Zeitler Barbara: A kereszt volt ezer éven reménységed oszlopa…
szerkesztő Tibor atya
A kereszt volt ezer éven reménységed oszlopa…
A stuttgarti magyar katolikusok 2018-as Szent Gellért napi búcsújára Imre atya meghívta közénk Vízi Elemért, a jezsuita rend magyar tartományfönökét. Eredetileg úgy tervezte plébánosunk , hogy a mise főcelebránsa, a pénteki napot is közöttünk tölti majd, de külső körülmények közbeszóltak, így pénteken, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén plébánosunk egyedül celebrálta a szentmisét. Homiliájában elmondta nekünk, hogy ez az ünnep 335. szeptember 13-ára nyúlik vissza, amikor Jeruzsálemben felszentelték a bazilikát, amelyet Nagy Konstantin császár emeltetett Krisztus sírja fölé. A Szent Keresztet Nagy Konstantin császár édesanyja, Szent Ilona találta meg Jeruzsálemben. A Keresztet szeptember 14-én ünnepélyesen felmutatták az összegyült népnek. Innen az elnevezés: Szent Kereszt felmagasztalása.Erre a napra az Olvasmány Szám 21,4b-9 A kereszt ószövetségi jelképe a Mózes által póznára tüzött rézkígyó: aki hittel és bünbánattal tekintett a kígyóra, megmenekült a marásától. A kereszt hitünk központi jelképe és tartalma. Imre atya a szentbeszédben arra is kitért, hogy maga a kereszt és annak hordozása is milyen fontos szerepet töltött be Szent Gellért életében. Szeptember 15-én szombaton idén is csatlakoztunk az immáron már nálunk is hagyománnyá vált „Kulturális Örökség Napok“ rendezvényhez és megtartottuk a „Nyitott Templomok Éjszakáját“, amelynek keretén belül tárlatvezetéssel egybekötött képkiállításon vehettünk részt. Ennek fényét az is emelte, hogy a művész, Jekel Ferenc is jelen volt, aki egy-egy képénél megállva néhány szóban ismertette az alkotás születésének körülményeit is. Majd fehér asztal mellett, egymás társaságában töltöttük el ezt a szép estét, s amíg együtt kicsengettük ezt a hangulatossá vált szép napot, a repülötérről Elemér atya is megérkezett. A főhangsúly természetesen a harmadik napra, a búcsúünnepünkre esett. Az ünnepi liturgia koncelebránsai Vizi Elemér és Imre atya voltak, míg a szentbeszédet a vendég, a jezsuiták tartományfőnöke hirdette a híveknek. Homiliája elején néhány szóval bemutatta önmagát, és a jezsuiták rendjét. Többek között azt is elmondta , hogy a jezsuiták rendje fő feladatának tekinti, hogy az eltévedteket visszavezesse egyházi gyökereikhez. A nagy teológus és gondolkodó Karl Rahner szavait idézte: „A földi Egyház az Isten népe, mely vándorúton van itt a földön“, s a migránsok, mint az Isten vándorló népének pasztorálását ezért is vállalta magára a jezsuita rend. A homilia központi témája Szent Gellért élete volt, Megtudhattuk, hogy a távol Itáliában egy édesapa könyörgött az 5 éves kisfia halálos ágyánál gyermeke felgyógyulásáért. Ez az aprószent kis palánta volt a mi későbbi szent Gellértünk, aki mivel szent György napján 980 április 23-án született, ezért nyerte el a keresztségben a Gerhard, (magyarul Gellért) nevet. Édesapja, az előkelő velencei patricius, mikor egyetlen reménye, súlyos beteg kisfia felgyógyult, fogadalmat tett arra, hogy fiát a szerzetesi életre szánja. Én ekkor arra gondoltam, hogy vajon mi hányszor fogadkozunk, amikor hirtelen megbicsaklik az életünk, és napjaink keserű fázisában magunkba szállva hányszor és hányszor énekeljük a Tedeum szövegét, hogy „Te vagy Uram én reményem…” és szorongatásunkban tett fogadalmunk sorsunk jobbra fordultával elszáll akár a füstfelhő. Persze tudom, hogy ők, István, Imre, Gellért, Erzsébet, Margit, és még sorolhatnám: a kivételes idők kivételes emberei voltak. Vagy valóban csak ez tette őket szentté, és miért gondoljuk mi egyáltalán azt, hogy csak az a kor tette őket azzá, amik lettek? És ha nincs tatárjárás vagy nincs az a súlyos megbetegedés Gellért életében, akkor most ők sem gazdagítanák az Árpád-kori szentek hosszú sorát?És a plasztikusan megformált gellérti életrajz Elemér atya tolmácsolásában a gondolatok egész sorát ébresztette fel bennem.
