Szent Imre herceg Magyarország éke

szerkesztő

Márai Sándor írja: „Minden igazi utazás értelme a hazajutás, s az ember megkezdi a hazatérést abban a pillanatban, amikor útrakel“ Igen, a hazajutás, de az még több mint 12 órát váratott magára.

De mielőtt útrakeltünk volna, a templomzászlónk oltalma alatt bevonultunk a stuttgarti, kb. 45 fős kis csoportunkkal, a templomba, hogy zarándoklatunk megkezdése előtt énekszóval, és imával kérjük az Ég áldását, hogy azt, utunk folyamán is magunkkal vígyük. Kérőimánk meghallgatásra talált, mert kellemes napsütéses időben, és szép, és gazdagító élményekben volt részünk, s a novemberi napfény is mindvégig partnerünknek szegődött utunkon.

 

Imre atya még kezdetekkor azzal az ötlettel állt elő, hogy minden részegyház a magyar szentek közül válasszon magának egy védőszentet. Így esett Weingartenben a választás Szent Imre hercegre. S mert a megosztott öröm kétszeres öröm, így patrónusuk égi születésnapjára, vagyis búcsúünnepükre, az egész stuttgarti magyar katolikus egyházközséget meghívták. Ez immár hagyománnyá nemesült, s mi évről évre szívesen élünk meghívásukkal.

 

Így kis zarándokcsoportunk 2015. november 7-én déli 12 órakor a templom előtt engedelmesen reá várakozó busszal útnak indult. Mivel Melinda már jó előre elkészítette a buszra szóló ültetésrendet, így a szerencse engem Mezei Éva mellé sodort, s ez módot nyújtott arra, hogy egy jó nagyot beszélgessek Évával, akivel a Stuttgart és Pforzheim közötti nagy távolság miatt ritkábban találkozom.

Mivel a buszon nemcsak beszélgetni lehet, hanem a zarándoklatra lelkiekben felkészülni, így örömmel vettük, hogy Imre atya előbb a weingarteni közösségről, és a környező településekről szóló tudnivalókat tárta elénk, majd rátért arra is, hogy mit is jelent a búcsú fogalma, és hányféle búcsú létezik egy adott közösség életében .

A következőket tudhattuk meg: egy templom nagybúcsújának ünnepe egybeesik a védőszentjének holtanapjával, más szóval a védőszentnek a nevenapjával. Ilyenkor távol és közelről összegyülik az egész rokonság, mivel ez a nap a családi összetartozásnak is a napja. Ilyenkor a megterített vendégváró ünnepi asztal körül együtt örül a család apraja és nagyja, és innen ered népnyelvi elnevezése; torkos búcsú.

A kisbúcsú viszont a templom felszentelésének évfordulója, vagyis ilyenkor ünneplik azt a napot, amikor a helyi püspök valamikor régen a templom építését követően, de még annak igénybevétele előtt, megáldotta az épületet, és az oltárlapban elhelyezte a védőszent valamilyen ereklyéjét. Csakis ilyenkor, a templom belső falát körülövező gyertyatartókon égnek az összes gyertyák, (a nagybúcsún ez elmarad).

 

A templomok nagybúcsúján – mondta Imre atya – halottaink javára vagy a magunk számára teljes búcsút nyerhetünk. Ennek fontos feltételei: a kegyelmi állapot, szentmisén való résztvétel és áldozás, s ezeken kívül még, hogy a pápa szándékára fölajánlunk egy Miatyánkot, Üdvözlégy Máriát, egy Hiszekegyet és egy Dicsőséget.

Azt, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy a „pápa szándékára“ azt egy szemléletes képpel magyarázta meg: a mindenkori pápa nagyon elfoglalt ember, napjának nagy részét hívatalos fogadások, s látogatások foglalják el, az is, hogy egy időigényes pápai enciklikának kiadásával foglalatoskodik, vagy a hitbizottsági kongregáció által benyújtott javaslatokat készíti elő, abból adódóan is sok a munkája, hogy ő az egyház feje, és ezért a világ dolgainak jobbra fordulásáért többet szeretne imádkozni – s ez idő szűke miatt nem mindig sikerül neki, ezért minket hívőket is mint az “ima terén társmunkásait” belevon abba a feladatba , hogy együtt kérjük az egek Urát valamely közjó megvalósulásának érdekében, s azt kéri, hogy az „ő szándékára“ imádkozzanak. Imre atya ezt úgy fejezte ki, hogy a hívek imája ugyanúgy mint a párából kialakuló felhő, fölszáll, s a széllel messzíre sodródik, s ott fejti ki áldásos tevékenységét, ahol a legnyagyobb szükség van rá, vagyis az általunk a pápa szándékára elmondott imánk, ott lesz hasznosítva, ahol az Isten kegyelmére a legnagyobb szükség van, s mi ezekért az elmondott imákért, a magunk vagy családtagjaik számára teljes búcsút nyerhetünk.

