„Nem rejthető el a hegyen épült“ temető.

szerkesztő

Most is, mint legtöbbször, szinte futólépésben tettem meg az utat a villamosmegállóig, hogy még időben odaérhessek a Bruder Klaus templomunkba. Ezen a napon egy különlegesnek mondható szentmisére siettem, amelyet „az Egyház diadalünnepének neveznek , amelyen az Isten seregszemlét tart mennyben diadalmaskodó szentjei felett,“ /Szunyogh Xavér/ így nem volt idő arra, hogy útközben megérintsen az a környezet, amelynek néhány százméterét magam mögött hagytam, hogy beszippantsam annak az őszre, az elmúlásra emlékeztető a hervadás-enyészetének kissé kesernyés, avatag illatát. Csak amikor a villamosról leszálltam, észleltem, hogy egy utazásnyi idő elteltével mennyire megváltozott az önarcképe az ősznek. Legszebb színpompájukban álltak sorfalat nekem, az aranyló sárgában, pirosas barnában, s csodálatos színkavalkádban burkolódzott útmenti fák, és a gyérülő áglevelei közül ki-kibukkanó Nap, inkább vidám, semmint szomorkás hangulatot ébresztett lelkemben. S amikor a templom közelébe értem, ott, ahol grádicsos út vezet az Isten házához, észre kellett, hogy vegyem, milyen nagy művész a természet. Rendelkezzék valaki csupán egy csippetnyi szépségérzettel, már is elámul azon a szépségen, hogy mielőtt megkomponálta volna a fejem feletti ágak baldachinsátorát, mily nagy gondja volt arra is, hogy festőpalettáján a legszebb színeket keverje ki, és ecsetjét abba belemártva, a két oldalról összeborúló, és egymásnak sugdosó faágakat, ehhez a vasárnaphoz illően gyönyörű ruhába öltöztesse. Mert nemcsak Párizsba – ahogy Ady mondta -, de Stuttgartba is beszökött az ősz.

 

Ezen a napon, – egyrészt azért mert Mindenszentek miséjén szeretteink részére búcsút nyerhetünk, másrész azért is mert minden vasárnap parancsolt ünnepnapot jelent, amely a hívőket szentmisén való résztvételre kötelezi, – zsúfolásig megtelt a templom.

 

A szentmise főcelebránsa ezúttal Tibor atya volt, aki Imre atyával együtt koncelebrálta a szentmisét, s az aznapi Evangéliumot is, Mt 5,1-12-őt az előbbi olvasta fel, és gondolatait is ő osztotta meg velünk, a boldogságról és a Mindenszentek ünnepének a témájáról.

 

Èrdekes közjátéka volt az életnek, hogy a közelmúltban már alkalmam volt írni a hegyi beszédnek „A nyolc boldogság“ témájáról. A körünkbe látogató Majnek Antal püspök úr is erről beszélt – s akkor többek között azt is megtudhattuk tőle, hogy ez a szentírási rész a kedvenc témái közé tartozik, – de ennek ellenére témaválasztásának mégsem ez volt az apropója, hanem erre a zsoltározó énekesek zsoltárszövege inspirálta. Az ő lelkiszűrőjén keresztül tudhattuk meg azokat a fontos dolgokat, amelyet Jézus a Genezáreti tavat környező hegyen a boldogság mibenlétéről mondott nagy létszámú hallgatóságának.

 

A nyolc boldogság első titka, Boldogok a lélekben szegények, * mert övék a mennyek országa, szolgálta most november 1-én is a homilia témáját. Tehát kevesebb mint másfél hónap elteltével, az Evangéliumhoz kapcsolódóan újra, és új kibontásban találkozhattak a hívek ezzel a témával. Ez a jézusi tanítás képezte a gerincét Tibor atya szentbeszédének is. Nem tisztem, – és nem is érzem magam méltónak – a két prédikáció egymással való egybevetésére, így ezt nem is teszem, – megjegyezni csupán annyit szeretnék, hogy mind a két prédikációban elhangzott, hogy a szó „boldog“ nem pontosan illeszthető a jézusi fogalomrendszerbe, mert nem teljesen fedi. Szerencsésebb lenne az „áldott“ szó használata, mert Jézus szóhasználatának ez inkább megfelelne, vagyis azoké lesz a mennyek országa, akik kiérdemelték Isten áldását. Azt figyeltem meg, hogy Mt 25,34- től kölcsönvett Introitus szövegénél még a helyes szót alkalmazták a bibliafordítók: „Jertek Atyám áldottai, és vegyétek az országot…“ ÉE 550-es ének.