A közelmúltban Pestről utaztam a Dunán átívelő Erzsébet hídon keresztül Budára. Már messziről is feltünt a szent monumentális 7 méter magas szobor alakja, a róla elnevezett Gellérthegyen, közvetlenül a vizesés felett. A bronzszobrot Ferenc József császár megbizásából Jankovits Gyula szobrászművész készítette 1904-ben. A szobrot azt hiszem valamennyien jól ismerjük. Sőt magunk elé is képzelhetjük, amint sziklaszilárdan áll a magyarok feledhetetlen püspöke, s a város felé rátekintésre fölemeli bizodalmunk jelét, Krisztus keresztjét, a másik kezét a szívén tartva, láthatóan prédikál nekünk, akik szemünket életünk zálogára emeltük. Gondolom arról is beszél, hogy szent István az országot Szűz Márián keresztül fölajánlotta az Istennek, és ez „a kereszt immáron ezer éven át reménység(ünk) oszlopa” mint ahogy azt a Hozsanna 280-as énekünkben is énekeljük. De vajon hányan halljuk meg ezt a „gellérti” prédikációt. Egyvalaki biztosan hallgatja. A szoborkompozició ugyanis kétalakos. A mellékalakot egy megtérített magyar pogány mészkőszobrát Gárdos Aladár formálta meg, s ez a vitéz ott térdel a szent püspök lábánál és figyelemmel issza be annak a szavait. Miközben ezeket a sorokat írom, a Hozsanna 300-as éneke is eszembe jut „Felmutat égbe szent Gellért keresztje, Ahhoz, ki hozzánk küldte, ki az eszme…“
„Kereszttelenítési” korunkban elgondolkodtató sorok ezek. Bár „ezer éven át reménység(ünk) oszlopa“ volt a kereszt, de ebben a megbomlott világunkban vajon megmaradhat-e annak, s ha igen, még meddig? Tudjuk, hogy ma divattá vált, hogy mindazt ami Krisztusra utaló szent jegy, azt likvidálni kell. Igy eltávolítják a keresztet az osztálytermekből, az evangélikus templomból Hollandiában, a Real Madrid futballisták mezéről, nem vethettek keresztet, és nem imádkozhattak a brazilok a foci VB alatt, a Lidl a termékeinek csomagolásáról tüntette el a keresztet, valamint a Bretagne-i kisváros, Ploärmel főteréről Szent II. János Pál emlékművének tetejéről, a francia hatóságok utasítására el kell távolítani a keresztet, és biztos vagyok abban, hogy fölsorolásom nem teljes. Magyarországon sem a Rákosi- sem a Kádár érában nem bántották azt a szobrot, amelyen Szent Gellért a kereszt felmutatásával arra buzdítja a népet, hogy a kereszt jelében győzni fog, addig ma Európa nyugati fele úgy fél a kereszttől mint – ahogy ezt mondani szokták – ördög a szenteltviztől, és rendre-sorra távolítja azt el mindenhonnan. Pedig a „kereszt-kérdés” jóval messzebbre mutat, mert ez a kérdés szorosan összefügg identitásunkkal, múltunkkal, gyökereinkkel. Ez az, ami azt határozza meg, hogy Európa nem Közel-Kelet, vagy muzulmán eredetű ország. S mi boldogan vesszük magunkra ezt a jelet, amikor a pap az oltár mellől ezzel a jellel megáld minket, vagy hamuval a homlokunkra rajzolja, annak jeléül is, hogy Krisztushoz tartozunk.
Számomra Váci Mihály: Ezt! Itt! Most! című verse tökéletesen adja vissza azt, amit a szent püspök életével és példájával elénk élt.
„Csak itt, ezeken a makacsul kitérő/ utcákon indulok el engedelmes útjaimra./ Itt kell a napok hordalékából/ kimosni életem maroknyi aranyát;/ … itt kell megálnom, /mint a pompeji őrnek, / amíg elönt a város lávafénye…”
Mert Szent Gellért „őrtoronybeli” helytállása is mindannyiunk előtt ismert. Ott állt bátran a vártán, az egykori Kelenhegy legmagasabb ormán, akit nem a természeti csapás fenyegetett, nem is a Vezuv kiömlő lávája volt a veszélyének forrása, hanem az, hogy pogány eleink, akik eddig a könnyű hadizsákmányhoz szoktak, és a portyázások által meggazdagodtak nem kértek abból, hogy ezentúl a mindennapok izzadságszagú munkájával termeljék meg a mindennapi kenyerüket. Ezért a békét, s – a megmaradás érdekében – a letelepedést hirdető keresztény tanok nem voltak inyükre való tanítások.
De a szobor még ma is ott áll a vártán, és magasra emelt jobbjában a szent keresztet tartja a magyarok városa fölé, hirdetvén ezzel, hogy a nemzet a kereszt jegyében született, és annak védelme alatt áll.
Szent Gellért alakja számunkra azt példázza, hogy hogyan lehet a magyarok mártirjává szentté nemesedve egy idegen világban is hazafinak megmaradni.
A szentmise a himnuszok eléneklésével zárult. Majd ezt követően, hogy betekintést nyerhettünk a jezsuita szerzetesek életébe és tevékenységeibe, és Szent Gellértet is korának egyházi kulturáját egyre jobban megismerve lelkiekben gazdagodva léptünk ki a templomunk kapuján, hogy hozzáláthassunk a szorgos kezek által elkészített ünnepi ebédünhöz. Nagy köszönet jár azoknak, akik ebben tevékeny részt vállaltak. Köszönet jár azoknak is, akik messziről utaztak Stuttgartba, hogy ezen a szent napon velünk együtt ünnepeljenek.
A kiváló ebéd elfogyasztása után még számunkra nem fejeződött be ez a szép ünnepnap: előbb a kicsinyek leptek meg bennünket müsorukkal, majd Imre atya készített egy rögtönzött interjut Vizi atyával.
Az egyházi zászló levonása után, az elkövetkező hétre szólóan is szép élményekkel eltelve, ki-ki lassan megkezdte útját az otthona felé.
Zeitler Barbara
Stuttgart, 2018-09-19.
Ajánlott bejegyzések
Márton-napi „libalakoma” a Barátságklubban
2024. november 15
Barátságklub – 2024. október 18.
2024. november 05
Barátságklub – 2024. szeptember 27.
2024. október 09