Schultheis Éva: A látogató

A látogató

Odakint hull a hó. Várakozással vegyes boldogság kerít hatalmába. Nemsokára lejár a munkaidőm és holnap, az első adventet megelőző szombaton, szinte hihetetlen, de évek óta előszór hófehérben köszönt ránk december…..

A rendelő ajtaja akadozottan nyílik. A nénit egy fiatal férfi kíséri be. Egyik kezével tehetetlenül támaszkodik a járókára, a másikkal a férfiba csimpaszkodik. Hagyja, hogy az idegen gyámkodjon fölötte. Péntek délután két óra tájban, nincs orvosi rendelő, amely ilyenkor nyitva tartana, jegyzi meg enyhe cinizmussal a fess járókelő, közben az öregasszonyra sandít. Az utcán támolygott szegényke, azt mondja rosszul van, a gyomrával vagy az emésztéssel lehet baja. Ma még semmit sem tudott magában tartani. Megsajnálta, és elkísérte. Maradhat? Neki sietnie kell tovább, ugyanis megbeszélése van.

Mondom, jó, menjen csak, majd én elboldogulok a hölggyel. A férfi már rohan az ajtó felé.

Én anélkül, hogy különösebben feltekintenék, elkérem a nénike egészségügyi kártyáját, közben leveleket javítok, teszem a dolgom. Hallom a papírcsörtetést, a pakolást, de mivel el vagyok foglalva, nem különösebben foglalkoztat, miért tart ennyi ideig egy egyszerű kártya előkeresése. A cókmókjában való kutatás tovább folyik, kis idő múlva viszont már én unom meg, kezd gyanússá válni a tétova matatás. Felkelek a helyemről, átlépek hozzá a pult mögül. Az öregasszony lázrózsás homlokáról horgolt kendője hanyagul lecsúszik, ideges kapkodás, kétségbeesés tükröződik a szeméből. Segítek, jelentem ki határozottan. Meg sem várva bólintó beleegyezését, odalépek a járókához, egyetlen mozdulattal kiemelem egy másik vízhatlan szatyorból a kézitáskáját, amelyben már ott sorakozik egy halom időközben átlapozott levélköteg.

Meglepődöm, csak nem szokta ezeket az iratokat magával cipelni?  Dehogy, csak épp most ürítette ki a postaládáját november óta először. Azóta nem járt kinn? Kérdezem magamban, de nem mondom hangosan. Már nem is csodálkozom.

A táska szinte üres, egy mellékrekeszben végre előbukkan a pénztárca és egy kulcs. Érzem a  zavart tehetetlenséget, a feszültséget. Ekkor már rádöbbenek a nénike gyámoltalan, kiszolgáltatott helyzetére. Próbálom vigasztalni, semmi baj, diktálja csak le nekem az adatait, beütöm én a gépbe azonnal. A születési adatok után, automatikusan megjelenik a kora. Nyolcvan év, nem feltétlenül sok, persze, nem is kevés. Tudakozódom a háziorvosa kilétéről, erre aztán még izgatottabban csattan föl. Miatta történt mindez, azért került most ilyen állapotba, mert az valami szörnyűséggel megmérgezhette. Egyre hangosabb, egyre idegesebb.

A különös párbeszéd hallatára a doktornő is kidugja fejét a szobájából. Látszatra élvezi a szokatlan időben  betoppant látogató  felbukkanását, élénk érdeklődébe kezd, de sajnos az ő faggatózása sem jár sok eredménnyel. A lényeg sajnos nem derül ki, gyerekei vannak ugyan, de messze élnek, a telefonszámra sem emlékszik a néni, a holmik között nem fellelhető. Állítólag holnapra várja mindkettőt, azt a bizonyos másik lányt is, aki Oroszországban él. A számokra való emlékezés erőtlen kísérlet csupán, helyette első zavart történetébe kezd a házmesterről. Nyilvánvalóan a tömbház gondnokaként, az egyetlen olyan személy, akivel némi kapcsolata lehet.

