Zeitler Barbara: „Kik érted haltak, szent világszabadság…”

“Kik érted haltak szent világszabadság”

Több évtizedes hagyománya van annak, hogy a stuttgarti magyar hívek az ’56-os októberi forradalmunk vívmányaira emlékezve ökumenikus szentmisét és istentiszteletet mutatnak be, – és mint ahogy azt plébánosunk bevezetőjében kifejtette, – a szentmise áldozatát szabadságunkért vérüket ontó hősök lelki üdvéért ajánljuk föl.

Október 23-án Dr. Tempfli Imre, a Stuttgarti Szent Gellért Egyházközség plébánosa, és paptársa Merlás Tibor atya koncelebrálta a szentmisét, amelyen az Igét Nt Gémes Pál hirdette, segítőtársa az úrvacsora kiosztásában Nt. Gémes István volt.

Bevonulásra egy szép duót hallhattunk: Jean Xavier Lefèvre (1763-1829): Sonata Nr.1 – Allegro moderato, amelynek szólóját Horváth Ottó tolmácsolta klarinetten, s orgonán Kocsis Judit kísért, majd zsoltárként ugyancsak tőlük csendült föl Jean Xavier Lefèvre a Sonata Nr.1 – Adagio-ja.

A napi Olvasmány szavait Sirák fia könyvéből hallottuk az Úrról, az igaz Bíróról, akinek mindig füle van arra, hogy az árvák könyörgését, és özvegyek panaszát meghallgassa. Ez a szövegrész engem arra emlékeztetett, hogy 1956. novemberében, sok hallgatni valója lehetett a jó Istennek. Mert a túlerővel szemben vívott harc népünktől nagy véráldozatot követelt, s majd ezt követően is, a megtorlásokat követő években, mikor is “Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sírva tallóz, aki él”. [Kádár] “király te tetted ezt! Magyarország ezen tragikus éveiben özvegyasszonyok százainak jajai, és az árvák zokogó panaszai, az égbe, az igaz Bíróhoz kiáltottak. Hullt az édesanyák könnyzápora, miközben utolsó útjukra kísérték fiatal életükben kettétört fiaikat, és szerét-számát nem tudjuk azoknak a fiatal nőknek, akiknek oly korán került fejükre az özvegyi fátyol, és ami talán számukra a legszomorúbb volt, hogy gyakran még búcsút sem tudtak venni fiaiktól vagy férjeiktől, mert jól tudjuk a Kádár-rendszer sok embert kivégeztetett, akiket akkor jeltelenül hantoltak el, s így még egy kis sírhant sem adatott meg nekik, amely fölé borulva, bánatukat elzokogják.

Zas Lóránt: Novemberben..

Novemberben sírnak az utcák
Novemberben sírnak az emberek.
Novemberben könnyek köszöntik
Az elesetteket.

Novemberben csend van és béke,
Temető, fejfa, virág és kereszt.
Novemberben az álmodó rög
Itt tart és nem ereszt.

A Szentleckét Szent Pál apostolnak Timóteushoz írt második leveléből hallhattuk, majd ezután Tibor atya olvasta föl az aznapi Evangéliumot Szent Lukács könyvéből, amelynek az volt a fő gondolata, hogy : Aki magát megalázza, azt dicsőségre emelik.

