Hegyi Gábor kiállítása – Bruder Klaus Kirche, Stuttgart, 2018. április 13.

szerkesztő

A megzavart Isten, avagy amit a képek a hitről elmondanak.

Hegyi Gábor kiállítása elé, Bruder Klaus Kirche, Stuttgart, 2018. április 13.

Richard Wagner utolsó nagy műve, a Parsifal komponálása idején, 1880-ban írta meg Religion und Kunst című tanulmányát Nápolyban, amelyet aztán a Bayreuther Blätter c. lapban publikált. Ebben már bevezetésképpen nem kevesebbet állít, mint hogy amikor a vallás művi jellegűvé válik, akkor a művészet feladata lesz azt megmenteni.

Majd hosszasan kritizálja Wagner az egyházat, amely véleménye szerint hatalmával riogatja a szegények lelkeit, mikor azokat a pokol és az utolsó ítélet rémképével fenyegeti. Számára a Michelangelo utolsó ítéletének a a Sixtusi Kápolnában megjelenített „rémképénél” nincs undorítóbb, gyűlöletesebb. Ezzel szemben a kereszten szenvedő Üdvözítő ábrázolásait üdvözli, bár megjegyzi, hogy szinte kizárólagossá vált a szenvedés művi ábrázolása, miközben a való világ motívumait szinte elfelejtette a művészet, ezért is emeli ki a vallás és a művészet szoros egybefüggését, elsősorban a festészetben, de később a zeneművészetben is. Egyébként is úgy tartja Wagner, hogy a zene az egyetlen művészet, amely a keresztény hitnek teljesen megfelel, hiszen abból született.

Azonban még ha a vallást és a művészetet ilyen közel látjuk is egymáshoz, megfigyelhető bizonyos aszimmetria közöttük: egyetlen vallás sem viszonyul ugyanis a művészethez indifferens módon, a művészet viszont nincs arra szorulva, hogy kapcsolódjon valahogyan a vallásossághoz. Ennek oka, hogy a vallásosság különösen rászorul a tudatos érzékelésre, annak érdekében, hogy a távolit, amelyre rámutat, láthatóvá tudja tenni. A művészet pedig erősebb hangsúlyt fektet a szimbolizálás folyamatára, és ebből adódóan a vallásnál erőteljesebben idéz elő hagyománytöréseket és innovatívabb. Ettől függetlenül ma is érvényes, hogy mindkettő érzékeny a másikra, a vallás részben ma is a művészet formáiban nyilvánul meg és a művészet maga ma is sokszor szakrális jelleget ölt.

Szenvedő ember vagy fájdalom nélküli Isten? A keresztábrázolások sokat elárulnak egy-egy korszak vallásosságáról. Isten úgy tűnik, a 20. században elvesztette arcát, zavart, fájdalommal teli szemekkel és hitetlenkedő rettenettel néz vissza a legtöbb ábrázolásról a szemlélőre. Aki lassan rájön: szenvedésről van szó, arról, hogy mit tesznek emberek másokkal. A Megfeszített a nem-keresztények lelkébe is keserű igazságokat vág bele.

Ennek bizonyosságául csak egy példát hoznék és Otto Dix művészetére szeretnék emlékeztetni. Dix ateista volt és mégis foglalkoztatta a Biblia, annak képi világa, sokszor megfestette a keresztre feszítést. Máté evangéliuma alapján megrajzolt Krisztusa egy megsebzett, illúzióitól megfosztott embert mutat, aki akár maga a művész is lehetne. Ezzel együtt Dix művészete csak saját keresésének lenyomata, de magával Jézussal, a keresztény üzenettel és a kereszttel, mint az üdvösség szimbólumával nem sokat tudott kezdeni. Az Isten fia halálának ilyen szubjektív ábrázolása csak később vált lehetségessé. Amikor a mindennapok elváltak a vallástól, és mert egy jó művész érzékeny szeizmográfja azoknak a változásoknak, amelyek egy társadalomban végbemennek. Míg a középkorban a keresztény tanítás magától értetődően az alap, a román kori művészetben nem szenvedő, haldokló embert ábrázolnak, hanem Istent, aki beteljesíti rendeltetését itt a földön és végül győzedelmeskedik a halál felett. Itt a kereszt egy jobb világ szimbóluma. Az őskeresztények korában nem is a kereszt, hanem a hal volt a fő jelkép, hiszen Jézus halála még közeli élményként élt bennük.

