Jekel Ferenc képkiállítása

Jekel Ferenc képkiállítása
szerkesztő

Jekel Ferenc képkiállításának megnyitójára

 

Mikor először találkoztam Ferivel, első benyomásom az volt, hogy finom, halkszavú ember. Mikor elmondta, hogy honnan jött, egyből közös ismerősöket kerestünk, és természetesen a papok között találtunk is. Élénk eszmecsere kezdődött a múltról. A közös gyökerek, az azonos életkor, barátokká tett bennünket.

 

Aztán megajándékozott egy képpel. Akkor tudtam meg, hogy első kellemes  benyomásom helyes volt ugyan, de foghíjas: hisz szerényen elhallgatta, hogy művészember.

Kutatgatni kezdtem utána, és a következőket tudtam meg róla a lexikonokból:

Maroshévizen (Toplita) született 1950. november 3-án. A család 1955-ben leköltözött Petrillára. Ferenc ott végezte 1957-1965 között elemi iskoláit magyar nyelven. 1965-1969 között  magyar gimnáziumba járt, amelyet 1969-ben érettségivel végzett. 1970-1973 között a Művészeti Népiskolán tanult, amelynek végén diplomát kapott.

1973-től díszletfestő volt a Petrozsényi Állami Színháznál.  És mert a román kommunista nyomás – különösen a végeken – igen nagy volt, 1974-ben áttelepült Budapestre.

1974-1983 között a Kelenföldi Erőműben címfestőként és dekoratőrként dolgozott.

1983-ban átköltözött Stuttgartba.

Itt 1983-1986 között  reklámtechnikusként dolgozott.

1986-2014 között pedig a Stuttgarti Állami Képtár Biztonsági Osztályának 2. vezetője volt. 2014-től nyugalomba vonult.

 

Másutt még ezt is olvashatom róla: „Kezdetben az erdélyi tanyavilág, a székely népélet lírai expresszionista hangulatú képeit festette, majd más műfajokkal ismerkedik: kisplasztikákat, fémdomborításokat, samottba faragott torzókat mintáz, szitanyomatokat készít. Az 1980-as évektől alkotja különleges fólia-mozaik képeit…”

Mégis, mint lelkipásztort és barátját elsősorban az érdekelt: mi az ars poétikája, azaz mi készteti arra, hogy alkosson, és mit akar üzenni, mondani a műveivel?

Ezeket mondta: „Színekkel diszíteni az emberek környezetét… Hogy szépnek lássák a világot, és jól érezzék magukat benne!”

Van ebben az egészben egy a Ferenc jellemében föllelhető  alapvonás: a teremtmény – a világ és az ember – iránti szeretet.

 

  1. „Színekkel diszíteni az emberek környezetét…” – Isten jut eszembe, aki szeretetből teremtette az embert és, hogy jól érezze magát, az Édenkertbe helyezte őt. Nekem az Édenkert nem is annyira egy meghatározott helye a földgolyónak, hanem maga a teremtett világ, amely a maga lenyűgöző szépségével csodálatos otthont ad nekünk.

 

Isten jut eszembe, Akiről hitünk tanításából azt is tudjuk: arra hívta meg az embert, hogy az Ő teremtői munkáját folytassa. Az ember pedig csak akkor teljesedik ki, akkor tudja igazán kibontakoztatni önmagát, ha alkot.

A II. Vatikáni Zsinat ezt így fejezte ki a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciójában: „Az Isten képmására teremtett ember ugyanis parancsot kapott, hogy a földet és mindent, ami rajta van hatalma alá vetve, igazságban és szentségben kormányozza a világot; s hogy Istent elismerve mindenek Teremtőjének, önmagát és minden létezőt visszavigyen Őhozzá, hogy az embernek alávetett összes dolgokban csodálatos legyen Isten neve az egész földön. Ez a leghétköznapibb tevékenységekre is érvényes. A férfiak és nők ugyanis, miközben maguk és családjuk mindennapi kenyerét keresik, s tevékenységüket úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, joggal gondolhatják, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, testvéreik javát mozdítják elő, és személyesen hozzájárulnak az isteni terv történelmi megvalósulásához.“ (GS 34).

