“Magyarnak lenni, büszke gyönyörűség” (Bakay Kornél)

"Magyarnak lenni, büszke gyönyörűség" (Bakay Kornél)
szerkesztő

Június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját öt éve nyilvánította a Fidesz a nemzeti összetartozás napjának, amely a 2010. évi XLV. törvénybe foglalt hivatalos nevén: Nemzeti Összetartozás. Vasárnap, június 5-én ültük meg annak a napnak 96 éves évfordulóját, hogy az első Világháború elvesztése után 1920. június 4-én a Versailles-ben a Trianoni Békediktátum alatt szétdarabolták a több mint ezeréves hazánkat, a Történelmi Magyarországot. Megemlékezésünknek távolról s közelről érkezett díszvendégei is voltak, így megtisztelt bennünket jelenlétével az őrvidéki (Burgenland) magyarok képviseletében Exc. Dr. Pál László püspöki helynök úr, valamint Exc. Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár úr! Rajtuk kívül jelen voltak még: Stuttgart főkonzulja, Dr. Berényi János, valamint Dr. Szalay Tamás, a Magyar Kultúrintézet igazgatója.

Mint ahogy Imre atya a bevezetőjében elmondta, Magyarország megcsonkítása után nehezen ocsúdott föl szörnyű lelki traumából az összmagyarság, és ajkukról nap mint nap felröppent az ég felé Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna által megfogalmazott reményteli imádság: “Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában , hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”, és ezt a rövid háromsoros imádságot ismételgette még a kisdiák is, bízva az ima erejében 1920-tol kezdve, sőt énekelte is az 1921-re már 15 versszakossá bővült, és Szabados Béla által megzenésített éneket. De ez csak addig a napig tartott, ameddig a II. Világháború fordulatai meg nem hozták számukra a megváltoztathatatlan tények tudomásul vételét, amelynek hatása sokkolón  elemi erővel rázta meg a nemzetet, és ébresztette föl a bizakodó kábulatból, hogy ez időtől kezdve már befészkelje magát lelkükbe a “nagylászlói” verssorok életérzése: “Nincs menekvés, neked igazán nincs menekvés – suttogom a kemény leckét, s elmosolyodni magamban mégis szeretnék”  s illúzióik föladásával, a jövőkép keserű pirulájának lenyelése után lassan belesüppedtek a mindennapok rezignációjába, és nem hittek rögeszmésen tovább abban, hogy “összenő ami összetartozik”, és kis epigrammájukat sem skandálták már többé : “Csonka-Magyarország nem ország, Nagy- Magyarország mennyország”  Dantei sorokat élte át, kilátástalannak tűnő helyzetébe bele- keseredett Erdély, Felvidék és Délvidék magyarsága: “Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” (Dante útja a pokolban).

A szentmise nem a szokásos módon vette kezdetét, hanem a templom előtt kiszögelő kicsiny terecskén zászlófelvonással kezdődött. Majd ezt követte a templomba való bevonulás, a menet élén a keresztet vivő haladt, utána két ministráns gyertyával, mögöttük zászlójuk oltalmában a Történelmi Vitézi Rend tagjai, aztán a papság,de előttük még a ministránsok csoportja, majd díszvendégeink: Potápi Árpád János államtitkár, Dr. Berényi János főkonzul és Dr. Szalay Tamás a Stuttgarti Magyar Kultúrintézet igazgatója s végezetül a hívek népes serege, hogy mindannyian részt vehessünk az ünnepélyes koncelebrációs szentmisén, amelyet együtt mutatott be exc .Dr. Pál László püspöki helynök úr, plébánosunk Dr. Tempfli Imre és paptársa Merlás Tibor atya.

A helynök úr homíliája az Olvasmány és az Evangélium tartalmából építkezett. Fölhívta a figyelmünket arra, hogy a két történet szoros egységet képez. Az Olvasmányban átjárja az együttérzés nemes gesztusa Illés próféta lelkét, aki mélyen átérzi azt a fájdalmat, amit egy szegény özvegyasszony érezhet, amikor egyetlen örömét, öregkorának egyetlen támaszát kell Istennek és a sötét a sírkamrának átengednie. Ezt a keservet, nem nézhette Illés próféta tétlenül. Átvette az anyától a fiatal testet, s Istenhez imádkozva arra kérte Őt, hogy tegyen csodát, és keltse újra életre a fiút. Végtelen volt az anya öröme, amikor a prófétai ima meghallgatásra talált.

Lukács evangéliumi története is hasonló. Ez utóbbi elbeszélés is, – bár a szereplők kicserélésével – ugyanazt mondja el, egy szegény magányos özvegyasszony kíséri egyetlen fiát a sírhoz. Itt nem a próféta, hanem Jézus az, aki csodát tett, amikor tanítványaival éppen szembetalálkozott a gyászmenettel, látva az özvegy édesanyát, annak mérhetetlen bánatán megesett a szíve, s ezért fiának föltámasztásával vigaszt nyújtott a szívében összetört asszonynak. Ebben a két történetben nem maga a csoda a kiemelendő , mert az következik számunkra istenhitünkből így nyilvánvaló, hogy az Isten az életnek és a halálnak is Ura. Sokkal inkább ezeknek a szentírási részeknek a tanulsága fontos. Az isteni szeretetre akarja ráirányítani a figyelmünket, hogy abból példát merítve, nekünk is jóakarattal kell lennünk embertársaink iránt, gyakorolva a testi és lelki jócselekedet tetteit, mert ezzel teszünk hitvallást arról, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, és mi az Ő fiai vagyunk. “Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas” / Lk. 6,36/.   Az Igeliturgia részei a következők voltak: 1. olvasmány : 1 Kir. 17,17-24, Szentlecke: Gal. 1,11-19, Evangélium: Lk. 7,11-17.

