Újratanulni Mártont – Interjú Várszegi Asztrik főapáttal a Szent Márton-emlékévről

szerkesztő

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2014. nyári ülésén emlékévet hirdetett Szent Márton születésének 1700. évfordulójára. A jubileumi esztendő pannonhalmi ünnepélyes megnyitását követően Várszegi Asztrik főapátot kérdeztük a szent életpéldájáról, követéséről, valamint az emlékév programjairól.


– Mi az, ami 1700 év távlatából vonzó lehet a ma emberének Szent Márton alakjában?

– Olyan korszakban élünk, melyben kritikusan kutatjuk a történeti forrásokat, így egyre teljesebben látjuk Szent Mártont. Magam is így érzem. Annak rendje-módja szerint megtanultam az egyháztörténelmet, a rendtörténetet is. Pannonhalmán többet foglalkoztunk Mártonnal, Márton személyiségével – lévén, hogy Szent Márton hegyén élünk. Az én szememet, talán húsz éve, Karl Lehmann mainzi püspök, ma már bíboros nyitotta fel, amikor a gyerekeknek prédikált itt Szent Mártonról. Nagyon érdekes, nagyon jó beszéd volt. Gondoljunk csak ezekre az apróságokra: Kr. u. 313, a milánói ediktum éve, az üldöző kiegyezik az üldözöttel. A birodalom az egyházzal: bevett vallás lesz a kereszténység. Három év múlva megszületik ez a kisfiú. Nyilván nem következik a milánói ediktum kiadásából, hogy 2-3 évvel később már mindenki keresztény. Ekkor kezdődött igazán a római szellemiség hanyatlása és a kereszténység terjedése. Az 5-6. századra válik majd olyan erőssé a kereszténység, hogy az elkezdi formálni a társadalmat.

A gall püspökök csoportja külön egyháztörténeti fejezet, és érdekes számunkra itt Pannóniában: két gall püspök patrociniumunk van [patrónus, védelmező – a szerk.], mindkettő bencés kolostoré: a tours-i püspök, Szent Márton és az orleáns-i püspök, Szent Ányos. Ugyanabba a csoportba tartoztak: szembeszálltak a császári hatalommal, amely rá akart tenyerelni az egyházra. Másrészt igen nagy volt a szegénység és a vele járó korrupció. Nem véletlen, hogy mindkét püspöknek nagy volt a szociális érzékenysége.

Egy értéksüllyesztő világban felismerték: az értékek az emberben vannak. Mindkét püspök, mindkét szent a konkrét emberért mert nagyon bátor tanúságtételt vállalni. Például: ebben a korban merült föl először, hogy az eretnekeket meg kellene égetni. Márton ez ellen is fölemelte a szavát.

– A fenti példákból is kirajzolódik, hogy Márton nem igazodott a fennálló rendszerhez, hanem a saját értékrendjét követte. Ennek milyen üzenete van számunkra?

– Márton egy szétesett, az egyházat nem támogató, az egyháznak szabadságot, lehetőségeket biztosító birodalom romjai között próbált igazságot keresni, igazságot kikövetelni nem a maga, hanem az övéi számára. A mi világunk és közvetlen társadalmunk is sokféle gazdasági, lelki gonddal, szegénységgel, igazságtalansággal, helyi háborúkkal küzd. Ezekkel a kihívásokkal kell keresztény módon szembenéznünk, ezekre kell választ adnunk. Itt megmaradni bölcsnek, őszintének, igaznak, szolidárisnak, és életben maradni… hát szinte lehetetlen.

– Szent Márton emléknapján, november 11-én, a jubileumi évet megnyitó szentmisén mondott köszöntőjében a párbeszédre való törekvést és a közösségépítés fontosságát emelte ki. Mit értünk párbeszéden egy olyan korban, amelyben technikai feltételek tekintetében minden adott a párbeszédre, ugyanakkor mégis háttérbe szorulnak a személyes beszélgetések. És mit értünk párbeszéden a menekültválság, az Iszlám Állam, a terrortámadások korában?