 

A művész különösen hivatott erre. Színekkel diszíti a környezetet, hogy a néha olyan szürke, egyhangú hétköznapunkat ünneppé varázsolja.

Jekel Ferenc képei most ilyen – a szürkeséget, a mindennapok taposómalmát és egyhangúságát megtörő – ünnepnapok számunkra!

 

  1. Ferenc azt mondja tovább, hogy: „Szépnek lássák a világot…” Mi a szépség? Aquinói Szent Tamás (1225-1274), az Egyház egyik legnagyobb teológusa azt mondja: „Szép az, ami önmagáért tetszik”. Azaz a szép tetszik, a szép megörvendeztet, szép boldoggá tesz! De nem egy erkölcsi parancs, hogy például szeressük embertársainkat. Nem célirányos, nem akar mindenképp valamit elérni nálunk, nem akar bennünket manipulálni. Sokkal inkább azzal ébreszti fel bennünk spontánul a szeretetet, hogy önmagából kiárad és rabul ejt minket.

Ezért is van az, hogy tevékeny követésre sarkall. Nem szabad csak megbámulnunk és megcsodálnunk a szépséget, hanem – mert belőle Isten ősszépsége nevet ránk – tennünk is kell a szépet.

Szépen teríthetjük meg az asztalt, az oltárt. Szépen élhetünk. Széppé tehetjük az életet. Széppé a világot, s ezzel emberségesebbé is… Egyszóval mi magunk is lehetünk a szép megteremtői, és így életünk boldogságának a kovácsai.

Igaza van a nagy orosz írónak, Dosztojevszkijnek: „Egyedül a szépség tudja megmenteni a világot!”

 

Ezt érzik a művészek, akik a szép megteremtésére különleges talentumot kaptak.

Ezért is írja róluk a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű és a liturgiáról szóló konstitúciója: „… a művészek pedig, akik alkotó tehetségükkel a szent Egyházban Isten dicsőségét kívánják szolgálni, tartsák mindig szem előtt, hogy tevékenységük bizonyos értelemben a teremtő Isten szent utánzása, s alkotásaik célja a katolikus istentisztelet szolgálata, a hívők lelki épülése, áhítatuk és vallási ismereteik gyarapítása.” (SC 127)

 

Ha ránézünk Ferenc képeire, akkor mindezt jobban megértjük. A belőlük áradó szépség a bennünk szunnyadó szépérzéket kelti életre! Rájövünk, hogy nem csak mindennapi problémák vannak, hanem ez a világ szép, ebben a világban van szépség, és ez megmenti a világot!

 

  1. „Jól érezzék magukat benne…” – Téves az az irányunkban megfogalmazott vád, mely szerint mi a földi életből elvágyunk, azt siralomvölgynek tartjuk, fejünket a mennybe fúrjuk. A keresztény ember igenis szereti ezt a földet. Értékeli ajándékait, élvezi szépségét. Szeretné jól érezni magát benne, s ezért mindent meg is tesz, ezért hat, ezért alkot, ezért gyarapít.

Hadd idézzem ismét a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes című konstitúcióját: „A munka ugyanis … közvetlenül a személytől ered, aki a természet dolgaira szinte ráüti a maga pecsétjét, és akarata alá hajtja őket. Az ember a maga munkájával általában eltartja önmagát és övéit, kapcsolatot teremt testvéreivel, az emberekkel, és szolgálatukra van, igazi szeretetet gyakorolhat, és Isten munkatársaként tökéletesítheti a teremtést.” (GS 67)

 

Hatványozottan így van ez a művész esetében!

 

Ha Ferenc alkotásait nézzük, akkor harmónia támad bennünk, akkor jól érezzük magunkat a világban.

 

Ezekkel a gondolatokkal szeretném most megnyitni ezt a kiállítást!

 

Stuttgart, 2018. szeptember 15.

Imre atya

Share

Ajánlott bejegyzések