Kik is vagyunk?

Ahogyan így visszanézek az első félévi programokra, hát bizony mozgalmas időszak volt. Egyeseknek talán még túl mozgalmas is. Szinte minden vasárnap találkoztunk a templomban. Kezdődött januárban Vízkeresztkor, aztán következett a Gyertyaszentelő, majd a Stuttgarti Csendes Napok, aztán Húsvét, Jótékonysági Bazár, Anyák Napi koncert, Magyar Összefogás Vasárnapja, Családi Nap, Nagy- és Kis-zarándoklat, és még sorolhatnám napestig. Nem is beszélve arról, hogy péntek esténként rózsafűzérájtatosság, Pénteki Egyetem, Ima- és Bibliakör, Barátság- és Sportklub…

 

Megvallom őszintén, nekem a vasárnapi találkozások tetszenek a legjobban. Nemcsak azért, mert rengeteg ismerőssel találkozhatom és beszélgethetek újra, de azért is, mert ezek a szentmisék és utána az ágápék egyre mélyebben tudatosítják bennem: együvé tartozunk!

Mi vagyunk a Szent Gellért Katolikus Magyar Egyházközség tagjai. Közösségünk öregből és fiatalból, férfiból és nőből, felnőttből és gyermekből, elkötelezettből és távolságtartóból, laikusból és papokból áll. Odahaza egy plébánia (pl. egy budapesti vagy egy csíkszeredai) többszörösen meghaladja a számunkat. De mégis: mi is része vagyunk a világegyháznak. Ha csak egy apró kis kövecske vagyunk a nagy mozaikképben, ha csak egy jelentéktelen kis színfolt a gyönyörű szőnyegen, ha csak egy apró kis ágacska a Világegyház nagy fáján, de mégis annak alkotó része vagyunk!

 

Igen, ebben a kis, apró, elenyésző részben jelen van a nagy Egész. Itt, köztünk, bennünk jelen van a nagy Egyház. Itt, köztünk jelen van Isten Szava, itt is megtöretik Jézus Teste, itt is egymásnak nyújtjuk Vérének Kelyhét. Itt, köztünk és általunk folytatja Jézus üdvösségszerző és megszentelő művét. Mi vagyunk a helyi Egyház! Mi vagyunk a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyház!

 

De lássuk, hogy mi is az Egyház? Most nem a nagy teológiai és dogmatikai meghatározásokra gondolok, hanem azokra a válaszokra, amelyeket az evangéliumban találunk. Helyesebben nem is annyira szavakra, mint inkább képekre, amelyek egymást kölcsönösen kiegészítik. Most három jut eszembe, lássuk ezeket!

 

1. Az Egyház – mondja az evangélium – Isten szántóföldje. Ebben kell teremjen a föld termést. Lelki termést. Szent Pál apostol fel is sorolja őket: szeretet, öröm, béke, türelem, jóság, alázat, remény, hit, igazságosság. Ilyen termések nem teremnek maguktól! A szántóföldet tehát jól elő kell készíteni, a gyomoktól meg kell tisztítani, mert ezek – veszekedés, izgágaság, önfejűség, pletyka, intrika – nagyon hamar terjednek…

 

Aztán a vetőmag nagyon érzékeny az időjárásra. Kétségtelen, hogy a jelenlegi szellemi, kultúrális és társadalmi klima nagyon árt a hit magva növekedésének. Más testvéreinknek más országban vagy kontinensen talán könnyebb dolguk van. Mi azonban nem kereshetjük ki magunknak a kort és a helyet, hogy hol szülessünk és hol éljünk, Isten ide állított bennünket, itt kell hát állnunk, itt kell termést hozzunk. Vagy ahogyan Sík Sándor olyan szépen írja: „Küldetéssel jöttél a földre, hogy azt a kört, ahova állított az Isten, fényeddel tündököld be!”

Isten minket ide és erre hívott meg…

 

Ha – Isten segítségével – mindannyian elkezdenénk életünk szántóföldjét megművelni, hogy Isten Szavának vetőmagja kikeljen, akkor már nagyon sokat tennénk környezetünkért, sőt az egész Világegyházért! Gyerünk hát!

