Ünnepi szentbeszéd Nemzeti Ünnepünkre

NEMZETI ÜNNEPRE – 2017. március 12.

Mt 17,1-9

Amikor másodszor is meglátogattam, azonnal észrevettem, hogy zavartabb és nyugtalanabb, mint máskor. Elmondta: a délelőtti vizit alkalmával tudta meg az orvostól, hogy agydaganata van – méghozzá a lehető legroszabb helyen! Két lehetőség mutatkozik az eltávolítására, ismételte az orvos szavait gépiesen, vagy megoperáltatja magát, de annak a teljes lebénulás is lehet a következménye, vagy pedig sugarazást illetve kemoterápiás kezelést kér, az viszont még több kárt okozhat az agyában. Sőt, a daganat későbben visszanőhet. Tehát – emberileg – semmi remény nincs arra, hogy teljes egészében felgyógyul.

Szinte kézzel tapintottam a benne uralkodó bizonytalanságot. Egyrészt fel kellett  dolgoznia önmagában a rossz diagnózist, másrészt pedig meg kellett hoznia a helyes döntést. Felesége az ágy mellett egy széken rémülten csak ennyit ismételgetett: „Ez nem lehet igaz!“ A percek ólomlábakon jártak, neki viszont minél hamarabb döntenie kellett: mit tegyen?

A mai evangélium felolvasott része is hasonló gondolatokat ébreszthet bennünk. Úgy is  mondhatnánk, hogy Jézus is rossz diagnózist kapott. A mennyei Atya kinyilatkoztatta neki, hogy:  „… Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad“ (vö. Mt 16,21)

Jézus  ezeket a sötét sejtéseket közvetlenül a Tábor-hegyi élmény előtt mondja el tanítványainak. Keresztről beszél, amelyet hordoznia kell, és arról a megérzésről, mely szerint Jeruzsálemben halál vár rá. „Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled” (vö. Mt 16,22).

Mi a teendő, ha ilyen és ehhez hasonló tragédiák, katasztrófák, sorscsapások érik az embert? Mit tenni akkor, ha az ember nem látja át a helyzetet és mégis döntenie kell? Mi a teendő akkor, amikor kétségbeesetten magyarázat és világosság után tapogatózunk?

Mit tett beteg barátom? Sokszor láttam, amint feleségével együtt sétáltak a klinika parkjában. Néha pedig ott ült csukott szemmel az üres kápolnában egyedül, magába mélyedve – és imádkozott.

Mit tett Jézus? Az evangélium szerint magával vitte Pétert, Jakabot és Jánost, és felment velük a Tábor hegyére. Fel a csúcsra, távol az emberektől, mert ott „fenn” az embernek egészen más a látóköre. A csúcson tágasabb, világosabb, ott messzebb lát a szem, és a lélek is. És Jézus is imádkozott – hosszan és bensőségesen…

Mi a köze a fentieknek a ma közösen ünnepelt Nemzeti Ünnepünkhöz?

Mindjárt kiderül…

A Szentírás meg van győződve: határhelyzetekben és ha nagy horderejű döntések előtt állunk, nem várhatunk arra, hogy minden magától megoldódjék. Határhelyzetek és életproblémák úgy sem oldódnak meg, ha erőltetjük a világosságot, ha szakadatlanul a megoldáson törjük a fejünket. Egyedül az ima, az Istennel való beszélgetés az, amely bennünk világosságot teremthet. Megnyugtató magyarázat csak az imából és az Istennel való tusakodásból ered. Miért?

