Dr. Horváth Diana: Gondolatok az idei bicaj-zariról…
szerkesztő Tibor atya
Gondolatok az idei bicaj-zariról…
Július 6-a, szombat: „bicaj-zari”. Ezt már rég beírtam a naplómba, de péntek este, a szokások szerint ismét nagyon fáradtan érkeztem haza…
„Igyekezz, – mondtam magamnak, „holnapra még be kell pakolj!”
Erre a kis ördögcske a bal vállamon azonnal ellenvetette: “Figyelj, egész héten húztál. Fáradt vagy. Ne menj sehova! Holnap végre jól kialudhatod majd magad, azután nyugodtan kávézol egyet reggel, ami után csak vágyakozol, de alig van alkalmad megtenni. Utána elmész egy kicsit ’shoppingolni’. Meg aztán egy sereg emailt is már rég meg akarsz válaszolni, nem is beszélve arról, hogy a balkonon is már jó ideje rendet akartál csinálni… Maradj tehát itthon, pihenj egy nagyot, megérdemled. A bicajzarisoknak pedig majd azt mondod: Nem ment…”
„Hát igen”, – kezdtem engedni kísértésének, „valóban jobb lenne itthon maradni, kipihenni magamat. Meg az igazat megvallva, kondim sincs. Talán igazán jobb volna nem menni az idei zarira…”
Erre elkezdett halkan suttogni a kis angyalka a jobb vállam mögül: ”Megígérted. Ha nem mész, hiába várnak rád… Aztán emlékezz, a múlt évben is milyen jól érezted magad a Neckarpartján Mühlbachtól Bietigheim-Bissingenig. Már nyolc éve van a bicajzari s bár eddig csak két alkalommal nem voltál, de utána azt is milyen nagyon sajnáltad. Menj csak nyugodtan, meglátod megéri majd!”
Nagy nehezen lementem a pincébe, hátha nem jó a bringám és megúszom… – gondoltam. Kirámoltam hát a fél pincét hogy végre oda tudjak férni a járgányomhoz. Körbejártam, nem nézett ki rosszul, igaz igen poros volt, de amúgy még a gumi sem engedett le egészen. Ráültem, lehúztam egy kört a ház előtt, minden csavar a helyén volt, nem hiányzott semmi… hát nem volt mit csinálni… nem volt több kibúvóm… megyek, adtam meg magam.
Szombat reggel 8.45-kor ott álltam hát én is a Stuttgarti főpályaudvaron, és vártam a többieket. Pár perc múlva megérkezett Éva és Sanyi. Mint később kiderült, odébb vártak Erzsike és Tibor a két új zarándoktárssal, Christiannal és feleségével, Cilivel. Ja, Imre atya is ott volt már. Vonatunk pontosan indult. Egyébként csoportjeggyel 10 €-ért ma már elvisz bárhova Baden-Württembergbe – a bringáddal együtt…
A mi célunk ezúttal Heilbronn volt. Az idő csak úgy repült! Az út végén csodálkoztam is, hogy milyen hamar megérkeztünk. Miközben egészen úton – németországi „újmagyar” szóval – „elsvecáztunk”, nem is vettük észre, hogy a vonat már be is futott az állomásra.