 

Weingartenbe érve szikrázó napsütés fogadott bennünket, nekem úgy tűnt, hogy a természet erősen

megtagadja sajátmaga rendjét, – s nem vesz tudomást arról, hogy az ősz után a télnek kéne következnie-, mert erősen a tavaszi orcáját mutogatta nekünk. Amikor a bazilika felé közeledtünk, láttuk is, hogy két fiatal lány, a templomot övező rondella platóján ül, és lábaikat a tágas mélységbe lógatva szinte megitasultak az áldott napsütéstől. Nekünk is alkalmunk nyilt egy kis napfürdőzésre mivel hamarabb érkeztünk mint az idegenvezetőnk, de most az egyszer nem bántuk a várakozást.

 

Hamarosan megérkezett Horst Stadtműller úr, és ezek után tudásának bő tárházából, sok mindent megtudhattunk Weingarten bazilikájának történetéből, így képet alkothattunk arról, hogy milyen körülmények között, kinek a megbizásából, milyen stílusirányzatnak megfelelően, és mely építőművészek vettek részt az Alpoktól északra eső terület legnagyobb barokk bazilikájának megépítésében. Mivel a nemzet napszámosával – ahogy felénk a tanárembereket hívják – volt személyében dolgunk, aki mögött 40 évi tanári évek sorakoztak, így adott volt, hogy egy jó svádájú tanárember lebilincselő előadását volt szerencsénk meghallgatnunk. S még merje valaki azt mondani, hogy a tanárok fásultak, és kiégettek, lehet, de nem a mi Horst barátunk!!! – gondoltam magamban.

Még mielőtt a bazilikába beléptünk volna, már előre sokat megtudtunk az épületről. Így azt, hogy már a XI. szd.-ban is állt ezen a helyen egy bencés kolostor, de mivel hogy a 30-éves háború 1618-48 a német művészet terén is súlyos pusztításokat okozott, a korábban itt állt épület teljesen megsemmisült. A várfallal nem védett falu lakossága könnyen esett mészárlások, és elhurcolások áldozatául. Felperzselték a házakat, a templomokat, és minden-minden éghető anyag a tűz martaléka lett. A hódítások után azonban hamarosan megkezdődött az újraépítés. Weingartenben a kor leghíresebb építőmestereit kérték fel, a 106 méter hosszú és kupolájával együtt 66,75 m. magas bazilikának felépítésére, amely arányát tekintve a római Szent Péter bazilikának a felét képezi. Ennek az arányaiban tökéletes harmóniájú templomnak az építésében sok jeles építész munálkodott, így Thumb, Zuccalli, Beer és Moosbruger, és az alapkő letételetől mindössze 9 év alatt 1715 -1724-re – az akkor meglévő technikai eszközök szinvonala ellenére – is sikerült is elkészülniük vele. A neves építészek mellett, a kor legjelentősebb építőművészei is kivették a részüket a templomépítési munkálatokban: így Cosmas Damian Asam a freskók-, Franz Schmuzer a stucko-ornamentikában-, Donato Frisoni a templom homlokzat építésénél- vállaltak szerepet. A hagyomány szerint több mint 200 ember munkálkodott azon, hogy az épület jelenlegi arculatát elnyerhesse.

A templom híres orgonája egyedülálló szerepet tölt be a barokkorgonák történetében, de erről még később bővebben is szólok.

A műnster hírnevét leginkább, az alapozta meg, hogy ennek helyén álló korábbi kolostornak adományozta a kolostorral együtt IV. Welf felesége Judith von Flandern a Szent Vér ereklyét, amely hozzájárult ahhoz, hogy a bazilika Felső Svábország egyik legfontosabb zarándokhelyévé váljon.

Az áldozócsütörtököt követő pénteken a lovasok által körülhordozott Szent Vér relikvia a legenda szerint Jézus Krisztus földdel kevert vérével van átítatva, de erről szintén később még szólok. A Blutritt (vér lovaglás) első írásos nyoma 1529-ből való, és akkor már régi hagyománynak tartották.

