Heidelbergben a Barátságklub tagjai
szerkesztő Tibor atya
2025. május 31-én a Barátságklub tagjai Heidelbergbe látogattak el. Ferenczy-Vass Éva írása betekintést nyújt, milyen jól is éreztük magunkat. Köszönet az írásért és az Erika által megosztott képekért.
Már egy hete csak a kirándulásra gondoltunk. Miután sikerült szüleimet meggyőznöm, hogy ez a kirándulás és főleg a hajóút valami teljesen különleges lesz, már nagyon kíváncsian vártuk a napot. Amelyik, mint minden másik, eljött. Korán keltem, anyukámájus na, ha ők nem egy fél órával előtte, már ott lettek volna. A vonat elindult és mi beszélgetni kezdtünk. Bár késve érkeztünk az átszállási helyünkre, ahol mindössze 5 perc állt rendelkezésünkre, minden zökkenőmentesen sikerült.
A heidelbergi állomáson fél órát vártunk a csoport többi tagjára. Befutott a stuttgarti gyors, leszálltak az emberek, de Erika és a csoport sehol se volt. Megszólalt a telefonom és Erika érdeklődött, merre járunk. Egy hatalmas hirdetőtábla eltakarta a kilátásunkat, ezért nem láttuk egymást. Nagy volt az öröm, amikor üdvözöltük egymást. Az állomásról a kikötő felé vettük irányunkat. Néhány megállót villamossal utaztunk, majd gyalog folytattuk utunkat a Neckar partján. Mielőtt elértük a régi hidat, Heidelberg egyik nevezetességét, találkoztunk a csapat harmadik részével, Tibor atyával, a Huber házaspárral és a többiekkel.
A híd előtt megálltunk, Erika ismertette az építmény legfontosabb adatait. A híd lábánál a majom, aminek megsimogatása a Heidelbergben való visszatérést biztosítja, többünk figyelmét felkeltette. A hídon fényképek készültek, nagy volt a tömeg. Az erős napsütés egy hűvösebb helyre űzött, a közeli Szentlélek templomban kerestünk menedéket. Ruprecht herceg és felesége sírjait a lábuknál fekvő oroszlánnal (mint hatalom és erő szimbólumaként) illetve a kutyával (hűség jeleként) is megnézhettük.
Ezután jött a nap fénypontja, a hajóút. Miután nemrég részt vettem egy budapesti hajótúrán, az esti megvilágításban, olyan benyomást hagyott bennem, hogy alig vártam ezt az utat. Itt, ahogy a budapestin is, volt egy vezetés, hangosbemondón a hölgy 3 nyelven is ismertette Heidelberg azon nevezetességeit, amelyek mellett elhaladtunk a hajóval. Sajnos olyan nagy ricsaj volt, a rengeteg turista miatt, hogy szinte semmit se lehetett hallani. A vízi túra körülbelül egy órás volt.
Ezután éhesen, szapora léptekkel haladva, az Erika által kiválasztott heidelbergi menzába tértünk be. A nagy épület, a benti rengeteg asztala, illetve nagy kertje még több asztalával egy kicsit felidézte fiatalkorom egyetemi éveit. Ami az ételt illeti, akkortájt még ilyen Oliver Twist féle, házi állatok arcára is fanyalgást varázsló, nagy megerőltetéssel, ételnek nevezhető táplálékot kaptunk, most pedig a finom, változatos saláta választékon kívül, ínycsiklandó, vitamindús zöldség tálakon keresztül, tésztafélék sokaságát, sőt még halat is kapott, aki szeretett volna. Ezenfelül még sört is lehetett ott fogyasztani, igaz, ezért kemény fél órát kellett sorba állni, de megérte. A hideg nedű frissítően csordogált torkunkon, miközben lábunkat pihengetve, vártuk a következő programpontot.
Az pedig az egyetemi aula megtekintése lett volna. Mikor felkerekedtünk, még nem tudtuk hogyan jutunk oda, navigációs programunk meg is tréfált minket, úgyhogy egy helyen kétszer is jártunk. De senkit se zavart különösebben, mert együtt voltunk, beszélgettünk, kellemesen töltöttük az időt. A belvárosban, egy fagyizó mellett elhaladva, kiderült, hogy Tibor atya meghív valamennyiünket egy fagyira. Én egy mangó-csokist választottam és nem bántam meg. Igazi, finom olasz fagyi volt. Hamar elfogyott. Később néhányan úgy döntöttek nem jönnek velünk az aulába, inkább megnézik a belvárost. Célpontunk egy szökőkút melletti épület volt, ami sajnos aznap, egy másik rendezvény miatt számunkra zárva maradt. Így aztán ez most egy külön ok lesz majd visszatérni Heidelbergbe.
A téren, ott az aula közelében, elbúcsúztunk a csoporttól, megköszöntük Erika lelkes szervezését és felszálltunk a buszra, ami a pályaudvarra vitt. Az első vonatunknak akkora késése volt, hogy ezúttal simán lekéstük csatlakozásunkat. A fél órát egy telefonbeszélgetéssel töltöttük. Majd a második vonatunk, ami Karlsruhe-Durlachból Stuttgartba hozott, annyira tele volt, hogy nekem állva kellett utaznom. Szüleimnek szerencsére felálltak, bár apukámnak csak egy idősebb hölgy rászólására volt hajlandó a fiatal megmozdulni. Anyukámékat még feltettem a buszra, én pedig elindultam haza. Nagyon kalandos utam volt még azután is, végül a férjem értem jött a tévétoronyhoz és vitt haza autóval. Otthon az unikum egy remek zárása volt ennek a felejthetetlen napnak.
Megannyi csodálatos élménnyel gazdagodva merültem mély álomba.
Ferenczy-Vass Éva
Ajánlott bejegyzések
Vacsora borkóstolóval
2025. július 11
Kreatív délután színes programokkal
2025. április 16
Dénes Éva: Megosztott kincseink
2025. március 26