Székely Enikő: „Zarándokolni és együtt lenni”

„Zarándokolni és együtt lenni”

Várakozással, zaklatott lelkiállapotban készültünk az idei Pünkösdre, tudva, hogy nem mehetünk a csíksomlyói búcsúra. „Szívünkben zarándokoljunk!” – szólt a felhívás, miközben menni kellene, oly nagy a vágyakozás. Fáradjon a láb, izzadjon az ember, imádkozzon és énekeljen, s végül megérkezzen. Haza érkezzen! A lélek vágyait – sajnos – felülírta a törvény, így csak az élő közvetítésen vehettünk részt.

Az ünnepi szentmisén Gergely érsek atya minden kérdésre megadta a választ: „Honnan tudjátok, hogy ez rossz? … A Jó Isten soha nem akar rosszat népének! ” Ez a megható prédikáció hullámokban nyugtatta meg a szívem, csendesedtek el kérdéseim.

S hogy hogyan működik a Gondviselés? Számunkra láthatatlan szálakat mozgat meg, fon össze, s vezeti egymáshoz az embereket. A szentmise végén üzenetet kaptam Stuttgartból: „Ti nem jösztök hétfőn a zarándoklatra?” Nem voltam napirenden, így semmilyen részletet nem tudtam a zarándoklatról, kértem az információkat. Mivel a Santiago de Compostelába tervezett idei zarándokút sajnos elmaradt, ezért helyette a Szent Jakab út egyik németországi szakaszát választották ki a szervezők. Winnendenből indulva Endersbach, Stetten érintésével Esslingen volt a cél, 23 km gyalogos út megtétele.

Megkapva minden információt, hirtelen elővettek a kételyek, hogy mi ezt nem tudjuk vállalni, mert elutazunk, mert nem tudunk rá felkészülni, mert nem érünk oda, mert nem lesz kenyerünk a szendvicsekhez…, megannyi ok, amit úgy láttam, hogy nem lehet leküzdeni. Nem vettem észre a tálcán felkínált lehetőséget: Csíksomlyó helyett Szent Jakab zarándoklat! De a jó szándékú embereket sem olyan fából faragták, hogy könnyen feladják, így minden akadályt el lehetett hárítani. A legjobban az érintett meg, hogy a Jó Isten a mindennapi kenyerünkről is gondoskodott, Annikó sütötte a kenyeret nekünk…

Korai indulásunk egy gyönyörű napfelkeltével ajándékozott meg, eszembe juttatva a somlyói hagyományos napbanézést, s bár távolságban több száz kilométer választott el otthonról, itt is ugyanaz a Nap ragyogott a láthatáron.

Első zarándoklatunk volt ez Imre atyával és a stuttgarti katolikus testvéreinkkel. Miközben megfogalmaztuk magunkban a szándékot, amelyet felajánlunk, kíváncsian vártuk, hogy milyen is lesz.

Winnendenbe megérkezve csatlakoztunk a zarándolat résztvevőihez. Természetes betartva minden előírást, elmaradt a megszokott ölelés, puszi, de ragyogtak a szemek!

A zarándoklat szervezői: Annikó, Vili és Csilla, Diána, Délia, Erika és Georg pontosan elterveztek mindent, négy csoportra osztva a zarándokokat. A csoportok egymás után indultak, első megállónk a winnendeni katolikus templom volt, ahol imával indítottuk a napot: Imre atya áldását adta a zarándokokra, röviden vázolta a zarándoklat lényegét, s kérte, hogy aki még nem tette volna meg, ajánlja fel a zarándoklatát egy szándékért. A csoportok fegyelmezetten követték a vezetők útmutatásait, s ezzel kezdetét vette a zarándoklat. Profi csapatok voltak: egy kívülálló is láthatta, hogy a komoly túrafelszerelés, hátizsákok, botok, bakancsok, kulacsok, kalapok kipróbált túrázók kellékei. Ami láthatatlan volt: a hit, a felajánlt szándék, az akarat és elhatározás, ami ide vezette a zarándokokat.

Hadd szóljak a zarándokokról is: a legkisebb 2 éves volt, a legtapasztaltabb 74 éves. Az Olvasó azonnal láthatja, hogy a szervezők egy olyan szakaszt választottak ki, amelyet teljesíteni tudott minden korosztály. Olyan harmónia volt a csoportokban, mint egy nagy családban. Ahol figyelnek mind a kisgyerekek, mind a szépkorúak igényeire. Beszélgetőtársat azonnal talált magának mindenki, s csendesen meséltünk egymásnak mindenről, ami témába hozódott. Megkülönböztetett minket az is egy kirándulócsoporttól, hogy nálunk állandóan téma volt a hit, az ima ereje, a Pünkösd. Nemcsak mélyreható beszélgetésekre volt alkalom, hanem csendben lenni is. A csend, amikor csak a saját lépteid hallod, amikor rendezni tudod gondolataid és érzéseid.

Napsütötte szőlőhegyek mellett elsétálva, útmenti cseresznyefák gyümölcsét megkóstolva rácsodálkozhattunk, hogy mily tökéletes az Isten által teremtett világ. A csobogó patakok hangja a lelkünket simogatta.

Útunk nemcsak virágzó pünkösdi rózsabokrok mellett vezetett el, hanem templomokat is látogattunk, ahol imádkozhattunk, a zarándokfüzetbe pecsétet tehettünk, s nem utolsó sorban Imre atya megosztotta a tudását velünk. Rövid ismertetőt tartott a templomokról, az oltárokról, egyházi és történelmi vonatkozásokról.