 

Míg szeptemberben főleg arról hallhattunk a püspök atyától, hogy a világ szemlélete teljesen ellentéte az egyházi szemléletnek: amíg világ szemében a boldogság fogalma, a sikerrel, a jóléttel, anyagi gazdagsággal párosul, addig az egyház, Jézus példája nyomán, egészen máshová helyezi a hangsúlyt, a boldogság lelki-szellemi sikon jelenik meg, s amikor a szomorúak boldogságáról beszél, – kicsit úgy érzem, hogy ez akár arra is egy utalás lehetne, amit a magyar nyelv úgy fejez ki, „sírva vigadni“ (ha ismereteim meg nem csalnak, csak a magyar nyelvben létezik ez a nyelvi ellentétpár) vagyis készséggel elfogadni azt a batyút ami szomorúsággal van teletömve, mert ennek majd bő jutalma lesz a mennybe, tehát elöre tudni  a “mit-miért” felvállalásunkat, vagyis  mert tudjuk azt, hogy a Jóisten senkinek sem marad adósa, s tartogat számunkra egy helyet, ld. „jertek Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készitettett a világ kezdetétől.“ tehát van egy  ország ahol majd megvigasztalódunk, vagyis a boldogság  az egyház értelmezése szerint, egy belső megelégedettséget, és az Isten közelségben élés biztonságából fakadó boldogságot jelenti.

 

Tibor atya – a Mindenszentek ünnepéből adódóan, – azt fejtegette, hogy számunkra a feltámadás ígérete jelenti a boldogságot, és az, hogy a Mindenszentek boldog közösségéhez mi is hozzátartozhatunk, mert az élők és az elhalt hívek közösséget alkotnak a szentek egységében, és Istenhez könyörögnek egymásért. Tehát a boldog feltámadás, vagyis testünk porráválása után, mint ahogy azt hitünk is tanítja, nekünk is örök boldogságban lehet részünk. Azok a névtelen szentek, akiknek az ünnepét ünnepeltük vasárnap, s akik nevének egyedül csak a Jóísten a megmondhatója, éppoly hús-vér emberek voltak mint mi, csak földi életükben igyekeztek mindent az Isten kedvére tenni, s ezáltal jutottak el az életszentségre. Tibor atya egykori plébánosa, és egyben a Szentlélek plébánián elődje Merk Mihály atya is ilyen meghatározó, példamutató egyéniség volt Tibor atya életében, és ő épp ezért soha nem mulasztotta el, hogy a megörökölt parókia ifjúsági csoportjával egyetemben évről évre Mindenszentekkor elzarándokoljanak a sírjához, hogy ott kegyeletüket, és hálájukat leróják. Ahogy Tibor atya mondta, csak az ilyen nagyformátumú emberek képesek arra, hogy maguk után híveik szívébe maradandó emléknyomokat hagyjanak. Úgy gondolta, hogy bizonyos abban, hogy Mihály atya még odaátról is, pártfogoltja iránti szeretetből továbbra is végigkíséri, és is egyengeti papi élete göröngyökkel teli útját, s ha életében nehézségei támadnának, az égi hazából is majd közbejár őérette az Úrnál.

 

Tibor atya azt is elmesélte, hogy amikor mostani eljöveteli helyén Budapesten temetési szertartást tartott, milyen szánakozó érzést váltott ki belőle ha olyan egyének hozzátartózóját kellett eltemetnie, akik a hit dolgában még meglehetősen gyermekcipőben jártak. Ott álltak a ravatal körül, maguk elé meredtek, és szájukat nem hagyta el az imádság hangja. Ha valamiben jó munkát végzett az elmúlt rendszer, akkor az az volt, hogy százszázalékosan sikerült neki gyökerestől kitépnei az emberek szívéből a hitet. Igy ezeknek az embereknek egyértelmű a hitelszámlájuk, a vesztesség oldalán jelenik meg hozzátartozójuk eltávozása, és a pozitiv oldalon, vagyis a nyereség oldalon nem jelenik meg semmi, mert a halál után nem várnak semmit, az élet számukra a semmibe hullik, s még egy halovány mécsesnyi fény sem villan föl sötét alagútuk végén, s nem csillan föl nekik a boldogító föltámadás reménye. Vígasztalan szomorú temetés az ilyen.

