Dr. Horváth Diana: Kincseket találni
szerkesztő Tibor atya
Kincseket találni…
Üres utcák, gyárak, cégek, iskolák, boltok, színházak, sőt még a templomok is zárva… Ha valaki így kezdene egy filmet, az a sci-fi kategóriában kasszasiker lenne.
Márpedig ez nem film, hanem március közepe óta majdnem állandóan és világszerte valósággá vált. Be kellett zárkóznunk! Kerülnünk kellett az egymással való találkozást! Még a húsvéti ünnepeket sem tudtuk közösségben ünnepelni, ami még soha nem fordult elő a kereszténység történelmében. Nem is beszélve arról, ami minket, stuttgarti híveket ugyanolyan keserűen érintett: a megszokott éves nagyzarándoklatunk – idén Compostelába mentünk volna – elmaradt…
„De ahol egy ajtó bezárkozik, ott Isten kinyit egy ablakot” – mondja egy okos keresztény közmondás. Compostela helyett június 1-jén a német Caminó Winnendenből Esslingenbe vezető szakaszár jártuk be, Szentjakab nyomán! Majd július 4-én Szent Márton nyomát is bejártunk gyalog, ugyancsak 22 km-t téve meg Herrenbergből Böblingenig. Végül július 11-én, múlt szombaton, még a 2010 óta hagyományos bicaj-zarit is megtudtuk tartani.
Boldogan készültem péntek este, de mikor szombat reggel korán kinéztem az ablakon, azt hittem rosszul látok: eső és 13 °… Őszintén megmondva, egy kicsit beijedtem. Mi lesz most? Ki fog egyáltalán jönni? Induljak egyáltalán útnak? De az Éva által létrehozott WhatsApp-csoport többi résztvevőitől egyre másra jöttek a bátorító hírek: egyesek az S-Bahnból küldtek képek, hogy lássuk: elindultak; mások egy utánfutóval indultak útnak, telerakva biciklivel; Imre atya azt írta: beszélt Szent Péterrel, aki azt üzente a csapatnak, hogy csak a bátorságunkat akarja próbára tenni, ne rezeljünk be… Erre már én sem hagytam magam: el indultam a Plochingen-i állomásra, ahol 9 órakor volt a találka. Már majdnem mindenki ott volt. Ott a gyalogzariról már ismert „csigacsapat” (ezuttal hatan képviseltették magukat: Gréti, Anika, Patri, Réka, Noémi és Emese), és ott volt szinte mind a 19 felnőtt. Az indulásnál, ahogyan azt még nagymamámtól tanultam, ezt mondtam magamban: „Szent Kristóf, az utasok védőszentje, légy velünk!” Aztán hamarosan neki is is indultunk az útnak a megszokott libasorban, egymás után. Mi az, hogy megszokott? Azoknak akik voltak már velünk megszokott volt, de az újaknak, különösen az „egyiknek”, akinek hozzá még új biciklije is volt, olyannyira fogott a féke, hogy már az út elején vágott egy előre-„szaltót”, de hála Istennek komolyabb baj nem lett, úgyhogy a kezdeti ijedelem után tovább tudtunk karikázni úticélünk, Göppingen felé.
Mondanom sem kell, hogy egy csepp eső nem esett, sőt, lassan feloszlódtak a felhők és nagyon kellemes, tökéletes bicaj-zari-idő lett, miközben lassan a Fils folyó völgyén keresztül egymással mellett beszélgetve is egymásra vigyázva bicajoztunk. Sajnos a cseresznye érés ideje már lejárt, az almák pedig még zöldek és vásottak, úgyhogy az út közben tartott szünetekben nem tudtunk csenni, így csak az otthonról hozott finomságokkal kellett beérnünk.