Amint talán látható volt az elmondottakból, a küzdelem több jelentésrétegű lehet, még egy hitetlen művész számára is. Hegyi Gábor számára a harc elsősorban az ember teste és lelke között zajlik, erre a kontrasztra hívja fel munkáiban a figyelmet. Hiszi, hogy a tehetség, a kreativitás Isten ajándéka, amelyet mindenkinek használnia kell, hiszen a végítéletnél majd számon kérik rajta.

/Dr. B. Szabó Dezső, Balassi Intézet-Stuttgarti Kulturális Intézet/

 

Hegyi Gábor kiállításának megnyitójára

Mi a “szakrális művészet”? Mielőtt a magunk értelmére hagyatkozva válaszolnánk a kérdésre, el kell olvassuk az erről szóló különböző Egyházi megnyilatkozásokat. A II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori konstituciójában, a “Gaudium et Spes” kezdetűben a szakrális művészettel kapcsolatban például ez áll: „Amikor az ember bölcseleti, történelmi, matematikai vagy a természettudományos tanulmányokba merül, vagy művészi tevékenységet folytat, jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberi család fölemelkedjék az igaznak, a jónak és a szépnek a világába és az egyetemes érték meglátására…“ (Nr. 57).

Hogy jobban megértsük a lényeget, hadd szögezzük le: a kultúra – az igaznak, a nemesnek, a jónak és a szépnek a felismerése által – felemeli az embert. Életét átszellemíti, harmonikussá teszi, és ezt a harmoniát alkotásokban rögzíti. A kultúrának azt a megnyilvánulását, más szóval területét, amely önmagát a szépséggel való egyedülálló kapcsolatában határozza meg, művészetnek hívjuk.

A művészetnek sok ága van. Az egyiket vallásos művészetnek hívjuk, amely – mint ahogyan a nevében is benne van – az ember vallásos érzületeit fejezi ki. Ennek egyik fajtája, ha úgy tetszik csúcspontja pedig a “szakrális művészet”. A szakrális művészet azáltal válik szakrálissá, szentté, ha valóban és kifejezetten a szentnek van szentelve, ha a különböző hitigazságok tükre lesz és ha alkalmas arra, hogy a liturgikus ünnepség fényét és értékét emelje.

A II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstituciója, a „Sacrosanctum Concilium“ erről ezeket írja: „A vallásos és szakrális művészet Isten végtelen szépségére figyel, azt akarja lehetőségei szerint emberi alkotásban kifejezni. Annál jobban szolgálja tehát Istent, az ő dicséretét és dicsőségét, minél tudatosabban törekszik arra, hogy alkotásaival a lehető legjobban vezesse Isten felé az emberek lelkét.“ (Nr. 122).

Ezért is volt az Egyház mindig a képzőművészetek barátja, nemes szolgálatukat szüntelenül igénybe vette, és művészeket nevelt, hogy az istentisztelethez tartozó tárgyak igazán méltóak, ékesek és szépek legyenek, s valóban a mennyei valóságokat jelezzék és tükrözzék.

Ezért is írja elő ma is, hogy a püspökök akár személyesen, akár műértő és a művészetet szerető papok által gondoskodjanak arról, hogy a művészeket bevezessék a szent művészet és liturgia szellemébe. Mindazokat a művészeket pedig, akik alkotó tehetségükkel a szent Egyházban Isten dicsőségét kívánják szolgálni, arra kéri, hogy tartsák mindig szem előtt, hogy tevékenységük bizonyos értelemben a teremtő Isten szent utánzása, s alkotásaik célja a katolikus istentisztelet szolgálata, a hívők lelki épülése, áhítatuk és vallási ismereteik gyarapítása.

