Barátságklub – 2024. szeptember 27.

Köszönet Sándornak a képekért. Erika és Marika írásait olvashatjátok az alábbiakban:

Számomra mindig nagy kihívást jelent, hogy milyen témát hozzak hónapról-hónapra a Barátságklub délutánjaira. Legyen érdekes, jó lenne valami újat hallani, ismereteinket bővíteni, de természetesen szeretnénk jól is érezni magunkat.

Férjem,  Sándor kérte, hogy legyen egy délutánunk, amikor mindenki elhozza magával az egyik legkedvesebb tárgyát és elmeséli, hogy miért is az a tárgy számára kedves. Az ötlet nagyon tetszett és örömmel készítettem el a meghívót, szeptember 27-ére, az „Az emlékek délutánjára”.

Akkor még nem tudhattam, hogy az egyik számomra legemlékezetesebb Klubdélutánunk lesz.

Ott azon a délutánon a tárgyak életre keltek . Megjelent előttünk a készítője, az egykori környezete. El tudtuk képzelni a személyeket akik hordták, használták, kedvelték. És a történetek, melyet elmeséltetettek a tárgyak kapcsán. Azt hiszem egyet-kettőtt megkönnyeztünk.

Mélyen megérintett a menyasszonyi ruha története, melyet édesanyja viselt büszkén az esküvőjén és most lánya, több évvel később a kezében tarthat. A ruha által kibontakozott a családnak az élete, története. Ki készíthette a ruhát, egy férfi vagy egy nő? Milyen érzések munkáltak benne mikor létrehozta a finom anyagból valakinek az álmai esküvői ruháját?

Vagy a 110 éves fényképezőgép története, amikor egy fiatal lány álmából valóság válik, és tanulhat egy szakmát, ami akkor abban az időben ritkaságnak számított. A fényképezőgép által megtudhattuk, hogy álmainkat nem szabad feladnunk és igenis lehet harcolni az előítéletekkel, a korral és a szüleinkkel. Hány embernek a boldogságát, emlékét örökítették meg ezzel a fényképezővel? Kik élhetnek még azok közül, akik belenéztek a lencséjébe?

Egy csodálatos aranynyaklánc egy Szűz Mária medállal. És az édesanya, aki féltette, óvta pici lányát, és tudta, hogy Szűz Mária majd vigyázz rá, ezért akasztotta 3 éves gyermeke nyakába.

Szűz Mária faragott pici szobra. Egykor apácák adták egy lánynak, hogy emlékezzék a velük eltöltött értékes időre, vagy rájuk? És természetesen még sorolhatnám az értékesebbnél értékesebb tárgyakat, emlékeket és történeteket, melyet megosztottunk egymással ezen a délutánon.

Sokat feltetették a kérdést ott azon a délutánon: Mi lesz majd utánunk a tárgyak sorsa? Ki őriz meg és mennyit belőlük? Jelentenek majd másoknak is ugyanennyit? Nem tudhatjuk.

Most azonban még otthonuk van nálunk. Egészen bent, itt legbelül sokkal üresebbek lennénk a régi idők emlékét őrző tárgyak nélkül. Oly kötődés ez, amely értéket nyújt, belső erőt ad, kapocs egykori szeretteinkhez.

Erdősné Nyitrai Erika

„EMLÉKEK DÉLUTÁNJA”

„A régi tárgyakban ott rejlik az idő múlása és az emlékek varázsa.”

A nyári szünidő véget ért. Elkezdődöttek újra a szentmisék, a programok, többek között a Barátságklub is.

Izgultam nagyon, hogy részt tudjunk venni férjemmel, Bandival a Barátságklub szünidő utáni első találkozóján, hiszen nagyon megtetszett és vonzott a meghirdetett program  „Emlékek délutánja” mottója.

Szeptember 27-én aztán a szentmise után a közösségi teremben gyűltünk össze. Aki csak tudott, hozott emléktárgyakat és a kijelölt asztalra helyezte.