 

Mintha erre akartak volna rácáfolni kicsinyeink, akik a Miatyánkra kijőve égő gyertyákkal vonúltak ki az altemplomból, jelezve, hogy ez a gyertya valakiért ég, és hogy mindannyiunk életútjára a Föltámadott Krisztus szórja a világosságot…

 

A szentmisét Bálint Natália operaénekes szólóéneke követte, akit zongorán Jevgenyíj Alekszejev kísért. A koncert tiszteletdíjának adakozásból befolyt összege a délvidéki tehetséges diákok megsegítését szolgálta.

 

Ezután rövid együttlét következett a roskadásig telt fehérasztal mellett, s ezután a Mindenszenteki gyakorlatunkhoz híven felkerekedtünk, és ellátogattunk egy közeli temetőbe.

 

A hegyen épült várost nem lehet elrejteni, mondja egy szentének. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Mt. 5,14. És én tovább gondolom az evangelistától kölcsönvett idézetet, a hegyen épült temető sem rejthető el, és úgy érzem, hogy ennek a ténynek is van egy felénk tárt üzenete. Miközben a temető felé bandukoltunk immár az est sötétjében, előttem egy fáról pörögve a földre hullt egy életunt falevél, amely eszembe juttatta, s csöndben magam elé is dúdoltam Máthé Péter ismert szomorú őszi dalát, „Hull az elsárgult levél, sír a fáradt őszi szél,“ s közben azon gondolkodom, hogy Stuttgart szinte valamenyi temetője egy dombon, vagy legalábbis magaslaton helyezkedik el, s így már többnyire már messziről is láttatják a Mindenszentek-i temetők fényesség áradását, ahogy sírhantokra helyezett megannyi pislákoló mécsesek fénybe vonják a sírkertet.

 

Most azonban ez a látvány elmaradt, mivel az a mécses amelyet délelőtt, vagy kora délután szeretteik sírjára helyeztek a hozzátartózók, már régen elhamvadt, csak néhány fénylő mécses árulkodott még az ünnepnapról, s másrészt, hiába volt az a temető is magaslaton, amelyet missziónk 20-30 főt számláló kis csoportja felkeresett, mert elé egy magas templomot építettek, s így az útról nem is volt látható, mert a templom takarásában helyezkedik el. Magányos csipkerózsika álmából hirtelen fölráztuk a kedves kicsi sírkertet, ahogy énekelve és imádkozva körbevettük Sebestyén Eszter és Erzsike édesanyjának sírját, s a Krisztust, a Világ Világosságát jelképező gyertyák sorra meleg fényre gyulladtak, s világoságukkal befedték ezt a kicsi sírhantot. Egyszerre ennyi fény még biztosan nem aranyozta be ezt a végső nyughelyet. Csilla fölolvasta 1Jn 3,1-3-at, amelynek a szövege bizakodó reménységgel töltötte el szívünket: „Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent.“

 

Életem során Budapest több énekkarában is énekeltem, és szinte valamennyi volt kórusom repertoárjában ott szerepelt az utolsó ítéletről szóló megrázó erejű ének, a Dies Irea dies illa, amelyet vagy latinul, vagy Babits fordításában magyarul, „Ama nap a harag napja” szöveggel énekeltünk, s ha ennek a középkori sequentiának (az alleluja után előadott ének) a szövegét vizsgálódva elolvassuk, akkor hol a rémület, hol pedig a teljes bizakodás vesz erőt rajtunk. Mivel túl hosszú ez az ének, csak néhány sorát ragadnám ki:

Ének az utolsó ítéletrõl

1) Ama nap a harag napja,/e világot lángba dobja:/Dávid és Szibilla mondja.

2) Mily irtózat fog az lenni,/ha a Bíró el fog jönni/minden hívet számbavenni.