Ezután Nt. Gémes Pál úr Szt. Pál Filippieknek irt leveléből merítette szentbeszédének témáját. A levélből kitűnik, hogy Pál a levél írása idején nem lehetett egy túl szigorú, fogságban, mert munkatársai, és a filippi gyülekezet küldöttei érintkezhettek vele. Ebben a gyülekezetben mindig szeretetre, és megértésre talált. A tiszteletes kérdést intézett a konfirmandusokhoz, hogy mi a Filippiekhez írt levél legfőbb tanulsága, s a kapott válaszokból kitűnt, hogy jól látják a fiatalok a dolgot, mert nagyon helyesen három témakört: a szeretetet, a hitet és a szenvedés fontosságát jelölték meg. A lelkész egy élményéről is beszámolt mikor elmondta, hogy amikor 1990 után Erdélyben járt acélból, hogy az ottani evangélikus gyülekezet részére segélyajándékot vigyenek, szóba elegyedett egy idősebb asszonnyal, aki ezeket mondta neki: eddig nem gondoltam, hogy a messzi távoli nyugaton is vannak ránk gondoló, és értünk imádkozó keresztények. Örömmel tölt el ez a tudat, mondta, s minden ajándéknál fontosabb, hogy szeretettel gondolnak ránk, a németországi magyar hívek, s mindenek felett az a gesztus, amellyel hozzánk hajolnak, és imát mondanak értünk. Mi mindig szívesen vendégül látjuk őket akkor is, ha a szereteten kívül semmi mást nem hoznak, számunkra az együtt érző jó szív mindennél fontosabb. A tiszteletes úr úgy vélte, hogy ezek az érzések az elvilágiasodott ember hétköznapjaiból mára már teljesen kikoptak, s helyükbe a mindenek feletti anyagiasság lépett, s így nem maradt helye az ilyen emelkedett érzéseknek…

A szentáldozás után népének következett „Áldjad ember e nagy Jódat…

Az úrvacsora áhítat csendjét ismét Jutka és Ottó szép zeneszáma Franz Rieder (1942*). Intermezzo a “Missa Gaudeamus in Do-mino” c. darabból törte meg.

A szentmise áldása után elénekeltük a magyar Himnuszt, majd kezdetét vette ünnepi műsorunk, és ezzel a konferansz Huber Ica átadta a szót vendégszónokunknak, Dr. Berényi János főkonzul úrnak.

Megemlékezésének érdekes pontja volt, – amikor többek között arról is beszélt, hogy mennyire a mindent fölülmúló becsület és jóság vezérelte az összmagyar népet 1956-ban itt idézett beszámolójából:

” 1956 hősei, a pesti srácok, az ifjak és idősek felismerték az összefogás és a magyar szív erejét. Nem kérdeztek, nem kérkedtek, nem akartak mást, csak egy független magyar hazát. Kulcsszavaik pedig ma is füleinkben csengenek: egységesség, testvériesség és szeretet! Mindez összekötötte a fővárossal a vidéket, a diákot a munkás emberrel, a nemzetőr honvédet az értelmiségivel, a pesti srácokat a megbélyegzett polgárokkal! Erről tanúskodott a teherautókon szállított élelemosztás, az állandó véradás, s a kilőtt kirakatok mögött ki nem rabolt bolt, vagy az érintetlen becsületkassza! De tovább sorolhatnám azokat a tényeket, amelyek jellemezték a mi magyar októberünket!”

Én azért is örültem szavainak, mert a magyar médiából tudjuk, hogy külügyminiszterünknek, Szijjártó Péternek a magyar nép nevében kellett tiltakoznia az ellen, hogy a 60. évforduló kapcsán az orosz közvélemény nem változtat a 60-évvel ezelőtti álláspontján, s még mindig előfordul, hogy közszolgálati TV műsorukban dicső forradalmunkat sárba tiporják, és a magyar nácik puccsának nevezik.

Majd a műsor Weiner Leo (1885-1960): Peregi verbunk klarinétra és zongorára op. 40 zenedarabbal folytatódott, amelynek előadói a szentmisén is közreműködő művészeink Kocsis Judit zongorán és Horváth Ottó klarinéton voltak.

Ismét a konferanszé volt a szó, s tőle megtudhattuk, hogy 1960-ban az államelnök F. J. Kennedy miként vélekedett: „1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.”

A másik, – mondta tovább konferansziénk – Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter asszonytól  származik, aki 2006-ban így nyilatkozott: „1956-ban a magyar nép rövid 12 napra kivívta saját függetlenségét. Ezek az elszánt hazafiak úgy lázadtak fel a hatalmas szovjet birodalom ellen, hogy alig volt más fegyverük, mint a szabadság puszta szeretete.”

