Akinek a harang szól…
szerkesztő Tibor atya
Akinek a harang szól…
1943-ban egy nagyobb plébániáról elrekvirálták a harangokat. Csak a temetőben lévő és a halottakért kongó lélekharang maradt. Attól a naptól fogva csak az szólalt meg. Ahogyan a front közeledett, egyre gyakrabban. A falura kísérteties csend ült. Mintha a harangokkal együtt az örömet és a boldogságot is elrekvirálták volna… Milyen nagy volt az öröm, amikor a háborúnak vége lett. A falu azonnal új harangokat szerzett. Ősszel már megáldották őket. Noha a fiatal fiúk és lányok nagy része a messzi orosz fogságban volt, a harangokkal együtt visszatért a rend és az öröm egy szikrája.
A németországi katolikus püspökségek szinte mindegyike március végén egy levelet adott ki, amelyben elrendelték az esti – 19.30 órakor kezdődő – öt perces harangozást. A rendelkezés célja az volt, hogy „a gyülekezési tilalom kellős közepette egy jól hallható jelet adjanak a keresztény közösségeknek, hogy azok ezzel egymást vigasztalhassák és bátoríthassák”. Továbbá kifejezték, egy másik levélből idézve, hogy nagyra becsülik ezt az akciót „egyrészt mert a társadalomban az összetartozás jele, másrészt pedig, mert a szolidaritás kifejezése azok iránt, akik a koronavírus járvány betegei vagy áldozatai”.
Amikor a mi püspökünk levelét is megkaptam, azt gondoltam: lám, milyen szép és megható gesztus. Miközben a harangok szólnak, az ember gondolata elszáll a szolidarítás – az együttérzés – jeleként azokhoz, akiket ez a járvány már elragadt közülünk; azokhoz, akik most viaskodnak valamelyik kórházi ágyon az életükért; azokhoz, akik nem tudják beteg hozzátartozóikat meglátogatni, vagy utolsó útjukra elkísérni; azokhoz, akik a betegeket – saját életük és egészségük feláldozása árán is – testileg vagy lelkileg gondozzák. Végül azokra is gondolhat a harangszó közben, akik szolgálatukkal lehetővé teszik, hogy mi – még ha megszorítva is – aránylag gondtalanul élhetjük mindennapi életünket.
Aztán feltámadt bennem a kétely: de elég-e ez alatt az ötperces harangszó alatt egy gondolat? Egyre inkább megizmosodott bennem a felismerés, hogy bár jobb, mint semmi, de nem elég! Az emberi szolidaritás – együttérzés – nem egyszer tehetetlen, máskor csak sajnálat, vagy rejtett öröm, hogy nem engem sújt a sors.
Nekünk más, több szolidaritásra van szükségünk! Ha úgy tetszik, más valakiére! Annak a szolidaritására, “akinek” a harang szól. Hát kinek szól a harang?
A hajnali harangszó eredete a 15. századba nyúlik vissza, és arra emlékeztet minket, hogy az Úr angyala – valamikor 2000 évvel ezelőtt Názáretben – köszöntötte a Boldogságos Szűz Máriát, és megkérdezte tőle: akarja-e méhébe fogadni Isten Szent Fiát? És ő igent mondott! Igy testesült közénk Isten Fia! Ezért mondjuk el az első úrangyalát!
A déli harangszót a török elleni harcok idején 1456. július 16-án rendelte el III. Kallixtusz pápa, hat nappal azelőtt, hogy Hunyadi János és Kapisztrán János győzelmet aratott a törökök fölött Nándorfehérvárnál. Mindenki az ima erejének tulajdonította a fényes győzelmet! Ekkor mondjuk a második úrangyalát, és közben Isten Fiára, Jézusra gondolunk, Aki beletestesült ebbe a világba! Hordozta annak nehézségeit, betegségeit a bölcsőtől egészen a sírig, mellettünk áll s velünk szenved és harcol, ha kell!
Az esti harangozást az 1309. évi udvardi zsinat már régi szokásként említette. Ekkor mondjuk a harmadik úrangyalát, és ezalatt Isten Fia oltalmába helyezzük a napunk és életünk végét, majd elhunyt hozzátartozóinkat is az Ő irgalmába ajánljuk.
Kinek szól tehát a harang? Isten Fiának, Jézus Krisztusnak, Aki értünk emberré lett!
Ez az igazi vigasztalás! Ez az igazi bátorítás! Ez az igazi szolidaritás! Ez az igazi együttérző emberszeretet!
A harang azt mondja, azt kongatja minden egyes versével és ütésével: Isten van itt közöttünk! Benne bízz, ember! Higgyj abban, hogy Ő téged, mindannyiunkat és az egész világot a tenyerén tart! Ezért szól Neki a harang! Háromszor! Csak annyi ideig, amíg az Úrangyalát el tudod mondani.
Az emberi együttérzés mellett nekünk, keresztényeknek van tehát egy másik ász a is zsebünkben: Isten szolidaritása Fiában, Jézus Krisztusban! Ő annyira szeret minket, hogy szenvedett és meghalt értünk!
Ezt nem szabad soha elfelejtenünk!
Most sem!
Sőt, most a halálos járvány idején a legkevésbé!
És ha majd az elkövetkező napokban, hetekben és hónapokban meghalljuk a harangok szavát, imádkozzuk még nagyobb bizalommal: „Az Úr angyala köszönté a boldogságos Szűz Máriát! És az méhébe fogadá Szentlélektől Szent Fiát!”
Lelkipásztori szeretettel,
Imre atya
Stuttgart, 2020-04-07.
Ajánlott bejegyzések
Húsvét 3. vasárnapja
2024. április 13
Nagypéntek
2024. március 29
Nagycsütörtök, az utolsó vacsora miséje
2024. március 28