3) Harsonának szörnyű hangja/hull a millió sírhantra,/kit-kit a Trón elé hajtva.

4) Hökken Halál és Természet,/ahogy a Teremtés ébred/felelni a Vádló-széknek.

5) Az írott könyv elhozatik,/melyben minden foglaltatik,/kikbõl végzés formáltatik.

6) S ha a Bíró leül ottan,/ami csak lappang, kipattan,/misem marad megtorlatlan.

7) Én szegény ott mit beszéljek,/milyen pártfogókat kérjek,/hol még a szentek is félnek?

8) Nagy Király, kit retteg minden,/de a jót megváltod ingyen,/kegyed kútja, válts meg engem!

9) Rólam, Jézus, emlékezzél,/akiért a földre jöttél,/veszni aznap ne engedjél.

10) Engem fáradtál keresve,/értem szálltál a Keresztre:/annyi munkád kárba esne!

 

Az utolsó sorok, a legszebbek úgy tartalmilag, mint zeneileg most Sík Sándor fordításából:

18) Könnyel árad ama nagy nap,/Hamvukból ha föltámadnak/A bűnösök s számot adnak.
Uram, nekik adj jó véget,/Kegyes Jézus, kérünk téged,/Add meg nekik békességed.

 

Ha figyelmesen elolvassuk ezt a verset, akkor eléggé felemás érzés lesz úrrá rajtunk, mert a következő szavakkal generál a költő félelmet bennünk: hogy a végítelet irtózat; szörnyű harsona hang hajtja a Trón elé a holtakat; úgy fog minden lezajlani, hogy attól még a sokat próbált Halál is meghökken majd; s A Bíró előtt semmi vétek nem marad meg titokként, ami lappang, kipattan; A Bíró előtt még a szenteknek is van félni valójuk.

Ezután a „zsarolás” következik. A jó jutalmára való hívatkozás a 8. versben, és a 9. vers még ennél is tovább megy, emlékezz rólam, akiért a földre jöttél, s a 10. vers még tovább fokozza, nem csak hogy értem születtél meg, de értem is haltál meg, értem szálltál a keresztre, annyi munkád kárba esne. És az utolsó sorok, amelyek szinte megkoronázzák az éneket, és az összes versszak is szinte ezekért a sorokért íródott, s amelyekről érződík, hogy egy mélyen érző pap Sik Sándor kezemunkája. „Uram, nekik adj jó véget,/Kegyes Jézus, kérünk téged,/Add meg nekik békességed.”

 

Ezt a tudatot erősítették bennünk Imre atya szavai is, aki arról beszélt, hogy Jézus a következő ígéretet tette nekünk: “Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” (Jn 14,1-12)

A forrás említése nélkül beszélt plébánosunk a Rómaiakhoz írt 6 levélről, vagyis arról, hogy Krisztus halottaiból föltámadott, és többé már nem hal meg, és a halál többé már Őrajta nem uralkodik, és mi is ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt fogunk élni is.

 

S ilyenkor, Mindenszentekkor, mint ahogy ifjú korom egyik kedvenc írója, Fekete István mondja : “Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.“

Persze ezért nem kell most a fejünket folytonosan a hamuba dugnunk, csak azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy bármit is teszünk, azt Isten szeme előtt tesszük, és érdemszerző cselekedeteket, csak itt és most tehetünk.

Mi akik élünk, nem szívesen gondolunk arra, hogy az út minden nappal közelebb visz minket is, és hozzátartozóinkat is az utolsó naphoz. Noha a magunk halálával mégcsak megbékélnénk valahogy, de elengedni egy hozzánk közel álló személy kezét, az sokkal nehezebb.

 

Míg ott állok Eszter anyukájának a sírjánál egy régi történet jut eszembe:

Egy fiatal anyuka elvesziti kicsi gyermekét, és ezért nagy bánatában Buddhához fordul, hogy segítségét kérje, és a bölcs a következőket mondja neki: rendben van, térj be minden házba, és hozzál nekem abból a házból egy mustármagot, ahol még soha senkisem halt meg. A fiatal nő, nagy boldogan útnak eredt, minden házba bekopogott, de olyan házra ahol még soha senki nem halt meg, nem akadt. Erre visszatért Buddhához, és azt mondta, hogy megértette a tanítást, amire a következő bölcs feleletet kapta: Igen, jól látod, – a világban egyetlen dolog van ami állandó, és az az, hogy semmi nem állandó.

