Áldozócsütörtök Ulmban
szerkesztő Tibor atya
+! Kedves Testvérek!
Immár két hete, hogy ismét lehetőségünk van arra, hogy nyilvános szentmise keretében ünnepeljük az Eucharisztiát. Kolozsvári Emese, az ulmi részegyházközségünk tagja osztja meg az alábbiakban gondolatait és érzéseit. Fogadjátok szeretettel!
Mellékelem ezen a szentmisén elhangzott elmélkedést is:
https://drive.google.com/open?id=1q48U63oPKUafxhdi0EzP3hFCjOsPhpa0
Tibor atya
Áldozócsütörtök Ulmban
Már nem is tudom, mióta nem vehettünk részt nyilvános szentmisén… Talán március volt. Még tavasz eleje, s most dübörög a nyár.
Igaz, részt vettünk sok online vagy televíziós szentmisén, Húsvétkor is olyan helyeken kapcsolódhattunk be a Feltámadási szertartásba, amelyekről máskor nem is álmodtunk, de az nem ugyanaz.
Igaz, megadatott nekem, nekünk, hogy segédkezzünk a karantén-szentmisék felvételénél, a kongó, visszhangzó templomban. Szívszorítóan felemelő érzés! Kegyelem, ami azokban az időkben igencsak keveseknek adatott meg. S a szívünk telve volt. Igenis, őrizője vagyok testvéremnek, igenis hordoznom kell szívemben azokat, akik nem lehetnek jelen, még ha a félelem (vajon minden szabályt és előírást pontosan betartottam-e) össze is szorítja a szívet. A szeretet kitágítja újra! S akiket szívünkben hordozunk, velünk vannak. Azért, ez így mégse ugyanaz!
Mivel Ulmban még nem lehetett szentmisét tartani, elmentünk a weingarteni első nyilvános szentmisére, s örültünk is a lehetőségnek – de még ez sem ugyanaz.
Urunk mennybemenetelének ünnepén azonban végre már itt Ulmban is lehetett szentmisét tartani, s a lehetőségekhez mérten szép számban gyűlt össze közösségünk a Wengen templom harangjainak zúgására, s nem kevésbé az Enikő szervező szavára. Ahogy Tibor atya fogalmazott, olyan volt ez, mint amikor egy kisgyermek élete nagy álma valóra válik, mert a nagyok teljesítik kívánságát, s ő jelen lehet egy focimeccs kezdő rúgásánál, vagy egy Forma 1-es futam rajtjánál… igen, bizonyos értelemben mind kiválasztottak voltunk.
Szentmise volt! Újra átélhettük a mélységes titkot, Krisztus testévé és vérévé lett a kenyér és bor külső színében. Egy levegőt szívtunk, még ha maszkkal takartuk el arcunkat, a keresztáldozatát vér nélkül megújító Krisztussal! És tenyeremben tarthattam Őt, Aki engem a tenyerén hordoz!
Igaz, más volt minden, mint azelőtt. Új volt minden. Ajtónállóként, be kell vallanom, a figyelmem s a lelkem sem úgy volt jelen, ahogy szerettem volna. De szentmise volt! S én annyival tartozom a közösségnek! Ha jelen lehettem akkor, amikor másnak lehetetlen volt, most tegyem lehetővé másnak a teljes jelenlétet, testben-lélekben…
Igaz, nem egyszerű a lelket ráhangolni, hiányzik az ének, hiányzik a felszabadultság, hiányzanak a kézfogások, a találkozások, de Krisztus ott volt, és mi ott voltunk. Fáj, hogy sokan nem lehettek ott, életkoruk vagy egészségi állapotuk miatt, ők nagyon hiányoztak. Viszont mi értük is ott voltunk! Bár nagyon korlátozott a létszám, az új megszorítások miatt nagyon távol kell ülnünk egymástól, s így ez is tompítja a lelket. Ellenben úgy gondolom, ha vállalom, hogy egy vendéglátóhelyen meg kell adnom személyes adataimat azért, hogy helyben fogyaszthassak valamit, mennyivel inkább vállalom ezt a kellemetlenséget, ha maga Krisztus vár terített asztalánál: „vegyétek és egyétek”.
A kezdő könyörgés alapgondolata: „Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház, reménységben”. Ezt ünnepeltük! Ő nem hagy magunkra. Velünk marad minden nap, a világ végéig! S, ahogy az atya kifejtette, tekintetünket ne felejtsük se fent, se lent. „Galileai férfiak, mit álltok itt égre emelt tekintettel?” Legyünk figyelmesek, meg ne botoljunk, míg tekintetünk az égre emeljük, néha nézzünk a lábunk elé is. A legfontosabb, hogy ne ragadjunk le földi félelmeinknél. Mert mindenki elsősorban a saját kis életét tudja elrontani vagy elherdálni, beszennyezni vagy megszentelni.
Szentmise volt Ulmban! S mi ott voltunk! Mennyire szívmelengető volt látni, ahogy, a felkérésnek eleget téve, igyekeztek/-tünk nem csoportosulni a templom előtti téren. Az öröm, hogy végre látjuk egymást, tökéletes köröket alkotott, s az előírásokat szigorúan betartva, a szeretet leleményességében mégis találkozhattunk egymással! Lám, a Vigasztaló már készíti útját…
Adja Isten, hogy mihamarabb újra mind, félelem nélkül ünnepelhessünk együtt, kicsi és nagy egyaránt!
Ulm, 2020. május 22.
Kolozsvári Emese
Ajánlott bejegyzések
Márton-napi „libalakoma” a Barátságklubban
2024. november 15
Barátságklub – 2024. október 18.
2024. november 05
Barátságklub – 2024. szeptember 27.
2024. október 09