Rice asszonyt is dicséret illeti, mert felismerte: ahhoz, hogy a szabadságot kivívhassa az ember, szeretnie és értékelnie kell azt. Annak nem szabad megalkudnia, annak a kompromisszum nem lehet kenyere!

Ezután Huber Ica – fölkonferálta Ramon Cue Romano jezsuita atya egyik versét, amelyet a mélyen érző szerzetes mint Mexikó szabadság szerető népének fia vetett papírra forradalmunkkal való együttérzését. A forradalom és szabadságharc leverése után a világ lelkiismeretének hangján csak a fegyvertelen költők szóltak, és csak ők hajtottak fejet az elnyomottak, a bebörtönzöttek, a halottak előtt. Csak ők mondták őszintén, és mély együttérzéssel: Gloria victis, azaz: Dicsőség a legyőzötteknek, kik győzhetetlenek.
Romano jezsuita atya felkavaró, Magadra hagytunk Tégedet című verse az 1957-ben kiadott „Sangre de Hungaria” (Magyarország vére) című kötetében található.

Tepper János előadásában:

RAMON CUÉ ROMANO 

Magadra hagytunk Tégedet 

Magadra hagytunk Tégedet

Kicsi húgunk, te drága!

Magadra hagytunk Tégedet.

Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva,

S Európa szívéről letéptek rőt kezek.

Keresztútján a művelt világnak

Magadra hagytunk Tégedet. …

Majd Szedlák Viktória stuttgarti konzulasszony. az „Európa szívéről fényes nappal letépett virág”, Magyarország 1956-os forradalmi eseményeire emlékezett Álljon itt néhány sor az elhangzott beszédéből: …

“Az 1956-os forradalom a történelem azon ritka pillanatai közé tartozott, amikor szinte az egész ország lépett föl egy közös ügy érdekében. 1956. október 23-án a magyarok a szabadságot választották. Ezáltal az egész országnak kínáltak reményt és méltóságot. A magyarok 60 évvel ezelőtt felkeltek és azt mondták, hogy az élet szabadság nélkül tűrhetetlen. A kommunista terror ellen kelt föl a magyar nép, ezért volt ez forradalom. …

Együtt dobbant meg a magyar nép szíve ‘1956-ban azért, mert a végsőkig elkeseredett nép úgy érezte, most lehetne távozásra kényszeríteni azt a bizonyos külső erőt, a szovjet impériumot, melynek ágyúcsöveit a nemzet hátába nyomta a nagyhatalmi rendezés és a kommunista terror a II. világháború után. Ettől lett ’56 szabadságharc is. Ezért van az, hogy így helyes róla beszélni: az 1956-os forradalom és szabadságharc”. …

A beszéd után ismét zeneszám következett. Judit és Otto egy számunkra igen jól ismert zeneszámot, a Honvágydalt játszották el, és a dal bevezetőjéül Otto elmondta, hogy ennek az amerikai eredetű dalnak a magyar szövege vált az emigráns magyarok legendás honvágy-dalává. Hosszú ideig játszották a Szabad Európa Rádió kívánságműsorában. Az is érdekessége, hogy a felvétel pont 1956. október 23-án készült a Magyar Rádióban, és több százezer ember számára ez a Terry Gilkyson-Richard Dehr-Frank Miller: Memories Are Made of This – Honvágydal (magyar szöveg: „Oly távol, messze van hazám” Gommermann István) jelentette a hazát, és ötvenhatot.

A magyar népnek, mióta megtelepedett a Kárpát-medencében, bőven kijutott a tragikus hon-elhagyási tapasztalatokból: a tatárjárás, a török hódoltság, a levert forradalmak és szabadságharcok traumái nyomán, hányszor és hányszor cserélt már hazát, Világosi fegyverletétel, és Trianon, elveszített háborúink, levert forradalmaink, és országunk feldarabolását követően , százezrek menekülését idézték versükben nagy költőink Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában.” mondja Kölcsey, ” kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” panaszolja József Attila, és 1956 után 200000 ember elhagyta az országot, vetnek számot ezzel a történészek. Így nem csoda, hogy Honvágydal bús melankóliája a magyarság világméretű szétszóratása kapcsán méltán mély és szomorú húrokat pendített, és pendít meg mindannyiunk szívében.