1. A mai evangélium ezzel kapcsolatban azt mondja először: Senki nem találhatja meg az Istent csak az, aki imádkozik.

A Vogézekben élt egy remete. Az évek során sok ember kereste már fel, hogy tőle imádkozni tanuljon, de mindegyiküket elutasította. Egy alkalommal egy 18 éves fiatalember is eljött hozzá. „Miért akarsz megtanulni imádkozni?” – kérdezte tőle a remete. „Mert az imádság a legszentebb tudomány“ – válaszolta a fiatalember. A remete azonban elutasította. Három év múlva ismét megpróbálkozott. „Miért akarsz megtanulni imádkozni?“ – kérdezte tőle ismét a remete. „Hogy szentté legyek!“ – mondta a fiatalember. A remete azonban ezúttal is visszautasította. A fiatalember csalódottan távozott, mert azt hitte, hogy a szentté levés a legszebb vágya a léleknek. Végül Karácsony éjszakáján ismét kopogtatott a remete viskójának ajtaján. „Miért akarsz megtanulni imádkozni?“ – kérdezte tőle újfent a remete. „Azért szeretnék megtanulni imádkozni, hogy megtaláljam Istent!“ Erre a remete megölelte őt – és megtanította imádkozni.

Aki imádkozik, megtalálja Istent! De úgy is mondhatnánk: Csak az találja meg Istent, aki imádkozik!

Mi ugyanis az ima? Az ima beszélgetés Istennel. Az imában szólongatom Istent. Isten pedig válaszol nekem. Jelentkezik nálam, kinyilatkoztatja önmagát nekem, szól hozzám, felfedi magát előttem…

Azt kérded: hogyan imádkozzál, hisz olyan távolinak tűnik tőled Istent.

Én azt válaszolom: ne csodálkozz, ha Isten képe benned egyre halványabb lesz. Ez mind annak a következménye, hogy nem keresed elégszer az imában a vele való beszélgetést. Ha nem imádkozol rendszeresen, ha nem beszélsz vele naponta, akkor Isten valósága benned lassanként eltűnik. Az ima értelme Isten valóságának újbóli és újbóli felfedezése. Csak az találja meg Istent, aki imádkozik!

És ez nem csak az egyénre, hanem egy közösségre, egy népre, egy nemzetre is érvényes. A közösségnek, a nemzetnek, a népnek is imádkoznia kell, hogy Istenre találjon, Őt szólongassa, és benne is valóság maradjon. Ezért írja Szent Pál apostol a tesszaloniki hívekhez írt levelében “Végül, imádkozzatok értünk, testvérek, hogy az Úr szava terjedjen, és dicsőségre jusson, mint nálatok is… A hit ugyanis nem mindenkié“ (vö. 2 Tessz 3,1-5). Pál nem azért kér imát, hogy az Egyház  híveinek a száma gyarapodjék. Még csak azért sem, hogy neki missziós sikerei legyenek. Pálnak egy a fontos: hogy egyre többen hallhassák Isten Szavát. Hogy egyre többen felismerjék Istent. Hogy ne halványuljon el az emberekben az istenismeret. Hogy egyre több emberré legyen a hit, amely – szerinte is – a közösségben végzett ima által terjed. Csak az a közösség találja meg Istent, amely rendre imádkozik!

A nagykárolyi piaristák írták a Historia Domus-ukba, azaz a Ház Könyvébe, az 1848-as  forradalom idején: „Imádkozzunk, hogy az áldatlan állapotok megszünjenek, és hogy Isten ne vesszen ki a hazából.“ Hiszem, hogy a papság nagy része – vallásfelekezetre való tekintet nélkül ezért imádkozott!

Milyen kár, hogy ma olyan keveset imádkozik a közösség, a nép erre a szándékra. Ha az egyetemes könyörgéseinket nézzük, rengeteg szociális problémát viszünk Isten elé. De azért, hogy ne vesszen ki az istenismeret belőlünk, nemzetünkből; azért, hogy ne aludjék ki népünk körében a hit; azért, hogy egyre többen meghallják Isten Szavát; azért, hogy Isten ne vesszen ki a hazából – minden széthúzásunk és emberi gyarlóságaink ellenére! – nem imádkozunk! Pedig az istenhit az első és legfontosabb! Istenhit nélkül nincs boldogulás, megbocsátás, béke, szeretet, kölcsönös tisztelet! Szociális problémák mindig is lesznek körünkben, de ezeket csak Isten ismeretének helyes fényében tudjuk helyesen megoldani!