A Heilbronni pályaudvar előtt aztán találkoztunk Erikával, Georggal és természetesen szemük fényével, Bucival, aki egyetlen egy bicajzarit sem hagyna ki… Mint az már nálunk szokás, hangos „begrüszungolás” és puszilózással köszöntöttük egymást, az egész pályaudvar rajtunk derűlt, mire hátulról odakiabált valaki: “Hajrá, magyarok!” Hátrafordultunk, és felfedeztünk egy tolókocsis, feltehetően magyar fiatalembert a kijárat előtt, intettünk neki, aztán tovább tracsoltunk. Imre atya viszont odament hozzá, és elbeszélgetett vele. Mint később elmondta nekünk, a fiatalember Magyarországról származott, első felesége elvált tőle, itt, Heilbronnban, pedig már tolókocsis volt, rátalált mostani feleségére, akivel boldogan él. Mivel dolgozni nem tud, ezért kiül a pályaudvar elé, „figyeli a mindennapi mozit”, és megörül, ha egy-egy magyar szót hall, mint ma is…
Időközben megérkezett Zita, Laci és fiúk, Gergő. A létszám teljes lett, úgy hogy elindulhattunk a nagy útnak, libasorban, mint szoktuk…
Hamar el is hagytuk Heilbronnt. A Neckar partján haladva, Neckarsulmnál, egyszer csak azt mondta Georg: – “Figyeljetek a bal oldalra, ott van egy felrobbantott híd. Egyike a hét legrégebbieknek Németországban, az idén robbantották fel.” Hazaérkezve egyébként azt olvastam róla, hogy 1968-ban készítették, de mert 50 év után már nem felelt meg a kívánalmaknak, helyette építettek egy hatsávos modern hídat, az 1,3 km-es Neckartalbrücke-t, amelyik, halld és hidd, idejében elkészült a Heilbronni Bundesgartenschau megnyitására.
Elhaladtunk Untereisesheim mellett, majd elértük Bad Wimpfent. A Stauferpfalz-óváros sziluettje nagyon szép – lentről -, de hogy megyünk oda fel, gondoltam magamban? Fölfelé egy igen meredek út vezetett. Le kellett szállnunk a bringánkról. Mindenki tolta, tolta. Christian segített Georgnak, aki maga után húzta a Buci járgányát. Sanyi és Imre atya két-két biciklit is toltak fölfelé, én viszont alig tudtam megbirkózni az enyémmel… Egy kicsivel több kondi most jól jönne, jutott megint eszembe… Nem baj, jövőre idejében kezdem majd az edzést…
Megérkezve fel, az óvárosba, azonnal egy vendéglőt kerestünk, ahol megpihenhettünk. Egyesek egy hideg sört, vagy rádlert illetve egy vizet ittak, mások, mint Buci, sütit kívántak. Nagyon jót tett a megszusszanás! Utána megnéztük a gyönyörű óvárost. Imre atya vezetett bennünket. Többek között megmutatta a Stiftskirche-t, majd a „Kék toronyot”. A toronytól pár lépésre csodálatos panoráma tárult elénk. Szemünk egészen a látóhatárig végipásztázhatta a mélyen alattunk hömpölygő Neckar-folyót.
Időközben megérkezett Attila és Andrea is, akik itt csatlakoztak hozzánk. Restelltem egy picit magamat, amikor elmesélték, hogy ők 60 km-t jöttek kocsival eddig, hogy velünk tartsanak, én pedig alig tudtam rászedni magam az este, hogy csak lemenjek a pincébe bringámért…
Na, de most valóban teljes volt a létszám: 16! Hálistennek az idő is velünk tartott, épp megfelelő volt: kicsit felhős, 25-28 fok, itt-ott még egy picit a szél is fújt. Négy-öt kilométerenként tartottunk egy kis szünetet, ittunk egy kis magnéziumos-vizet, megettük a magunkkal hozott finomságokat, és természetesen – hisz ez a sava-borsa a zarinak! – végig beszélgettünk egymással. Mindenki mindenkivel!
