Brune Györgyi Marietta: Magányos Húsvét

Brune Györgyi Marietta: Magányos Húsvét
szerkesztő

 

Brune Györgyi Marietta remek írásával folytatjuk az idei rendhagyó Húsvéttal kapcsolatos sorozatunkat, amelynek a célja az, hogy bemutassa: hogyan ünnepeltétek otthon, a négy fal között, családban vagy magányosan, templomi szertartások és szentmisék fájó hiánya közepette Urunk szenvedésének és feltámadásának szent napjait? Olvastán remélem, többen is kedvet kapnak majd ahhoz, hogy személyes beszámolójukkal megajándékozzanak bennünket!

Lelkipásztori szeretettel,

Imre atya

 

Magányos húsvét

A nagyböjti időszak idén is nagy tervekkel indult. Na, persze nem a húsmentes diétára gondolok, sokkal inkább arra az ajtóra, ami csak hetekkel később, húsvét hajnalán nyílik ki előttem. Ilyenkor minden évben tervezgetem, melyik úton induljak a feltámadt Krisztus felé. Őszintén bevallom, olykor üres tarisznyával vágok neki az útnak és a nagyböjti úton úgy érzem, mintha minden fordítva történne: hétről-hétre gazdagodom, telik a tarisznyám. Lelki kincsekkel, melyek figyelmemet irányítják és kiteljesítik napjaimat az úton. Aztán ahogy a húsvét napja elérkezik, kirakosgatom a kincseket, melyeket utam során találtam. Gyakran azon tűnődtem: „milyen kár, hogy nem tudok eléggé vigyázni rájuk, mert az ünnep elmúltával rohannom kell tovább.“ Ilyenkor egy-egy kanyarban kiesik a zsebemből egyik-másik kincs. Sajnos néha észrevétlenül…

Idén ez másként történt: meglepődve vettem tudomásul március derekán, hogy az életünk a járvány miatt egy csapásra megváltozott. Nem hatott rám bénítóan, pedig a napi skandálások során minden médium ezt próbálta volna elültetni a fejemben. Éppen ellenkezőleg. Boldog voltam, hogy idén nem „kutyafuttában“ rohanok végig ezen az úton. Közben nem csörgött szakadatlanul a telefonom, nem álltam órákat a dugóban, nem hergeltem fel magam minden apróságon, mert minden csendes volt körülöttem. Félárbócra húzott vitorlával sodródtunk a helyes irányba.

Az idei online-húsvét természetesen nekünk is feladta a leckét és lelkem harangjai zúgtak ugyan, a számítógép előtt állva mégis vágyakozva emlékeztem vissza arra a pillanatra, mikor a zsúfolásig megtelt Bruder Klaus Templomban a nagy sötétség hirtelen ragyogó fényárrá változott. Mi pedig a „Dicsőség, szent áldás, tisztesség…“ sorait énekelve boldogan vártuk Imre Atya bátorító szavait! A rokoni látogatások sora is elmaradt. Kivéve egyet. Egy Valakiét, akit nagyon vártunk!

A közösségi élmény is elmaradt, valami más költözött a helyére: nagypénteken részese lehettem annak a kis csoportnak, akik zsolozsmára a templomban gyültek össze. Egészen különleges érzés úgy tekinteni a padsorokra, hogy azok látszólag üresek, mégis hallanak és látnak. Jó érzés tudni, hogy hamarosan ennek is vége lesz és reméljük, hogy nem ott folytatunk mindent, ahol abbahagytuk. A feszültség gyakran tévutakra visz, melyet a fáradtság, vagy az idő szűke generál. Sokat beszélgetek a gyerekeimmel, Noémival és Patriciával. Próbálom elmagyarázni nekik, mekkora érték ez a rendelkezésünkre álló rengeteg szabadidő, mekkora lehetőség rejlik benne.

Az ünnepi előkészület bensőségesen telt. Azon kaptuk magunkat, ahhoz, hogy a húsvéti vigília mélységét megtapasztalhassuk, csak kettő dolog szükséges: a vágyakozás és mi magunk. Az összezártságban és az egymásra utaltságban valóban szembesülhetünk a velünk élő családtagok keresztjeivel. Nem készülünk sehova, nem magunkat szemléljük percekig a tükörben. Sok minden átértékelődik ilyenkor.

Természetesen azért mi is kicsinosítottuk magunkat húsvét reggelén és nem maradt el sem a tojáskeresés, sem a húsvéti sonka. Sőt, családunk egyetlen férfi tagja meg is locsolt bennünket.

Erre a húsvétra azt hiszem, míg élünk emlékezni fogunk. Na, nem a szépsége miatt. Új időszámítást nyitott életünkben. Szeretnék majd újra meg újra leereszkedni ebbe a mélységbe, akkor is, ha a mindennapok néma rohanása mellett épp, hogy csak emlékezni lesz időm.

Hányszor kapom magam azon, hogy halkan dúdolok egy dalt, melyet még gimnazistaként ismertem meg a helyi Szent György Templom „félnyolcas“ diákmiséjén: „Most nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten…“. És így élünk ma is. Igaz, tele vagyunk “luxusproblémákkal”, melyeket napról-napra el kell engednünk. Milyen jó, ha ez sikerül!

 

Brune Györgyi Marietta

Share

Ajánlott bejegyzések