Milyen szép, hogy mi itt, Stuttgartban, együtt ünneplünk – legalább  nemzeti ünnepeink alkalmával! De ne csak emlékezzünk, hanem imádkozzunk is együtt, hogy ne vesszen ki se belőlünk, se népünk soraiból az istenismeret, ne vesszen ki hazánkból – az Isten!

2. Az evangélium második tanúlsága: Az imában találjuk meg életünk értelmét!

Egy hölgytől, aki azt mondta nekem, hogy kilép az Egyházból, mert az „nem ad neki semmit”, azt kérdeztem: „Jár-e templomba?” „Nem“ – válaszolta, „de járatom az Egyházközségi Értesítőt, fizetem az egyházadót, sőt szocio-karitatív célokra is adományozok.” „Ez mind szép”, – mondtam neki, „de ha kapni is akar az Egyháztól valamit, akkor járjon gyakrabban a templomba.“ Mert a legnagyobb ajándék, amit az Egyház ad, az nem az Egyházközségi Értesítőben van, nem is a szocio-karitatív adományokról számot adó évvégi zárszámadásban, hanem a szentmise – illetve az istentisztelet keretében – elhangzó Isteni Szóban. Ha szentmisére illetve istentiszteletre jár, és azon Isten Szavát hallgatja, ha őszintén és mélyen imádkozik, akkor felfedezheti azt a kincset, amit az Egyház osztogat: minden vasár- és ünnepnap az élet valódi értelméről beszél.   

A mai ünnepnap evangéliumában például Jézus arra hívja fel a figyelmünket, hogy nekünk is ugyanabban a dicsőségben lesz részünk, mint neki. Nem maradunk ennek a világnak a vadonjában eltévedve. Teljesítsük szépen kötelességünket, éljünk tisztességben, becsületben, nyugodtan, teremtsünk otthont itt magunkank a földön, de ne veszítsük szem elől igazi célunkat: magát az Istent! Ezért viszont imádkoznunk kell!

Szent Pál is ezt mondja nekünk a Timóteushoz írt első levelében: „Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben.“ (vö. 1Tim 2,1-2)

Az imában nem csak szólok Istenhez és Ő válaszol nekem. De az imában megtalálom a helyemet a világban. Az ima fényénél rájövök, hogy nem a véletlen szüleménye, hanem Isten teremtménye vagyok. És nem csak azért vagyok ezen a világon, hogy ide-oda ődöngjek, hanem küldetésem van: Isten arcának hordozója vagyok! És ehhez a feladatomhoz Isten egy sereg talentumot és képességet adott a kezembe!

Luther Márton ezt így fejezte ki: „Imádkozz, és felfedezed, hogy az imának értelme van. De ezt csak akkor fedezed fel, ha imádkozol!“ Aki imádkozik, folytathatnám a gondolatát, mert következik belőle, az nem csak Istent találja meg, de élete értelme is megvilágosodik előtte.

Igy van ez egy közösség, egy nemzet, egy nép esetében is! Isten nem szereti a globalizációt! Isten a személyt szereti. Mindannyiunkat név szerint ismer! Isten nem szereti az uniformizmust! Istennek minden egyes nemzetről külön-külön álma van. Számára mindegyik egyedi, fontos és a maga talentumaival, sajátosságaival értékes – és gazdagítja az emberiség nagy családját. Az öntudatos közösség, nemzet és nép pedig mindig keresi helyét és küldetésének értelmét a nap alatt!  És ezért imádkozik is!

Az 1848-as forradalomból a felcsíki papság is kivette a részét. Imádkozott azért, hogy a nép, amely különösen sokat szenvedett az osztrák elnyomás alatt, „megtalálja élete célját, élni tudjon a szabadsággal, legyen példa más nemzetek számára is, ha Isten nekik adja a győzelmet…” Ha nem is adta, de a székely népről ma is el lehet mondani, hogy makacs szívóssággal, hitéhez hűen él “szentségben és tisztességben“!