Hogy miért választottam beszámolóm címadójául Petőfi Sándor “Egy gondolat bánt engemet” versének záró sorát? Mert ’56-os hőseink is ugyanazért az eszméért, a világszabadságért ontották vérüket, s ők is azért haltak meg, hogy “A magyar név megint szép, [lehessen] Méltó régi nagy híréhez” (Petőfi: Talpra magyar).

És ezt sikerült is megvalósítaniuk. A Nobel díjas francia író Albert Camus így írt:

”A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

Indro Montanelli újságíró a riporter szemével számolt be a történtekről, amikor népünk a kis Dávidként vívta harcát a hatalmas Góliáttal szemben: „Aki látta ezt a várost akkor, amikor álmában ötezer tank lepte meg, és látta velük szembeszegülni, ahogy minden ház erőddé változik, lőréssé minden ablak, amint négy nap, négy éjjel ádáz küzdelem után elborítják utcáit a holttestek, s miután muníció nélkül marad, összekötik a kezét, és hagynia kell, hogy letartóztassák, kivégezzék, deportálják, de inkább éhen hal és megfagy, mintsem kollaboráljon; nos, aki látta mindezt, az nem hihet abban a feltételezésben, hogy humbug volt az egész.”

Nemcsak írók, de előadóművészek is kiálltak a hősies magyarok forradalma mellett. A kor legnagyobb rock and roll fejedelme, Elvis Presley 1956 novemberének első napjaiban a “Song In The Valley” (Dal a völgyben) c., dalt a magyar forradalmárok tiszteletére adta elő egy koncerten, és fölajánlotta gázsiját a magyarországi rászorulók megsegítésére, és közönségét is adakozásra szólította fel. Bizonyára hozzám hasonlóan még sokan emlékezünk azokra a finomságokra, (csokoládé, cukorka, tejpor, sőt szüleinknek még babkávé is), amelyek Elvys szavainak hívására érkeztek hozzánk Amerikából.

De ma már tudjuk, hogy hiába való volt népünk csodavárása. A rádió hullámhosszán, – amely október 23-tól nem a Magyar Rádió épületéből sugározta adásait, hanem a Parlament egyik termében kiképzett stúdióból a közlemények szüneteiben folyamatosan szólt Beethoven Egmont nyitánya. Emlékszem még arra a napra amikor az Egmont nyitány szünetében kis néprádiónk hangszóróján meghallottuk Nagy Imre riadtnak tűnő hangját. SOS kiáltását szinte belerimánkodta a nyugati hatalmak bezárult fülébe. Láttam a döbbent félelmet szüleim arcán, amely félelem rám is visszahatott, miközben hallottuk a miniszter beolvasott rádiószövegét: „Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” –, s ezt követően a háromszori kérés, segítsetek, segítsetek, segítsetek! Majd ismét az Egmont-nyitány következett. Én már gyermekként is tudtam ekkor, hogy amikor ezt játszák, mindig valami szomorú dolog történik. Most is. Nagy Imre és társai hamarosan a Jugoszláv követségen találták magukat, és azt már szabad emberként sohasem hagyhatták el.

Utolsó szavai az ítélethirdetés után nekünk is szólnak:

“Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek. A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. “

A 60. év emlékműsor záró számaként elénekeltük a Szózatot és a Székely Himnuszt, majd mielőtt átmentünk volna a közösségi terembe, hogy fehér asztal mellett egymás társaságban töltsük el ezt a szép estét, még megnéztük a templomunk falán az 56-os eseményekkel kapcsolatos képkiállításunkat.

Zárómondatul álljanak itt Ady Endre szavai:

A Tűz csiholója.

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Ajánlott bejegyzések

Márton-napi „libalakoma” a Barátságklubban

2024. november 15

Barátságklub – 2024. október 18.

2024. november 05

Barátságklub – 2024. szeptember 27.

2024. október 09