Judit és Ottó: Jean Baptiste Loeillet (1680-1730) Largo tolmácsolásában gyönyörűen megszólaltatott zeneszámával együtt saját magunkat is felajánlottuk a szentmise áldozatában.

A szentáldozás áhítatának perceiben lélekemelő volt Franz Schubert Ave Máriája, amit Judit orgonán és Ottó alt szakszofonon , a hangszereik nyelvén csodálatosan elimádkozott nekünk ez a két művész.

Kivonulásra eljátszották Mozarttól az Alleluját, amelyet híveink vastapssal köszöntek meg nekik.

A szentmise után átmentünk a közösségi terembe, hogy ott elköltsük jóízű vasárnapi ebédünket, amely nemcsak az ebédről szólt, hanem egy jókedvű kedves beszélgetésről is asztalszomszédunkkal, és ott ráérősen, egymás társaságának őszintén örülve, szemlátomást mindenki remekül érezze magát.

Ezután ismét a templomba vonultunk, ahol gondolatébresztő előadásokat hallgathattunk meg előbb Pótápi Árpád államtitkár úrtól, aki a Nemzeti Összetartozás Napjának jelentőségéről beszélt. Elmondta, hogy a trianoni döntés ellenére a Kárpát-hazára egységes egészként kell tekinteni. Bennem, amikor őt hallgattam, furcsa gondolatok ébredtek. “Egységes egész”? – valóban eljött már az az  idő, amikor Magyarországra mint egység egészre tekintünk?- s mondhatjuk már Petőfivel “megálljunk, mert itt van már a kánaán”? Ide kívánkoznak Asztalos Istvánnak sorai is, benne Szélyes Sándor versidézetével, amely dialógus a székely Áron és az Úristen között – és igen találóan adja meg a választ arra a kérdésre, hogy ki a magyar, és egyben utal beszámolóm címadó sorára, hogy “magyarnak lenni, büszke gyönyörűség .”

Asztalos István így ír: ” Szélyes Sándor: Székely Karácsony c. versének egy sorával határoznám meg nemzetiségem: Aztán – ha jól értem – magyar a beszéded, S mégis a székelyek boldogságát kéred, Miféle náció, ha a nyelve magyar? székely is magyar csak egy kicsivel több”, (sic és számomra a versben megadja a választ az Úristen a trianoni sorscsapásra is) – Jól van, Áron fiam, és most tartsunk rendet: Ez a „kicsivel több” megmagyaráz mindent. Én megértettelek, és most érts meg te is: Kicsivel ezért több a szenvedésetek is” ,(sic és nagyszerűségüket az anyaország köldökzsinórjáról leválasztott magyar népnek Asztalos István így fogalmazza meg): ” mert a mi népünk az anyaországtól elszakítva is képes volt megőrizni magyarságát, ápoljuk a hagyományainkat, és erős nemzeti öntudattal rendelkezzünk.”

Potápi Árpád államtitkár úrtól azt is megtudhattuk, hogy A Nemzeti Összetartozás Napja – amelyet a 2010. évi XLV. törvénybe foglaltak, és amelyet az egykori köztársasági elnök, Dr. Sólyom László írt alá 2010. június 3-án, és a következő nap, június 4-én már hatályba is lépett. A törvény kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.

Dr. Pál László püspöki helynök úrtól összefoglalót hallhattunk a burgenlandi (Őrvidék) magyarjainak helyzetéről. Amikor Imre atya bemutatta nekünk a helynök urat, megtudhattuk, hogy az 1960. október 8-án született főpásztor is a kisebbségi magyarok közül származónak vallja magát, mert születési helyét a Hargita megyei Szentegyháza jelöli. Megtudtuk László atyától, hogy a kismartoni egyházmegye védőszentje Tours-i Szent Márton, s továbbá azt is, hogy Kismartonban az Osterkirche-ben 1989-től jó ideig nem volt magyar nyelvű szentmise, majd 2011 advent negyedik vasárnapja volt ismét az a nap, amikor a hívek bő 20 év elteltével ismét magyarul dicsérhették az Urat, s a hívek létszáma ettől az időtől kezdve egyre nő, 50 és 130 főre tehető azok száma, akik a háromhetente tartandó szentmiséken részt vesznek. Mi innen Stuttgartból kívánunk neki papi munkájához sok erőt és áldást!

A „8kor” Színház koncertje zárta az aznapi megemlékezésünket. amelyben a kis színtársulat a trianoni időket és emlékeket idézte fel, és bemutatott történelmi korrajzuk könnyeket csalt azon híveink szemében, akik saját bőrükön tapasztalták meg a sorsformáló nehéz időket.

17.30 kor Zászlóbevonással befejeződött napi programunk.

Nekem ide kívánkoznak még a Székely himnusz második versszakának a sorai, mert híven tükrözik a Nemzeti Összetartozásunk lényegét.

“Ameddig élünk Magyar ajkú népek

Megtörni lelkünk nem lehet soha.

Szülessünk bárhol, világ bármely pontján,

Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.”

Nekünk magyaroknak feladatunk az, amit Juhász Gyula hagyott feladatul ránk örökül: “Nem kell beszélnünk róla sohasem, De gondoljunk mindig mindig reá.”

Babits Mihály: Áldás a magyarra versének utolsó sorai közül: “Erős igazsággal az erőszak ellen: így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.”

Én is azt kérem, hogy Babits áldást kérő fohásza az Úristennél népünk javára meghallgatásra találjon!

Barbara Zeitler

Share

Ajánlott bejegyzések