 

Mély értelmű gondolatok ezek, át kell engednünk a helyünket az utánunk következőknek, öröklakásunk csak az égben lehet, persze ott is csak akkor, ha azt kiérdemeltük, s ezért adott Buddha kivitelezhetetlen feladatot a fiatal anyukának, Adynak is, és a Buddha történetnek igaza van, mindannyiunknak van halottja, akikért szívünkben nap mint nap könnyeket ejtünk.

Ady Endre:

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

 

Egy ujjabb gondolat is fölötlött bennem, mert most amikor a nyáron Soroksáron, szülőhelyemen jártam, ismerőseim arról is beszámoltak nekem, hogy ki mindenki nincs már ismerőseim közül az élők sorában, különösen akkor illetődtem meg, mikor az égi hazába költőzövel egyazon nemzedékhez tartoztunk, s most, hogy itt a sírhant mellett rájuk is emlékezem, azt is hozzáteszem magamban,, s én még itt vagyok, valószínűleg az Úristennek énvelem más a szándéka, talán még az vár rám , hogy az Úr tűzbe vessen, „és kiégetem őket, mint ahogyan kiégetik az ezüstöt, és megtisztítom őket, mint ahogy megtisztítják az aranyat. Zak. 13,9 , vagyis, nekem még arra kell várnom, hogy előbb az Isten minden salakot kiégessen a lelkemből.

Mi, akik maradunk, és folyton temetünk, hol emékeinket, hol bánatunkat, hol sértéseinket, s nem ritkán kedves halottainkat, s minden egyes eltávozóval, erőteljesebb a kérdés: mi meddig maradhatunk?

Ez a fő kérdése Vajda Jánosnak is akinek a két legismertebb verse, s nekem kedvenc verseim egyike a „Nádas tavon“ című:

„Mi megyünk-e vagy a felhő,

vagy a lenge déli szellő,

A szeliden rám lehellő?

Gondolatom messze téved,

Kék ürén semmiségnek.

Földi élet, hol a réved?”

 

S ugyanezt a kérdést feszegeti a „Hajón“ című verse, de míg az előző versében szinte minden álló körülötte, szinte egyhelyben ringatja őt a csónak, és fölötte a felhő halad, addig a „Hajón“ c. mozgás aspektusból megváltozik a kép,

„Hátha az a mulandóság,

Mit mi annak képzelünk.

A valódi állandóság?

S csak a lét játszik velünk?

Hátha úgy van, hátha úgy van…

Az idő is, mint a part,

Változik, de mozdulatlan…

Mi megyünk csak, ő marad?”

 

Igen, az ebben a versben feszegetett kérdésre, jól adja meg a választ, amit ugyan a költő kérdőjellel látott el, de a mi számunkra Jézus feltámadásával megválaszolt már e kérdés, „a halál többé nem uralkodik“, így a múlandóság számunkra, a „valódi állandóság“-ot kell, hogy jelentse.

Szent Pál szavaival élve 1Kor 15,17.22: „Ha pedig Krisztus nem támad fel, semmit sem ér a hitetek… Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel.“

Majd a 42-44.49- es versekben jelenik meg számunkra az igazi biztatás:

„Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl.

Dicstelenül vetik el – dicsöségben támad föl.

Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl,

Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl.

… Ezért ahogy a földi ember alakját magunkon hordozzuk, a mennyeinek az alakját is magunkon fogjuk hordozni.“

 

Visszakanyaródva Vajda János Hajón c. verséhez, most már Szent Pál szavaiból is megtudhattuk, hogy a költő filózófikus kérdése számunkra nem egy talány, hanem Krisztus ígérete alapján a teljes bizonyosságot kell, hogy jelentse: vagyis azt, hogy halálunk bekövetkezése nem az örök múlandóság kezdete, hanem a mennyei hazában az örökké tartó állandóságot jelenti.

Úgy legyen, Amen.

 

Stuttgart, 2015-11-06.

 

Zeitler Barbara

 

 

Share

Ajánlott bejegyzések