– Ferenc pápa a nemrég a firenzei dómban elmondott beszédében is az ókeresztény kor feszültségei, megközelítései alapján fogalmaz, érvel, hogy láttassa egy történeti kor problematikáját. Buzdításában túllép minden olyan határon, ami megvédene bennünket. És ezáltal mélyen evangéliumi és jézusi. A kereszténység sem öncélú. A világon semmi nem öncélú.

Ha elméleti síkon gondolkodunk, akkor azt kell mondanunk, nem az a cél, hogy addig folytassuk a párbeszédet, amíg erősebbek nem leszünk. Aztán, ha megtehetjük, legyőzzük a másikat. Tehát azt gondolom, hogy az élet minden területén arra kell törekednünk, hogy a másikat elsősorban megértsük, magunkról, a saját gondolkodásmódunkról beszélni tudjunk, közös szempontokat keressünk, a különbözőeket tiszteltjük (feltéve, ha az nem káros), és így teremtsünk békét, feltételt az élethez, az együttéléshez. Az egyház, a vatikáni fórumok párbeszédet folytatnak a különböző vallásokkal. Ez nem azt jelenti, hogy holnap egyesülünk, és fölszámolunk minden problémát, de meg kell teremteni a párbeszéd lehetőségét.

Az erőszak, az Iszlám Állam fellépése lehetetlenné teszi a párbeszédet, nincs másik fél, akivel érdemben beszélni lehetne. Ez a történelem vaskos valósága, amelyben gazdasági, politikai érdekek, feszültségek a meghatározók.

A menekültválságban már inkább az önvédelem és a kiszolgáltatottak védelme kerül előtérbe. A párbeszédre, a megértésre, az elfogadásra, a jogos önvédelemre mindaddig törekedni kell, amíg csak lehetséges, de ha ott fekszik valaki az ajtónk előtt, aki kiszolgáltatott, netán üldözött, akkor segítenünk kell. Nem tehetjük meg, hogy átlépünk rajta. És itt a lelkiismereti kérdés: jön a kontinentális tél – adja Isten, hogy ne legyen nagyon hideg, de kevés is elég –, özönlenek az emberek, és nincs az a politika, nincs az az érdek, ami alapján azt lehet mondani, hogy pusztuljanak odakinn. Keresztény ember ezt nem mondhatja. Ha nem így gondolkodunk és cselekszünk, akkor nem mondhatjuk el, hogy Jézus evangéliuma szerint próbáljuk élni az életünket. Hiszen Jézus arra ad példát, hogy senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja embertársaiért. Ha Jézus magát kímélte volna, nem lennénk ma keresztények.

– „Közösségben vagyunk.” Ez a Szent Márton-év mottója Pannonhalmán. Hogyan kell értelmezni ma a közösségépítés fogalmát?

– Az ember nem mondhatja el mindig a teljes Bibliát, katekézist és egyházi dogmatikát. Minden embertestvérünkkel a teremtés síkján vagyunk kapcsolatban, közösségben. Mert a legegyetemesebb méltóságunk az istenképűségünk. Ha hívő vagyok és a kinyilatkoztatás alapján állok, nem vitathatom ezt el még attól sem, aki a legellenszenvesebb számomra, az ellenségeimtől sem. Isten őt is saját képére és szeretetre méltónak teremtette.

Másrészt mi keresztény közösség vagyunk. Itt még több motivációt és indítást kap az ember arra, hogy a közösség révén, a közösségből szólítsa meg az embertársait. Másrészt az európai kultúra részesei vagyunk. Ahhoz, hogy egymás mellett békében és tisztességben tudjunk élni, keresni kell a kapaszkodókat és lehetőségeket a kapcsolatra, a párbeszédre, a kölcsönös tiszteletre. A megoldás a jövőben van, és az a kulcsa, hogy túl tudunk-e lépni a sérelmeinken, és tudunk-e egy új történelmi szintézist teremteni – például itt a Kárpát-medencében. Egész történelmünk a szintézisteremtés útja a honfoglalás óta. Hiszen hódítóként érkeztünk a Kárpát-medencébe, és nem is bántunk kedvesen az itt élőkkel. Mindig büszkén mondjuk, hogy befogadók voltunk. Nem szabad szégyellni például, hogy az egyházi szókincsünk szláv eredetű.