Erika, a klub vezetője üdvözölt bennünket. Örvendtünk egymásnak. Utána helyet foglaltunk az asztal körül, és Erika lelkünket megindító köszöntő szavai után elsőként Tibor atya kezdte a visszaemlékezést. Egy 1200-es Lada makettet hozott el, melyet az elmúlt esztendőben kapott egy jegyespártól. Bár mindössze egy esztendős múltra tekint vissza az emléktárgy, mégis a közvetített történet több évtizedre nyúlik vissza.

És igy ment tovább.

Anikó 100 éves fényképező gépét mutatta be és mesélte el a történetet, hogyan jutott hozzá.

Kati mesélt az „1 krajcárról”, amit a bélteki szülői ház javításakor talált Attila. A ház az 1800-as években épült és arra lehetett következtetni, hogy amikor építették, akkor tehették a házhoz.

Attila pedig édesanyja monogramos kendőjével emlékezett a régi időkre.

Tóni és Rózsika is a magukkal hozott korsóikkal emlékeztek az otthoni elmúlt időkre.

Neli pedig édesanyja nagyon szép, különleges menyasszonyi ruhájával és annak történetével könnyeztetett meg bennünket.

Piroska, édesanyjától nászajándékba kapott, szép, hímzett kendőit mutatta meg és egy régi egyházi énekeskönyvet, amelyből nagy sajnálatára a szép ismert énekeket már nem éneklik.

Zsófika, nagymamája mellényét mutatta meg, amit nagyon szívesen mind mai napig is hord, ha nincs is hozzá meg a megfelelő szoknya.

Erika, egy nagymamájától örökölt virágvázát hozott. Történetet is mesélt a nagymamájáról, akinek köszönheti, hogy a Barátságklub vezetését elfogadta.

A résztvevők beszámolói, a régmúlt felidézése, könnyeket csaltak szemeimbe, átéreztem azokat a mély érzéseket, amelyek mindannyiunkban rejtőznek, és ott, a lelkünk mélyén őrzünk. Csodás dolog, az öklömnyi kis szív milyen hegy nagyságú érzéseket hord magával!

Szokásunkhoz híven, az estét az általunk hozott finomságok elfogyasztásával és kötetlen beszélgetéssel zártuk.

Köszönöm Erika és Sándor ezt a szép délutánt és estét.

Édesanyám emlékére ezt az ö általa valamikor kézzel leírt versével szeretném zárni soraimat.

Lévay József: Itthon

Orgonafa virágzott már a kis kertben

Messze földről, hogy sokára hazamentem.

Májusi nap ragyogott a magas égen

Bokor, virág köszöntgetett az útszélen.

 

Völgy ölében kis falum még csak a régi

Sóvár lelkem mégis olyan nagyon nézi,

Ott van-e még sürű akác enyhe árnyán

Az a hajlék, hol az üdvök üdve várt rám?

 

A templomban éppen délre harangoznak

Örülök a felém szálló galamboknak

Fehér lelkek hópelyhei, tiszta vágyak,

Melyek a mi hajlékunkból elém szállnak

 

Sietek is a nagy utcán szívrepesve,

Ragyog minden, mintha arany színe lenne.

Leveles gally, kis kerítés, piciny ablak, apró házak,

Mint valaha, úgy fogadnak.

 

A kapuba ki-kiállnak, öreg, gyermek;

Felragyog a szemük, ahogy megismernek,

Nyájas arccal integetnek úgy, mint régen.

Aki csak lát, mind elém jön az alvégen.

 

Itt a kis ház. Ráhajol még az akácfa…

De szívemnek mégis olyan nagy a gyásza.

Mind együtt van, csak anyám nincs s jó testvérem.

Hová mentek? Mikor jönnek? félve kérdem.

 

Ajk nem felel, csak könny beszél a szemekben,

üres a ház, nincs nekem itt mit keresnem

Temetőben szomorú fűz hajol rájuk.

Lágyan susog, hogy édesebb legyen álmuk.

 

Szomorú fűz! Hajolj hát a sirhalomra!

Mondd el nekik, hogy a szívem odavonja

Árva lelkem bús szerelme s könnyem árja

Amely őket visszasírja, s hazavárja.

Stauder Marika