 

A templom főbejáratának heraldikája fölötti püspöki süveg és pásztorbot, arról árulkodik, hogy a bencés rendi főapát állandó és teljes jogú tagja a püspöki karnak.

 

A bazilika, mint egyébként minden templom menedékjogot nyújtott, ez a jog különben még a malmokra is kiterjed, mivel ezekben az Úristen asztalára kerülő a kenyeret állítják elő -, ezért ezek is menedékjog adományozók.

Idegenvezetőnk egy kovácsoltvas fejre mutatott az ajtón, és azt mondta, ha egy üldözött azt megérintette, az üldözőnek csak addig, és nem tovább volt joga öt üldözni.

Ez azt jutatta eszembe, hogy az egykori kolostorépületbe most negyven menekültet telepítettek be, és ezek közül mi is láthattunk egy fiatal muszlim nőt az épületből kijönni. Arra gondoltam, hogy Gebhard Fürst püspök úr nagylelkű ajánlatába bizonyára közrejátszott az is, hogy a bazilika már egykor elkötelezte magát a menekültek kérdését illetően.

 

Még mielőtt beléptünk volna az Isten házába, még egy kovácsoltvas érdekesség volt látható. Egy nagyon különös ördögfejet ábrázoló ötvös munkát vasaltak a bejárati ajtó külső felére, ami szimbolikus értelemmel bírt, vagyis hogy minden, ami rossz és gonosz annak csak a kapun kívül van helye…

 

Amikor ezen a bejáraton beléptünk, még mindig nem a templomba jutottunk, hanem csak a templom előcsarnokába, amely helynek funkcionális rendeltetése van, figyelmezteti a hívőt, hogy innen már az út a legszentebb Isten színe elé visz, s ezért mielőtt belép, szedje össze a gondolatait, egy kicsit olyan mint a (róka kis herceg dialógus Saint Exupéry) és „ öltöztesse díszbe a szív(ét) mert .. Szükség van bizonyos szertartásokra is“.

 

Most, mikor végre beléptünk a templomba, egy gyors pillantással megpróbáltam egy összbenyomást nyerni. Meg kell vallanom hogy én, aki nem szeretem a barokkos zsúfoltságot, most pozitív értelemben csalódtam. Itt ugyanis semmi nem volt jelen abból, ami a barokknál az embert egy édeskés túlcicomázott benyomással zúdítja nyakon, sőt, éppen ellenkezőleg, egy levegős, világos, fényáradattal teli templom kép fogadott, és a hívalkodásnak még az árnya sem volt jelen, mivel elmaradt a gazdagság szokványos lépten-nyomon való önmaga mutogatása. A templomot mindenben a mértéktartás jellemezte, talán ebben az is közrejátszott, hogy ez a bazilika már a késő barokk terméke volt, hiszen már leáldozóban volt a 150 éves stílustörténeti korszak. 1750-től fölváltotta már következő korstílus, a klasszicizmus. Ezért itt már egészen másnak láttam a barokkot, mint a steinhauseni zarándoklatunknál, ahol kifejezetten zavart a túlzsúfoltság. Itt csak az oszlopfők fölötti részeken valamint a mennyezeten láthatók csak a freskók, s az egész templomban a világos fehér falfelületek dominálnak, és bár itt is nagyszámban voltak kis angyalkák, amelyek száma a statisztikusok szerint itt is meghaladta a 2500 -at, de ez valahogy olyan szolíd elrendezésben volt jelen, hogy nekem föl sem tűntek, valószínűleg azért, mert valahogy mindezek feloldódtak valahogy a környezetükben. A tágasság érzetét az is fokozta, hogy az oszlopokat szinte egészen a templom faláig betolták, hogy ott kis oltár kápolnákat képezzenek ki, így a főoltárral együtt 10 mellékoltár található a templomban, s mint ahogy megtudtuk, erre azért volt szükség, hogy misézési lehetőséget nyújtsanak a nagylétszámú papság részére.