Fél 12-re megérkeztünk a Göppingen előtti Faurndauba, ahol útunk egyenesen a híres Stiftskirché-hez vezetett, amelynek alapjai a karoling időkből, pontosabban 875-ből származnak. Bementük és beültünk a padokban. A fiatalok az első padba ültek, mi hátrább, és Imre atya tartott nekünk egy kis templom-ismertetőt. Tette a lányoknak a hittan-kérdéseket, mi pedig hátul úgy tettünk, mintha mindent tudnánk, és csak nagy bölcsen hallgattunk, mert nem akartunk „közbevágni”, a végén azonban örvendtünk, hogy Imre atya nem minket kérdezett… Azonban mind hálásak voltunk, hogy ilyen nagyszerű alkalmunk van felfrissíteni a réges-régi hittanórák anyagát, illetve új információkat megtudni a hitről, a templomról és a művészetről. Többek között hallottunk, hogy miért voltak kifestve a régi templomok: régebben ugyanis az emberek nem tudtak olvasni, úgy hogy a Bibliát a falra festették, hogy mindenki „olvashasson” belőle. Érdekes, ma már mind tudunk olvasni, de nem biztos, hogy jobban ismerjük az Istent, mint a régi korok emberei…
A gyerekek után mi is odamerészkedtünk a szentélybe, ahol még jól kivehetők az eredeti, bár megkopott festmények, középen az Úrral, két oldalt Szűz Máriával és a szentekkel… És kivel találkoztunk baloldalt fent? Szent Kristóffal! Reggel még, mikor „szólítottam”, nem is gondoltam, hogy napközben így visszaköszön nekem. Végül aztán elimádkoztuk az egyházközségünk jubileumi imáját, amelyet Imre atya fogalmazott és nekünk egy lapon elhozott, és utána lassan kimentünk a kolostor-templom kis kertjébe, ahol kipakoltunk finomságainkat. Olyan kellemes volt a társaság, olyan élénkek és személyesek a beszélgetések, hogy észre sem vettünk, hogy egy egész órát eltöltöttünk ott. A más zarándoklatok alkalmából már közismert „porlós” sem hiányzott, de ezuttal nem, nem az Erika, hanem az István kemencéjéből – és meg kell mondanunk, hogy sokkal omlósabb formájában, amiért aztán nagyon hamar el is fogyott!
Lassan továbbindultunk Göppingen központjában, amely szombat délután lévén telis tele volt emberekkel. Szabolcsnak köszönhetően mégis találtunk egy fagyizót, ahol – otthoni szokás szerint – összehúztunk hat asztalt, zabráltunk hozzájuk vagy 20 széket, és végül is 25-en le tudtunk ülni, és fáradtan élvezhettük a finom fagyinkat illetve sörünket, amelyeket (azt mondta, bár ne jött volna az idén!) régi szokás szerint Imre atya spendirozott! Kicsit későn vettünk észre, hogy leégetett bennünket a nap, de megmentett minket az a „bárányka”, aki legmesszebbről jött és a legkisebb biciklivel, viszont jobban volt felszerelkezve mindannyiunknál: Zoli, aki egyedül hozott napkrémet és mindannyiunknak adott belőle egy kört.
Az első 23 km után itt búcsúztunk azoktól a zari-társainktól, akik vonattal mentek vissza Plochingenbe. Mi, a többiek biciklivel indultunk vissza ugyanazon az úton.
Most már azért több apró szünetet tartottunk, mint ide felé. Az egyik helyen, ahol már délelőtt is megálltunk, mit ad Isten: kint voltak a bárányok is. Erika, mert kedveli őket, már ki is választott közülük kettőt, hogy hazavigye, de akkor kapott észbe, hogy ennek még sem lesz jó vége: férje, Georg ugyanis csak a tepsiben szereti őket! Igy Erika nehéz szívvel mégis csak otthagyta a barikákat.
Ahogy teltek a kilométerek, úgy nőtt lassan de biztosan a fáradtság, én pedig csak csodálkozva néztem, hogyan tekeri előttem Gréti és Anika a csiga-csapatból, akik visszajöttek velük. Hol ülve, hol állva tekerték, de tekerték, tekerték a kis biciklijüket. Itt-ott segített nekik Imre atya is, hol az egyiket, hol a másikat tolva kicsit hátulról, mire Gréti édesapja, Rabih csak ennyit jegyzett meg mosolyogva: “Nicht schummeln! – Nem csalunk!”
Délután 4 körül érkeztünk vissza Plochingenbe, ahol nehéz szívvel, de lassan elbúcsúztunk egymástól. A 50 kilométeren keresztül felszedett port leráztuk ugyan magunkról, az ugyancsak 50 km-en keresztül gyüjtött kincseket viszont most is magunkban őrizzük. Remélem, még nagyon sokáig!
Ez a három “kis-zarándoklat”, amelyiken az idén részt vettem: a Szent-Jakab, a Szent-Márton és a Szent-Kristóf, sok erőt adott nekem a nehéz hónapok után. Szerintem a legtöbb zarándoktársammal is így történt.
Még csak annyit befejezésül: a két gyalog-zarin kérdeztem egy párat, hogy jönnek-e a bicaj-zarira is? A válasz egyesek részéről ez volt: „Nem tudok jönni, mert nem tudok biciklizni.” Nekik legyen mondva: Van egy évetek megtanulni biciklizni, ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget, sose tudni, milyen kincseket lehet találni útközben, egymásban, magunkban – és Isten szép természetében!
Dr. Horváth Diana
PS! Pap Lóránt rövid filmjét is fogadjátok szeretettel
Ajánlott bejegyzések
Anyák napi ünnepség 2023. május 5-én
2023. május 13
Egy önfeledten vidám délután
2023. április 24
Újévi köszöntő pezsgős koccintással
2023. január 14