Már legifjabb kolléganőmet is odacsalja a kíváncsiság. Kezdetben lebiggyedt ajakkal, kicsit megvetően, később viszont annál komolyabban hallgatja. Kérdőn nézünk össze. Az orosz és a német egy különös tájszólása, messzi világból hozott, archaikus csengés keveredik a néni monológjában. Eközben a világhálón való kutatás, a telefonkönyv névtárának átböngészése sem jár eredménnyel. Egyre bizonytalanabb, egyre távolabb a valóságtól, már az orvosi szobából hallom, még mindig mormolja kissé eszelős, kissé izgatott hangon a múlt történéseit.

A vérnyomása 220/110 Hgmm, nagyon magas, gyomorhurutnak azonban semmi nyoma, EKG-ra sincs szükség, másfelől fúj a szél, állapítja meg a doktornő.

A magány és az elhagyatottság minden kétséget kizáró, újabb áldozatáról van szó. Rafinált, alattomos, lélekromboló győzelem egy öregedéstől elcsigázott test fölött. A vérnyomáscsökkentő tabletta, a pár korty víz szemmel láthatóan jó hatással van az időközben már ülve mesélő öregasszonyra. Hol a doktornő köpenyének szegélyét, hol pedig a kíváncsi tanulólány karját simogatja hálásan. A lány mellészegődik mint egy árnyék, felsegíti a ruháit. A jelen és a múlt összesűrített kényszerképzete élni kezd. Az egyedüllét okozta fájdalom most tör csak igazán felszínre…..

Régóta él így, a férje is elhagyta, elváltak, hihetetlen a történet, talán másként esett meg, ha megesett, mert a társa mégsem bocsáthatta őt áruba pár rubelért….. ma sem érti, miért nem járhatott a messzi Oroszországban német iskolába, kísértik a régi idők, a háború és az éhezés, a kétségbeesés, amikor gyermekként a kutya szájából tépte ki az utolsó falatot, az pedig veszettül harapott…. És az őt mindig elkísérő isteni gondviselés. Az egyetlen kézzelfogható támasza…. ha ma égi sugallatra nem indult volna el, mindegy hová, csak el hazulról, talán már nem is élne.  A gyermekei is elhagyták, de Lili, a lánya holnap biztosan meglátogatja, hogy miért is haragudott meg rá ennyire, de holnap új nap kezdődik el, holnap biztosan eljön hozzá, és hát az a másik lány Oroszországból. Ismét csak tanácstalanság, hogyan is látogatná meg holnap valaki orosz földről? Kérdő összenézés, részvét, féltés, mi tévők legyünk.

A vérnyomása időközben normális értéket mutat, de egyedül akkor sem indulhat útnak.  A taxira még jó húsz percet várni kell, addig is a fiatal kolléganő gondoskodó szeretete veszi körül. Az öregasszony érzi, talán hosszú idő óta először valaki csak rá figyel. S míg a lány óvatosan indul el vele a lépcsőház irányába, ő csak sorolja tovább. Még utánaszólok, mintegy nyomatékosítom a lényeget. Ha rosszul érezné magát, azonnal csengessen a szomszédnál, vagy a házmesternél, semmi esetre  ne maradjon egyedül.  Semmi esetre!  Még visszanéz, a nevemet tudakolja…. Kinn változatlanul hull a hó….. végérvényesen kifelé tart, de ismétli, mesél szakadatlanul, háborgó szívvel kárhoztatja a számunkra ismeretlenül is hűtlenné vált, felnőtt gyermekeit.

A lány mindeközben önzetlenül saját zsebből kifizeti a taxit, még pár eurót belenyom az öregasszony zsebébe, és észrevétlenül hozzátanul valami nagyon fontosat az élethez….

Schultheis Éva

2017 adventje.

A képen Mersits Piroska- Öregasszony macskával című alkotása látható.

Ajánlott bejegyzések

Márton-napi „libalakoma” a Barátságklubban

2024. november 15

Barátságklub – 2024. október 18.

2024. november 05

Barátságklub – 2024. szeptember 27.

2024. október 09