Cosmas Damian Asam készítette a templom freskóit. Érdekes történetet tudhattunk meg róla. Amikor a templom belső terének a kialakításához festőművészeket kerestek, – még akkor zöldfülű festőnek számított, aki frissen került ki valamely művészeti alkotó műhelyböl, – nem úgy mint érettségének későbbi fokán, amikor freskói kb. hasonló árban voltak, és éppoly mértékben voltak keresettek mint a kortárs Giovanni Tiepolo freskóművei –, tehát amikor az építtetőnél jelentkezett, a teljes ismeretlenségből lépett elő. Ezért úgy gondolták, adnak neki a szentélyben egy kis mennyezeti felületet próbaként, és ha beválik, akkor az egész templom kifestését rábízzák. Olyan remekművet alkotott, hogy azok után nem volt kétséges, hogy ő kapja meg a megbizatást. Rekord gyorsasággal készült el a templom összes freskójával, mindössze két év alatt, s bár az is biztos, hogy aki ilyen munkát elvállal, annak gyors és biztos kezű embernek kell lennie, mivel a vakolatra vizes állapotban viszik fel a festéket, miután az megszárad, már utána nedvesíteni nem lehet, és a biztos kéz pedig azért fontos, mert a freskó eljárásnál, nincs mód az esetleges későbbi javításra, tehát nem lehet egyetlen vonalat sem rosszul meghúzni, mivel nincs mód a korrekturára.

Az első boltozati szakaszban azt a freskó jelenetet láthatjuk, amelyben a feltámadt Krisztus, mint a feltámadt Napnak is a megtestesítője, a ragyogó sárga napkorong bűvkörében áll, kissé távolabb tőle a már megürült kereszt, s annak előterében a Szent Vér ereklye píros párnára helyezve, és kissé távolabb ezektől Longinus kapitányt látjuk, amint a Szent Vér egy vékony sugara eléri beteg szemét, és visszanyeri látását.

A freskó aljában anyákat látunk, akik védőn vonják magukhoz kisgyermekeiket, hogy megóvják őket a várost ostromló katonáktól.

A kereszthajó centrumából nyílik a szinte égbe táruló kupola, amelynek alsó peremén lévő kilenc ablakból beözönlik a fény, és beárad a templomba. A kupola freskója a leggazdagabban diszített, számtalan szent alakját jeleníti meg a festő, akik a Szentháromságot dicsőítik, a kupola legmélyebb pontján látható a Szentlélek galamb képében, és ahogy fölnézünk rá, az az érzés támad bennünk, hogy egyenesen a mennyekbe láthatunk.

A kórus közelében a pünkösdi csoda látható, amelyen az imádkozó szerzetesek fohásza száll a Szentlélek felé, hogy hintse le rájuk az égből mint az apostolok utódaira, a papságra kiáradó erejét.

Az orgonától az oltár felé haladva Jézus születését ábrázoló freskókat láthatjuk. Majd az alapító szentről Szent Benedekről található egy freskó, amely aztán tovább vezet a művészien megalkotott Szűz Mária mennybe menetele freskó-képhez.

A főoltáron kivül két mellékoltár van, az Oltáriszentség oltára a déli mellékhajóban és az ezzel szembeni oldalon, egy vele tökéletesen megegyező oltár, a Szent Vér számára. Ezt 1931-ben készítették, mert liturgikus szempontok miatt az oltárrács mögé került az ereklye, mig egy tökéletes ereklye másolata látható, amit 1956-ban előre helyeztek a kereszthajóba.

A Szent Vér oltár kivételével, a többi kilenc oltárnak a tipikusan barokkos oltárformája van, vagyis a szarkofágok alakjában készültek

 

Amikor a bazilika orgonájáról kezdett beszélni idegenvezetőnk, szinte a szeme is fölragyogott. Ez nem volt véletlen, mert Horst Stadtműller életében a zene nagyon fontos területet foglal el. Ö a vezetője ugyanis a Schola gregorianumnak, amellyel már eddig is szép sikereket könyvelhetett el.

Megtudhattuk, hogy Gabler Joseph által épített orgona Európa legszebb orgonája hírében áll, egyrészt azért is, mert építőjének sikerült azt is megvalósítania, hogy annak ellenére, hogy egy hatalmas 66 regiszteres 6666 orgonasipból álló hangszert épített, úgy tudta ezt megépíteni, hogy a korus mind a 8 nyugati ablaka szabadon maradt, így a sipok nem állták útját a beáradó fénynek. Az orgonának a regiszterein megszólaltathatók az ütöhangszerek, harangok, a kakukkmadár hangja, és ami egyedülálló, és semmivel sem összehasonlítható megszólal rajta a “vox humana” az emberi hang is.
A bazilika a Jakab zarándokútnak egyik fő megállója, erre utal a templomban látható kagyló.