Istenem, milyen nagy szükség lenne ma is az ilyen imára! Mert bár – Istennek hála – sok megbízható, becsületes politikusunk van, akik a nép érdekéért szállnak síkra. De még közöttük is vannak olyanok, akik – talán pártérdekből – eltűrik, sőt védik az olyan törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy meg-nem-született életeket megöljenek, csak azért, mert nem kívánatosak. Azután nem egy politikus felvizezi Isten ősi rendjét a házassággal kapcsolatban, miközben másfajta életközösségeket is vele mindenben  egyenértékűnek fogad el. Aztán nem egy politikusunk családbarátnak nevezi azt, hogy az apának az ország ezen, az anyának az ország másik részén kell dolgoznia, miközben a gyermekeik egész nap az óvodában vannak. Végül ugyanezek a politikusok vasárnapjainkat is megpróbálják ellopni, miközben ilyen-olyan kivételező törvénnyel és rendelkezéssel vásár- illetve munkanappá degradálják. Ez mind életünk értelmének elhomályosításához vezet.

Hadd szemléltessem egy példán. A „Vezeklés és az ima napja” (Buß und Bettag), egy régi evangélikus ünnep volt itt, Németországban, amelyen az egész nép imádkozott – a nemzet gondjaiért és szükségleteiért. A politikusok 1994-ben eltörölték azon mondva csinált ürüggyel, hogy az épp akkor bevezetett gondozási biztosítást az azon a napon végzett munkával kell kiegyenlíteni. A gondozási biztosítást azóta már többször is emelték, de az ünnepet – többszöri kérelem ellenére – mégsem vezették vissza.

A nagy politikai halogatás mögött nem nehéz felfedezni a szándékot: nem kell a közös ima. Nincs szükség a nép, a nemzet imájára. Pedig, Istenem, de kellene egy nap, amelyen a nemzetért is imádkozni tudnánk, nehogy élete célját veszítse. Vagy milyen jó lenne, a mostanra politikai fesztivállá korcsosult Katolikus Napok helyett egy olyan nap, amelyen a közösségért, a népért, a nemzetért végzett ima állna az első helyen. Vallom ugyanis Isten Szolgája, Mindszenty József bíboros-hercegprímással: „Ha egymillió magyar imádkozna, nem félteném a nemzetet…“

Testvérek, milyen szép, hogy mi együtt ünneplünk – legalább  nemzeti ünnepeink alkalmával! De gyakrabban kellene együtt imádkozznunk. Új lehetőségeket kellene találnunk közös programokra! És azokon imádkozunk együtt a népünkért! Ne elégedjünk meg az évente kétszeri alkalommal: kevés! A népünkért végzett imából soha nem elég! Küzdjünk, hogy legyen egy nemzeti imanapunk, amelyen népünk nagy gondjaiért, problémáiért, a rá leselkedő veszedelmek ellen imádkozzunk!

Hiszem, hogy hatása nem maradna el!

Jézus a Tábor hegyén hosszan imádkozott. Addig, amíg benne és körülötte valami megváltozott. „…Hirtelen fényes felhő borult rájuk, s a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Jézus megtapasztalta, hogy a mennyi Atya vele van, egészen közel van hozzá az imában… Ezután pedig vállalta küldetését: fölment Jeruzsálembe…

Beteg barátom is imádkozott – addig, amíg benne és körülötte meg nem világosodott minden. „Olyan számomra a kápolna” – mondta nekem, „mint egy biztonságos barlang, amelybe újra és újra visszatérhettek beszélgetni Istennel. És Ő válaszol nekem….” Ő is kezébe vette sorsát, és az operáció mellett döntött…

Az ima számára nekünk is mindig időt és helyet kell keresnünk, hogy Istenre találjunk, és, hogy ne veszítsük el életünk célját – se egyénenként, se nemzetként.

Amen.

Ajánlott bejegyzések

Húsvét 3. vasárnapja

2024. április 13

Nagypéntek

2024. március 29

Nagycsütörtök, az utolsó vacsora miséje

2024. március 28