Schultheis Éva: Isten útjai

szerkesztő

Isten útjai

Egy majdnem elmaradt bibliakör margójára

Télutón megosztott gondolataim kicsit olyanra sikerednek, mint az idei tél, gyanúsan enyhe napok, néhol egy-egy azonnal olvadásnak induló hózápor, havas eső, szél, céltalan, latyakos séták, szétszórt gondolataim az átlagos hétköznapokban, nem feltétlenül nagy kihívások, a túl korai öröm afölött, hogy idén megúsztuk a telet, a beköszönő böjti időszak, február tizennegyedike felemássága, hamvazószerda és Szent Bálint, itt nyugaton mára már szinte kizárólag a szerelmesek Valentin-napja – bár a viszonzatlan érzelem olykor valóban a lemondás és a csalódás keserű kenyerén él, – s hát mégsem lehet olyan korán tavaszt mondani, március kezdetekor a kemény mínuszok. Hová érkezem és honnan indulok?
Lehet és szabad-e az idei böjtön nagyobb megrázkódtatások nélkül átesni? Vagy mégsem?
Hisz “a maga útját minden ember jónak látja, de az Úr a szívek vizsgálója” (Péld 21,1).
Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, mi mégsem vágyunk másra, minthogy egyszer valóban összefusson minden út, szándék és kívánság. Mert „az Istenkeresők népe látni kívánja arcodat Uram“ (Zsolt 23,6). Hány álmatlan éjszaka, mennyi megálmodott és félresikerült akarat, hány életre hívott kísértés és hamis önálltatás után merem mindezt kimondani?
Kitárulkozik előttem egy kép, amelyben a mindenkori ember, akár jómagam, szabad akaratom teljes tudatában, saját vágyaimat és céljaimat sokkal inkább kergetem mint követem. Átlagos kedvvel, átlagos hévvel nekivágok a világnak. Bármi motiválhat, belső indíttatás, döntéskényszer, jó és kevésbé jó szándékok. Az út kisebb és nagyobb megtorpanások között halad, leginkább csak akkor lassítok, ha nem vagyok biztos a dolgomban, sokszor hibázom, de úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Egyre gyakrabban szorít az érzés, a járható utat elhagytam, már rég letértem róla, változtatni viszont képtelen vagyok. Talán rossz szokásaim, körülményeim akadályoznak. Fogadkozásomnak, hogy holnaptól minden másként lesz, legtöbbször nincs foganatja, komoly alapja sem. S ha mindent magam mögött hagynék is, egyre biztosabb vagyok abban, nem lehet eseményeket meg nem történtté tenni, még akkor sem, ha visszatérhetnék addig a pontig, ahol minden elromlott.
“Mert tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják” (Mt 7,13-14)
A legnehezebb beismerni, segítség nélkül, már nem jutok tovább…
Ha én egyedül képtelen vagyok elindulni, mások segíthetnek nekem ebben. A lényeg, hogy jó órában beavassam a Gondviselést. Mikor érkezik el a jó óra és ki az? Történhet bármi, legyen az bárki, tudni fogom, mert “az Úr a szívek vizsgálója… ismer engem… messziről észreveszi szándékomat, szemmel tartja járásomat, gondja van minden utamra, még nyelvemen sincs a szó, már előtte tudva van…nem futhatok el lelke elől…” (Zsolt 139,4) saját magam elől sem oly messzire, hogy az örökkévalóság útjára vissza ne találnék. Oda, ahová mindig is tartoztam, az igazság és az élet szeretetközegébe.
Ha akarom, egyetlen lépéssel elkezdődhet valami. Egy lépés Felé és szárba szökken a kegyelem… egy lépés felém, hogy szaporábbra vegyem…
Egyetlen lépés… és az út már nem egyedül az én terhem, nem csak az én gondom…, ha akarom…

Kívánom mindannyiunknak, az első igazán fontos lépés méltóságát, a hazatalálás örömét!

Schultheis Éva

Share

Ajánlott bejegyzések