Eddigi beszámolóimban csak arról beszéltem, hogy építészetileg mit jelent a bazilika stílus, vagyis arról, ha a közép hajó boltozata magasabb mint a két mellékhajójának a boltozata, akkor bazilika stílusról beszélünk.

Most álljon itt néhány szó arról, hogy egyházjogi értelemben mit nevezünk bazilikának.

Először is egyházjogi kiváltság, és egy templomot a megyéspüspök terjesztheti a Szentszék Istentiszteleti és Szentségi Kongregációjához, és meg kell indokolnia, hogy a templom mivel érdemelte ki annak az elnyerését. Weingarten esetében a felterjesztési indok az volt, hogy búcsújáró kegyhely, valamint építészetileg, és művészetileg is megfelel annak az elvárásnak, hogy elnyerje a bazilika minor-i rangot. Ha a Kongregáció úgy dönt, hogy elnyeri ezt a címet, akkor egy ünnepélyes szentmise keretében kihírdeti ezt a megyés püspök, és átadja a pápai dekrétumot.

A bazilikává emelés ceremóniájának egyik fontos mozzanata, hogy Szent Péter kulcsait az újonnan kihírdetett bazilika minor bejárata felett elhelyezik. Ez a két kulcs a Máté evangéliumában található mennyek országának kulcsait jelképezi, amelyet Jézus rábízott Péter apostolra, a keresztények gyülekezetével együtt.

Ez olyan kiváltságokat is jelent, hogy ebben a templomban évente négyszer teljes búcsú nyerhető, valamint a Szentszéket jelképező két kulcs ábrázolásának a joga: a templom zászlaján, és valamennyi felszerelési tárgyain megjelenhet, és egy fontos dolog, amiről én eddig mit sem tudtam, hogy csak a bazilika plébánosa mondhat hétköznapi misén krédót. A Weingarteni templomot 1956-ban emelték bazilika rangra.

 

Olyan gyorsan, és észrevétlenül eltelt az az idegenvezetésre szánt egy óra, hogy már nagyon kellett ahhoz igyekeznünk, hogy még időben átérjünk a misézőhelyre, a St. Marien-templomba, – és úgy mint ahogy ezt tettük Stuttgartba is, – ismét a templomzászlónk oltalma alatt énekszóval bevonuljunk, és elfoglaljuk a padokban helyeinket. A szentmise főcelebránsa Merlás Tibor atya volt, akivel együtt misésett plébánosunk Imre atya.

Tibor atya felolvasta az Evangeliumot Mk 12,38-44, amely sokban hasonlított az előzőleg Benedek Anikó által fölolvasott Olvasmányhoz, 1Kír 17,10-16.

Éppen ezért Tibor atya egymásba kapcsolta ezt a két történetet, amelyek tartalmukat tekintve egymás pandantjai is lehetnének, mivel mind a két történet főszereplője egy özvegyasszony, akikben a közös vonás, az önodaajándékozásuk másokért egészen, egészen az önfeláldozásig. Az Olvasmány a Királyok könyvének özvegyasszonya az összes megélhetését, az egy maroknyi lisztet, az utolsó betevő falatját, átadta Ilés prófétának, vállalva az éhhalált, az Evangéliumban hallott özvegy az utolsó fillérkéjét dobta a templomperselyben. Tibor atya arról beszélt, hogy a mai emberben vajon megvan-e a készség arra, hogy lemondjon valamiről, ami a tulajdona. Mert itt a két történetben is azért érdemszerző a két özvegy cselekedete, mert nem a feleslegükből adtak, hanem adományukat a saját szájuktól spórolták el.

Sokszor olvastam, mert benne volt valamelyik általános iskolai könyvemben Móricz Zsigmond: Hét krajcár c. novelláját, s ez jutott eszemben, amikor az Evangéliumot olvasta Tibor atya, mert ennek a gondolatai is az Mk 12,38-44 et fordítják le hétköznapibb szintre. A történet arról szól, hogy van egy édesanya és a kisfia, akik egy álló napig krajcárok után kutatnak a házban, hogy szappant vegyenek az aznapi mosáshoz, de bárhogy is kutatnak a lakás összes zeg-zugában, már esteledik is, de csak 6 krajcárt találnak, és azért nem lehet szappant venni. Kinjukban, hogy még sem lelték meg azt a huncut hetediket, jóízűen nevetnek. Ekkor toppan be hozzájuk egy kéregető koldus. Elmesélik neki a nincstelenségüket, és ekkor a koldusból adakozó válik, aki odaadja nekik a hiányzó hetedik krajcárt, pedig ő maga is szükséget szenvedett.