 

2. Az Egyház – olvasható több helyt is az evangéliumokban – Krisztus Teste. Ezt már gyakran hallottátok, tudom, de vajon tudjátok-e, mit jelent konkrétan? Azt jelenti, hogy Jézus Krisztus véghetetlenül több, mint egy történelmi személyiség, akit jól vagy rosszul megismerhetünk régi könyvek és pergamenek lapjairól.

 

Az Egyház Krisztus Teste! És ez azt jelenti, hogy Jézus él benne, Jézus velünk maradt a világ végezetéig, ahogyan megígérte, és hogy Egyházában folytatja művét. Mi vagyunk az Ő kezei, amelyek az embereket gondozzák és megáldják. Mi vagyunk az Ő szája, amely az embereknek a mennyei Atyáról beszél. Mi vagyunk az Ő szemei, amelyek nem zárulnak be az emberek szenvedései és örömei előtt. Mi vagyunk az Ő szíve, amely minden megterheltnek és megfáradottnak nyitva áll. Mi vagyunk az Ő lábai, amelyek a világ útjain járnak és hirdetik minden embernek az örömhírt. Az Egyház – Jézus Krisztus működésének tovább folytatása – általunk. Vagy ahogyan egy régi imádság olyan szépen mondja:

 

Krisztusnak nincs más keze, csak a miénk,

   hogy művét végrehajtsa.

Krisztusnak nincs más lába, csak a miénk,

   hogy az embereket Isten útján vezesse.

Krisztusnak nincs más ajka, csak a miénk,

   hogy az embereknek Istenről beszéljen.

Nincs más segítsége, csak a miénk,

   mely az embereket Istenhez segíti.

Mi vagyunk az egyetlen Biblia,

   melyet az emberiség még olvas.

Mi vagyunk Isten végső üzenete

   szóval és tettekkel írva.

És ha az írás hamis

   vagy olvashatatlan?

Ha kezünk mással foglalkozik,

   mint az Ő dolgaival?

Ha lábunk oda visz,

   ahová a gonosz vonz,

ha ajkunk arról szól,

   amit Ő elvetne?

Azt hisszük, szolgálhatunk neki

   anélkül, hogy követnénk Őt?

 

3. Van még egy harmadik kép: az Egyház olyan, mint Szűz Mária, vagyis Anya. És ez nagyon sokat mondó.

 

Az Egyház Anya – azaz nem hivatal, amelyben tisztviselők a hitet osztogatják, kezelik, és a polgároknak sorba kell állni a kiszolgáló pult előtt. Ha az Egyház hivatallá alacsonyodna, akkor Krisztus elítélné őt…

 

Az Egyház Anya – azaz nem üzem, amelyben mindennek zökkenőmentesen működnie kell, és amelyben az egyén csak kis kerekecske a nagy gépezetben. Ha az Egyház önmagát üzemként fogná fel, akkor Krisztus elítélné őt…

 

Az Egyház Anya – azaz nem üzlet, amelyben az elárusítók, mint piaci kofák dicsérik portékájukat, és a gazdasági konjunktúra szerint hol felviszik, hol meg leengedik az árakat. Ha az Egyház ilyen akarna lenni, akkor Krisztus elítélné őt…

 

Az Egyház Anya, aki gondoskodik gyermekeiről. És hogyan gondoskodik egy anya a gyermekeiről? Világra hozza, táplálja, tisztán járatja, óvja és védi, neveli, dicséri és korholja, vigasztalja őket, és beszél neki az Atyáról, ünnepel velük, és így tovább.

 

Egy anyának, aki így gondoskodik gyermekeiről, kevés idő jut magára. Nem jár a legújabb divat szerint és néha ósdinak tűnik. És ha a gyermekek már saját lábukra álltak, nem egyszer szégyellik magukat anyjuk „kinézete” és a „fatengelyes világból ittmaradt” véleménye miatt. De mi ez? Én nem ismerek mélyebb jelentésű képet mint ez, és nem is tudok a mi egyházközségünknek jobbat elképzelni, mint ezt az „anya-képet”.

 

Adja Isten, hogy a mi kis Egyházközségünknek egyre inkább sikerüljön Isten szántóföldjévé, Krisztus Testévé és Anyává válnia. Ehhez adja nekünk Isten a segítségét!

 

Szeretettel

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2015-07-17.