Egy csapat csicsergő madárkát is vittünk magunkkal, hiszen a gyerekcsapatunk hangja, mint a kis csilingelő harangok kísértek útunkon. Igaz, hogy ők magukat Csiga-Csapatnak nevezték el. Gréti, Mia és Blanka, Emma, Patrícia és Noémi, illetve Édua volt a Csiga-Mama, Csiga-Biga, Csiga-Baba …. akik állandóan azon törekedtek, hogy le ne maradjanak, hisz az nem lehet, hogy a nagymamák, nagypapák gyorsabbak legyenek náluk. S közben szó esett a Szent Jakab-kagylóról is, megtanulták, hogy mit jelent, s keresték, ha útelágazáshoz értünk. Ámulva hallgatták Szent Jakab legendái közül az akasztott fiú történetét.

Az ebéd majdnem mesebeli volt: Terülj, terülj asztalkámat sajnos nem lehetett teríteni, hiszen be kellett tartani az előírt távolságot, de éhesen senki nem maradt. A finomságok hosszú sorát felsorolni lehetetlen lenne, de egy dolog mindenkinek az emlékezetében fog maradni: Erika háromhetes porlós tésztája! Aki erre kíváncsi lenne, a ludwigsburgi búcsúban (két hét múlva!) megkóstolhatja. Pálinka és szalonna nélkül nincs ebéd a magyaroknál, hát ez ebben az esetben is így volt. Kipihenve és jóllakva indultunk újra útnak, hálát adva az Úrnak.

Imre atya mintha egyszerre lett volna jelen mindenhol, hol az egyik csoportban volt, hol a másikban, figyelt mindenkire, bátorított, motivált, meghallgatott, s találó megjegyzéseivel mindig oda hatott, ahol épp szükség volt rá. Néha figyeltem, hogy mindannyiunk lelki terhei mellett hordozta a zarándoktársaink hátizsákját is, a magáé mellett, vagy ha épp arra volt szükség, akkor a kis Blanka került a hátára. Ha elől ment, mutatta az irányt, középen a gyerekek előtt lebegtette fel az út végén váró fagyi képét, a legvégén menve pedig energikus lépéseivel kellett tartani a ritmust.

Zarándoklatunk legnehezebb része számomra a legszebb is volt. Árnyékot adó erdőben mentünk, bodzát szedtünk, egy kicsit olyan volt, mintha otthon lettünk volna, a Hargitán…

Csak csodálni tudom azt az elszántságot, amely zarándoktársaimat jellemezte: minden fáradtságot, megerőltetést tűrtek és nem adták fel soha. Nem ültek fel az első adandó alkalommal a vonatra vagy buszra, hanem vállalták az út további megpróbáltatásait. Mert azok is voltak: tűző napsütés, hegyre fel, meredek dombon lefele, erdei terepen, aszfalton, szomjasan, lábfájással, hátfájással, gyereket cipelve, testi, lelki terheket hordozva. Mindenki a maga szintjén a legtöbbet adta magából: a 2 éves kislány, aki hősiesen gyalogolt, amíg bírta, a zarándok, aki első alkalommal volt ilyen hosszú túrán, a tapasztalt zarándok, akinek a lábát feltörte a cipő, a szervezők, akik mindent zökkenőmentesen előkészítettek, s a idősebbek is, akik egy panasz szó nélkül tűrtek mindent. 74 évesen végigmenni a 23 km-es zarándokúton mindanyiunk csodálatát kiváltotta. Ha Imre atyát kérdeztem, hogy hogy érzi magát, a válasza az volt: „Jobban, mint megérdemlem!”

Zarándoklatunk nem volt eseménytelen: a rendőrség is meggyőződött, hogy szándékaink nemesek és betartjuk az előírásokat. A nap végére két zarándoktársunk is a gyengeség jeleit mutatta, hála Istennek nem volt mentőre szükségünk: Diána gondoskodott róluk.

Esslingenbe, úticélunk végéhez megérkezve boldogsággal vegyült hálaérzéssel telt meg szívünk. Imre atya áldását követően Marietta mindannyiunk nevében megköszönte Imre atyának, hogy lehetővé tette ezt a zarándoklatot.

Az egész nap ígérgetett fagyit is megkaphatták a gyerekek, volt nagy öröm a Csiga-Csapatban.

Szám szerint 43 zarándok térhetett este fáradtan nyugovóra, a szervezők, s mindannyiunk örömére egy szép zarándoklatnak lett vége.

Este újra eszembe jutottak Gergely érsek atya szavai, miszerint az idei búcsúból két elem hiányzik: „zarándokolni és együtt lenni.” A német Camino mindezt lehetővé tette: zarándokoltunk és együtt voltunk.

Mondhatnám azt is, hogy még mindig együtt vagyunk! Lélekben! Az élményeket még fel kell dolgozzuk, a képeket többször átnéztük, mosolygunk, ha emlékezünk, s ahogy a zarándoktársaimat ismerem, már a következő zarándoklat terveit kovácsolják.

Hálát adunk az Úrnak, hogy minden rendben zajlott, s kérjük, hogy szándékainkat, kéréseinket hallgassa meg.

Hűen az idei csíksomlyói búcsú mottójához: „A Szentlélek száll le rád.” (Lk 1,36) mi is úgy éreztük, hogy különösen gazdagon tértünk haza!

Székely Enikő

Ulm

PS! Időközben Pap Lóránt is elkészült csodálatos kisfilmjével, tekintsetek ebbe is bele, hogy megérezzétek a remek hangulatot, ami a zarándoklat egész ideje alatt körüllengett bennünket. Adjátok hát be a keresőbe a következő címet:

Ajánlott bejegyzések

Anyák napi ünnepség 2023. május 5-én

2023. május 13

Egy önfeledten vidám délután

2023. április 24

Újévi köszöntő pezsgős koccintással

2023. január 14