Tibor atya rátért arra is, hogy a nincstelenség hajszolja most millió számra a hazájukat otthagyó menekülteket, és beszédében kitért arra, hogy Imre herceg, akinek a búcsúünnepére most egybegyültünk, milyen intelmeket kapott édesapjától Szent Istvántól, hogy hogyan bánjon azokkal az idegenekkel, akik Magyarországra érkeznek.

 

Szent István intelmei

“Azért tehát, szerelmetes fiam, én szívemnek édessége, jövendő sarjak reménysége, kérlek, parancsolom, hogy mindenütt és mindenben malaszttól gyámolíttatva nemcsak atyádfiaihoz és rokonaidhoz, avagy fő emberekhez vagy vezérekhez, vagy szomszédokhoz és lakosokhoz légy kegyelmes, hanemha az idegenekhez is és mindenekhez, kik te hozzád jőnek. Mert a kegyességnek míve téged mindeneknél nagyobb boldogságra vezet.”

Mert, megtartotta apja követelését, már igen korán a szentség hírében állt és ez – olvasható Szent Imre 1110-ből származó legendájában. “Nemes Imre herceg előkelő nemzetségből, mint a cédrus a Libanonról (Zsolt 91,13), Szent Istvántól, Magyarország első kírályától származott, erényekkel nagyon feldíszítve ragyogóan tündökölt”

Arról beszélt Tibor atya, hogy mennyire nehéz mindig és mindenkor engedelmesnek maradni, és elmondott egy példát, amit a közelmúltban Pesten megélt. A hitoktatás szempontjából a Belvárosi templomhoz tartozó az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázumában történt, hogy a téli szünet után az első napon bejött egy lány, akinek egyáltalán nem fűlött a foga a tanuláshoz. Így nagy durrogva kiment az osztályteremből, maga mögött hangosan becsapva az ajtót. Az igazgató megrovást javasolt, de Tibor atya azt mondta, hogy várni kell, és biztosan megváltozik a lány. Így is lett, a lány nagy hálálkodva köszönte meg Tibor atya türelmét.

Szent Imrét életkörülményei tették olyanná amilyen lett, apjától és nevelőjétől Szent Gellérttől csak a jót látta, és az őt körülvevő személyek példája nyomán növekedett hitben és erényben.

A gimnazista lánynak az vált javára, hogy bíztak benne, hogy elhitték, hogy képes fölülmúlni önmagát. Vajon mi képesek vagyunk-e erre, bele tudjuk látni a másik emberbe a jót. Szent Imrében és a gimnazista lányban is voltak közös vonások, a herceg királyi apja bizalmát, a lány tanára beléhelyezett bizalmát nem akarta elveszíteni.

Nekünk, híveknek, az istenfiúságunk bizalmát nem szabad eljátszanunk, mert ahogy Tibor atya mondta, hogy a célunk az, hogy eljussunk abba az országba, amelyet Zorán énekelt meg:

“Kell ott fenn egy ország, / Mely talán ránk vár,/ Kell ott fenn egy ország,/ Amit senki nem talál,/ Kell ott fenn egy ország, /Mely bárkit átölel,/ Kell ott fenn egy ország/, Amit sosem rontunk el.

 

A szentmise után átmentünk a közösségi terembe, ahol már a belépésünknél is finom itallal fogadtak, és annak széles skálája volt, hogy ki mivel kívánta az estét bemelegíteni, választékul volt pálinka, bor, és nagy választék volt az üdítőitalokból is. A vacsora is nagyon ízletes sertés pörkölt volt galuskával, és vegyes saláta. Majd ezt követően megszámlálhatatlan választék volt a házi készítményű süteményekből, az asztalok szinte roskadásig megrakva, így a bőség miatt, egyszerre föl sem lehetett mind tálalni. Mint minden évben idén is, élő zene szolgáltatta a talp alá valót, és Pfeiffer Béla és zenekara olyan hangulatot teremtett, hogy valahogy  nagyon nem akaródzott a stuttgartiaknak az elmenetel, de hát hosszú út állt még előttünk, így a Weingartenieknek is csak annyit üzenünk, hogy  “veletek, jövőre, ugyanitt!!!”

 

Zeitler Barbara

2015-11-21.

Share

Ajánlott bejegyzések