Végül ezért is írja a képzőművészelhez írt prófétikus levelében Szent II. János Pál 1999-ben: “az Egyház és a Művészek közötti termékeny párbeszéd útja az Egyház kétezer éves története alatt soha nem szakadt meg és a harmadik évezred küszöbén még nagy jövő előtt áll.”

Ezt vallom én is. Vallom, hogy a szakrális művészet célja:

1. A teremtő Isten szent utánzása – A világ a teremtő Isten gondolatainak kinyilatkoztatása. A művész ezeknek a világot betöltő gondolatoknak épít külön kis világokat, hogy így valamikép megragadhassa és a szív számára meghódíthassa őket. A szakrális művészet szépsége a teremtés szépségét tárja szemünk elé, és ezáltal a teremtő Istennel van szoros kapcsolatban. Az egyházművészet akkor éri el célját, ha az alkotáson keresztül a Mindenható közelségét érezteti. Ezért igaz az, hogy a templom a mennyről nyújthat fogalmat. A jó egyházművészet tükre az Istennek, akiről pedig úgy mondja az Írás: „Ő a világosság és Őbenne nincs sötétség” (vö. 1 Jn 1,5)

2. Az istentisztelet szolgálata A Krisztustól rábízott üzenet továbbadásához a Egyháznak szüksége van a művészetre. Az Egyháznak ugyanis a szellemi, a láthatatlan valóságot, Isten világát kell fölfoghatóvá, sőt, amennyire csak lehet, vonzóvá tennie. Tehát az önmagában kimondhatatlant kell érthető formába öntenie. A művészetnek megvan a képessége, hogy az üzenet egyik vagy másik szempontját kiragadja, és olyan színekbe, formákba, hangokba öltöztesse, amelyek megfelelnek a szemlélő vagy hallgató lelki megérzésének.

A mondottak fényében nem meglepő Marie Dominique Chenu (1895-1990) francia teológus kijelentése, aki szerint még a teológiatörténész is tökéletlen munkát végezne, ha nem szentelne kellő figyelmet az irodalmi és képzőművészeti alkotásoknak; azok ugyanis a maguk módján nem egyszerűen illusztrációk, hanem a teológiának valóságos „forráshelyei”

3. A hívők lelki épülése, áhítatuk és vallási ismereteik gyarapítása – Végül szintén a művészeknek köszönhető, hogy „az evangéliumi üzenet az emberi szellem számára hozzáférhetőbbé válik”.

A művészet ugyanis, ha igazi, a sajátosan vallásos kifejezési formákon túl is belsőleg közel van a hit világához, annyira, hogy olyan időszakokban, amikor a műveltség kifejezetten elfordul az Egyháztól, a művészet hidat képez a vallásos élményekhez. A szép keresése természete szerint utalás az isteni titokra. Egy csodálatos, művészi kép, egy kifejező, megragadó szobor, egy templom, vagy zenedarab mind azt eredményezi, azon túl, hogy az ember szívesen nézi vagy hallgatja, hogy növeli a hívőben az áhítatott, jobban megérti az isteni cselekményeket, sőt, vallásos életére és mindennapjaira is maradandó és pozitív kihatással van.

Ezért álmodtam meg azt, hogy népünk vallásos művészeit minden évben ide, Stuttgartba kiállításokra hívom. A sort most az a Hegyi Gábor művész nyitja meg, akit a mindannyiunk által ismert és nagyrabecsült Osztie Zoltán atya ajánlott be nekünk. Hadd köszönöm meg neki a legszívélyesebben, hogy elfogadta meghívásunkat. Ugyanakkor csak szárnyverdesés, de nem fölemelkedés lett volna ötletem sorsa, ha nem találok olyan szellemi partnerre és jóbarátra a Balassi Intézet-Stuttgarti Kulturális Intézet igazgatója, dr. Szabó Dezső személyében, aki nem karolja azt fel. A köszönet neki és munkatársainak, valamint a főkonzul úrnak, Dr. Berényi Jánosnak is szól.

Ezekkel a gondolatokkal adom most át a szót magának a művésznek, Hegyi Gábornak!

