Bicaj-zari Maulbronnba
szerkesztő Tibor atya
Bicaj-zari Maulbronnba
Szombaton június 17-én reggel fél 9-kor ismét találkoztunk a Stuttgarti Főpályaudvaron az immár hetedik esztendeje szokásos biciklizarándoklatra. 9.00 órakor indult Karlsruhe felé a vonatunk, és alig találtunk magunknak helyet a sok bicikli között, ugyanis nagyon szép idő volt: Szent Péter igen csak jó idővel áldott meg bennünket! Emese Ulmból, Éva és Sanyi Dettingenből, Erika és Józsi Böblingenből, Erzsike és Tibi Waiblingenből, az André család háromtagja, egy barát, Imre atya és jómagam Stuttgartból…
Vaihingenben két „őstagunk“ is felszállt: Zita és Laci. Pontosan fél 10-kor érkeztünk meg Pforzheimba, ahol a „Geiger-banda“ már várt ránk: Erika, Georg, Joellel és természetesen Bucikával.
Igy hát 19-en voltunk, és már indultunk is volna útunkra, ha valaki nem felejtette volna a mellényét és benne valamennyi kulcsát a hátizsákkal együtt – a vonaton. Az ilyenkor szokásos hivatalos elintéznivaló, és a sok imádság azonban ez alkalommal meghozta a gyümölcsét: egy óra múlva minden visszakerült jogos tulajdonosához, aki, nem is kell, hogy mondjam, mennyire örvendett a dolog szerencsés kimenetelének…
Egy kicsi késéssel elindultunk tehát libasorban az Enz mentén Mühlacker felé. Körülöttünk virágos rét, mellettünk csacsogott a folyó, és szép napsütés kísért bennünket egészen útunkon. Alig indultunk el, természetesen elindult a beszélgetés is, és Évának valamint Sanyinak, akik az egész bicaj-zarit szervezték ugyancsak oda kellett figyelni ránk, nehogy eltévesszük az utat sok csacsogás között. Az André-fiúk mindig előre siettek, egészen addig amíg az egyikük el nem esett. Szerencsére nem történt különösebb nagy baj, és a közöttük jelenlévő orvosnak sikerült a sebeket bekötöznie
Mühlackerbe megérkezve átmentünk a gyalogos zónán, aztán kerestük az utat Maulbronn felé. Innen kezdődött aztán a nehézség. Ugyanis eléggé dimbes-dombos volt az út. Még szerencse, hogy csatlakozott hozzánk Zoli, aki nagyszerűen kiismerte magát, hisz Maulbronnban lakik. Mielőtt megérkeztünk volna hozzájuk, még megpihentünk egy pizzériánál, ahol egy finom eszpresszót ittunk illetve egy kicsit reggeliztünk.
Innen aztán hegyről fel hegyről le mentünk, sőt még a biciklinket is tolnunk kellett egyszer-egyszer a mottó szerint, amely azt mondja: „Wer sein Fahrrad liebt, der schiebt!“ (Aki szereti a biciklijét, az tolja). Az erdei út, eltekintve a sok emelkedőtől, csodaszép volt, a hűvös lombú fákkal, a sok virággal… Aki már volt Maulbronnban, azt tudja, hogy ez a gyönyörű helység dombok is erdő között van elrejtve, aki viszont biciklivel megjárta már az utat, az még inkább tudja azt is, hogy mennyire el van rejtve…
Szerencsére mielőtt megérkeztünk volna kolostorhoz, Zoli még elvitt magához hogy megkínáljon bennünket egy kis itallal, gyümölcs-salátával és a nagyon finom tepertős pogácsával, amelyet édesanyja készített. Természetesen mi, lányok és asszonyok a tepertős pogácsa receptjét szerettük volna megtudni, de semmi esélyünk nem volt rá, ugyanis azt nem írás őrizte, hanem Zoli édesanyjának a szíve és keze. Majd legközelebb úgyis megszerezzük a receptet…
Egy jó és kiadós pihenő után megérkeztünk a kolostorhoz. Imre atya először a kolostor történetét mesélte el nekünk a kútnál, Zoli pedig legendákkal is történetekkel kedveskedett nekünk, amelyeket a kolostorral kapcsolatban őrzött meg az emlékezet. A Schwarzwaldtól északra fekvő legjobban megmaradt kolostor valóban minden zarándokot csodálattal tölt el. Hát még ha be is járja, mint ahogyan azt mi tettük Imre atyával… Utána szellemileg és lelkileg feltöltődve kiültünk a kolostor melletti vendéglő kertjébe, és ott étellel és itallal erősítettük magunkat, na meg természetesen a Sanyi által oszotogatott kis magnézium-tablettákkal… Itt ismertük meg még jobban azokat, akik most először csapódtak hozzánk: Józsit is Erikát.
Fáradsággal a csontjainkban és izmainkban, viszont lelkileg és szellemileg feltöltődve indultunk vissza. A három legfittebb hölgy: Erzsike, Erika és jómagam nagyon, de nagyon élveztük a dimbes-dombos utat…
Megérkezve Mühlackerbe az első útjelző táblánál megálltunk és mikor láttuk hogy Pforzheim 12 km-re, Vaihingen pedig 15-re van, természetesen Pforzheim felé vettük az útunkat. Úgye nem kell megmagyaráznom, hogy miért? Ezúttal az Enz még szebb volt, mint Maulbronn felé jövet, most a sík bicikliutat még jobban élveztük, hisz már fáradtak voltunk. Több szünetett is kellett tartanunk, hogy vízzel erősítsük magunkat. Fáradtan de boldogan érkeztünk meg 19.00 tájban Pforzheimba. Madárlátta eleségünket nem akartuk hazahozni, ezért leültünk az állomás előtt, és mindent közösen elfogyasztottunk, miközben vártuk a vonatot. Fél 9 tájban érkeztünk meg Stuttgartba, és úgy búcsúztunk el egymástól, hogy a következő évben ismét találkozunk – a hagyományos bicaj-zarin.
Stuttgart, 2017-06-19.
Dr. Diana Horvath
Ajánlott bejegyzések
Márton-napi „libalakoma” a Barátságklubban
2024. november 15
Barátságklub – 2024. október 18.
2024. november 05
Barátságklub – 2024. szeptember 27.
2024. október 09