Bad Wimpfen után uti célunk, Mosbach felé vettük az irányt. Mosbach a Neckar egyik mellékágán, az Elzbachon fekszik. Az egyik pihenő közben készítette rólunk egy német nyugdíjas házaspár ezt a remek csoportképet… Egy kicsivel odébb pedig, Neckarelznél, Imre atya mutatott meg nekünk egy látszólag jelentéktelennek tűnő templomot. – “Ez”, magyarázta, “egy ritka három emeletes templom, a johanniták építették még a 13. században.” Csak bámultunk, milyen értékes kultúrkincsek mellett karikázunk…
Délután 4 órára érkeztünk meg Mosbachba. Csodálatos kisváros! Egyelőre azonban olyan szomjasak voltunk, hogy nem vettük észre a szépségeit. Hamar leültünk hát egy olasz fagyizónál, ahol mindenki kedve szerint rendelhetett fagyit, kávét, vizet vagy sört, amelyet Imre atya fizetett (máskor is jövünk, ígértük neki…), és egy magyar fiatalember szolgált fel… Istenem, milyen kicsi lett a világ, gondoltuk. A pihenő és a frissítők után már lehetett várost nézni. Előbb a Stiftskirche/St. Julianna templomhoz vezetett el bennünket Imre atya, amely egy szimultán-templom: vagyis az egyik felében a katolikusok tartják a szentmiséjüket, a másik felében pedig a protestánsok az istentiszteletüket. Két külön bejárata volt. És a két templom között pedig két ajtó, az egyik a katolikus oldalon nyitható, a másik pedig a protestáns oldalon. Ez az igazi ökumenizmus… Imre atya előbb elmagyarázta a templom történetét, halkan, mert egy néni – Németországban szokatlanul – éppen a rózsafüzérét morzsolta, majd elimádkoztuk a zarándok-imát és elénekeltünk egy Mária-éneket, amiért jöttünk, és elhagytuk a templomot…
A templom melletti placcon, a Rathaus előtt éppen egy tűzoltóautó-avatáson vettek rész az emberek. Az áldást a 4 autóra a helyi protestáns lelkésznő és a helyi katolikus pap adták. Már éppen indulni akartunk tovább, de a világ – mint mondtam előbb – kisebb mint gondolnánk: a katolikus papban Imre atya felismerte régi jóbarátját, akivel együtt tanultak Rómában: Rencsik István atyát Nagyváradról, aki – miután majdnem fel kellett locsolni a meglepetéséből – végig vezetett minket a templomában. Kiderült aztán az is, hogy az idős néni, aki azelőtt ott mondta magában a templomban a rózsafüzért, István atyának az anyukája volt, aki aztán bevallotta utána Imre atyának: bár hallotta a magyar beszédet és az éneket, de azt hitte, hogy holmi túristák vagyunk, és meg sem fordulva tovább beszélgetett az Úrral, illetve Szűz Máriával… Ő is nagyon őrült nekünk. Végül megkapjuk István Atyától a zarándokok áldását, hogy teljes legyen a napunk.
Akkor hirtelen azt hallottam, hogy a jobb vállomról megelégedetten rám mosolyog a kis angyalkám, és azt súgja nekem: “Úgye, mondtam neked, hogy megéri eljönnöd!”
Az út visszafele épp olyan rövid volt, mint odajövet: S-Bahnnal Mosbachból Heilbronnig, és Heilbronnból Stuttgart-ig szinte repült az idő. Közben boldogan emlegettük fel a megannyi emléket, illetve élcelődtünk a férfi és a nő kapcsolatán. A végén persze megállapítva: Hogy az a férfi, aki panaszkodik, hogy otthon kisebbségben van, annak nem kell minden szavát elhinni… Igaz Éva és Sanyi?
Apropó, Éváék mindent nagyszerűen megszerveztek, minden ment ám, mint a karikacsapás. Ezer hála ezért nekik!
“Jövőre jösz, úgye?” – kérdezte Éva a búcsúzásnál.
“Naná”, – válaszoltam, “ha a Jóisten is úgy akarja! Rajtam nem fog múlni!”
Este kilenckor fáradtan, de boldogan hazaérkeztem. S mikor letettem a bringámat, még kedvesen megsímogattam. Megérdemelte, hisz ismét olyan nagyszerű élményekben részesített, és ami még fontosabb, olyan nagyszerű emberekkel hozott össze, mint előző években… Ők tudják, kikre gondolok…
Stuttgart, 2019. július 17.
Dr. Horváth Diana
Ajánlott bejegyzések
Márton-napi „libalakoma” a Barátságklubban
2024. november 15
Barátságklub – 2024. október 18.
2024. november 05
Barátságklub – 2024. szeptember 27.
2024. október 09