/Stuttgart, 2018-04-13.,  Imre atya/

 

Megnyitóra

Szeretettel köszöntöm a stuttgarti Katolikus híveket, és minden kedves érdeklődőt, aki ma el tudott jönni a kiállításom megnyitójára.

Mindenek előtt szeretnék köszönetet mondani Tempfli Imre atyának, aki lehetőséget biztosított hogy a munkáimat stuttgarti hívek is láthassák és otthont adott nekik itt a Bruder Klaus templomban, illetve a Balassi Intézetnek és Szabó Dezső igazgató úrnak, hogy támogatták ennek a kiállításnak a létrejöttét.

Ha dióhéjban egy pár szót szeretnék mondani a munkáimról, akkor mindenek előtt el kell mondjam, hogy az esztétikánál számomra fontosabb az, hogy az alkotás tartalommal legyen megtöltve. Két részre tudnám osztani a munkáimat. Egyik része egy görbe tükör a társadalomnak, egyfajta szellemi sötétség elleni lázadás, és a másik része… mint az itt látható képeim, pedig emlékeztető vagy figyelmeztető az Isten és ember közötti kapcsolatra.

A képeimet vizsgálva, talán felmerülhetnek olyan kérdések önökben, hogy vajon mi visz rá valakit, hogy olyan szokatlan megoldásokat használjon, mint szétvagdos egy festővásznat, vagy hogy bedeszkázza a feliratokat a saját munkáján.

Ez nem más, mint a szituáció, amiben ma élünk. Folyamatosan drasztikus dolgokkal találkozunk a hétköznapjainkban, és úgy gondolom, hogy ezekre a problémákra egy műalkotás is csak ilyen markáns megfogalmazásban hívhatja fel a figyelmet.

Biztosan nem én vagyok az egyetlen ma itt, aki úgy gondolja, hogy a világgal, amiben élünk komoly gondok vannak. Azt sulykolják az emberekbe, hogy a siker, a pénz és a külsőségek az ember zsinórmértékei. Azt halljuk minden honnan, hogy a tárgyak tesznek boldoggá, élj a mának, élvezd ki az életet. Az anyagot a lélek fölé emelik, az Jóisten létét tagadják és a tudományt istenítik. A világ vezetői az általuk megálmodott földi mennyország megteremtésén fáradoznak, miközben a Jóisten alkotta világunkat a pusztulásba vezetik. A történelem számtalanszor megmutatta, hogy nem vezet semmi jóra, ha az ember önmagát állítja a középpontba a Jóisten helyett. Ma mégis a liberalizmus eszméit éltetik. Sokan úgy gondolják, hogy az ilyen technikai fejlettség korában, végre felvilágosult az emberiség. Pedig sokan nagyobb sötétségben élünk, mint valaha. A közvilágítás nem hozza el a megvilágosodást, és a technológia nem egyenlő a civilizációval!

…Bizony lesújtó a kép. Ezért van nagy szükség ma az olyan rendezvényekre, rendezvény sorozatokra mint a stuttgarti szakrális művészeti hetek. Egy keresztény embernek fontos hivatása, hogy égő fáklyaként adjon fényt – tanúságot téve Jézus – világosságáról sötét és zavaros világunkban.

A kereszténység bemutatására a kortárs művészeteken keresztül muníció lehet az európai kultúra megőrzéséért folytatott harcban. A korszerű kifejezésmód talán könnyebben megszólítja fiataljainkat is, emlékezteti őket gyökereikre, és alternatívát mutat a materialista, fogyasztói társadalomnak.

Remélem, hogy kiállított munkáimmal, színt hozok a Stuttgarti katolikus közösség életébe, és képeim méltó módon díszítik a Bruder Klaus templomot május 6-ig, a kiállítás végéig.

Ennyit szerettem volna mondani.

Még egyszer köszönöm szépen hogy ma este eljöttek a kiállítás megnyitóra , és köszönöm a megtisztelő figyelmüket!

Hegyi Gábor

Stuttgart, 2018-04-13.

 

Share

Ajánlott bejegyzések