Ma pedig vannak, akik féltik a kereszténységet az iszlámtól, és vannak, akik szerint ez kihívás a kereszténység számára… Nem tudnék biztos receptet adni.

Tíz évvel ezelőtt találkoztam Szingapúrban a kelet-ázsiai apostoli nunciussal. Ő mondta nekem: el kell kezdenünk azoknak az egyházaknak a történetét tanulmányozni, amelyek végig kisebbségben voltak a történelem során, amelyek nem jutottak uralomra. Mert Európa problémája az, hogy az egyház a középkorban uralomra jutott. És most „visszafizetgetnek” nekünk. Gondoljunk az egyiptomi kopt keresztényekre, az afrikai keresztényekre; a Szovjetunió területén hány patriarkátus, ortodox egyház van, amelyek sok szenvedéssel, sok mártírral, de 1700-1800 évet átvészeltek, megmaradva a kereszténységben. A túlélés módját ezektől kell megtanulni. Ez nagyon érdekes fölvetés. Európa az egyetlen hely a földkerekségen, ahol ilyen hatalomra jutott a kereszténység. Sehol máshol.

– Szent István király tette Szent Mártont az apátság védőszentjévé, és a kiváltságlevélben azt is előírta, hogy az apátság és az itt élő közösség Magyarország fennmaradásáért és megszilárdulásáért imádkozzon. Ezzel Pannonhalmát, Szent Mártont és az országot úgymond összekötötte…

– A regulában Szent Benedek azt kéri az apáttól, hogy tegyen meg mindent, amivel a testvért meggyógyíthatja. És a gyógymódok között a leghatalmasabb eszköz az imádság. Egy szerzetesközösség sokféleképpen tud hasznossá, üdvössé, termékennyé válni a környezete számára. Általában kívülről szoktunk indulni a kérdés megválaszolásakor, hogy mit is csinálnak a szerzetesek: tanítanak, kórházat működtetnek, mezőgazdasági munkára tanítanak stb.

István király helyzete sajátos. A feudális struktúra szerint alapított egy kolostort, biztosítva számára az önellátás lehetőségét. És nem azzal bízta meg, hogy ezt vagy azt tegyen, hanem egyet, a legfontosabbat: imádkozzon. Nem biztos, hogy bennünk is tudatosodott, de ez a legnagyobb fegyvertény (amennyiben lehet az imádságot és a fegyvert egy mondaton belül említeni): ezer év óta itt van egy ház, egy közösség, amely imádságban várja az Urat, éberen.

Még a kritikus történészek is elismerik, hogy Istvánnak mekkora hite volt. Döntéseit nem csupán politikai érdek, az ország, a köz érdeke vezette, motiválta, hanem istenhite. Ezért alapította Pannonhalmát is, Szent Márton monostorát, és az Észak-Dunántúl missziós központjának szánta.

– Szent Márton kultusza a bencések körében és Magyarországon mennyire élő?

– Montecassino a mi anyakolostorunk. A kiváltságlevelünk hivatkozik a montecassinói kiváltságokra – például a szabad apátválasztásra. Valószínű, hogy a 11-12. században ez a tudat nagyon fontos volt, és fontos volt a kiváltság fenntartása. Ezért Montacassino és Pannonhalma között élénk levelezés folyt, és ennek volt gyümölcse 1212-ben, hogy a montecassinói és a pannonhalmi apátok imaszövetségre léptek egymással. És leírják: „A mi Benedekünk tisztelte a ti Mártonotokat. És ti is tisztelitek a mi Benedekünket.” Mit jelent ez? Mire utal? Amikor Szent Benedek atyánk Monte Cassino hegyére menekült, és új kolostort alapított 530 körül, az elsők között emeltetett ott Márton püspök tiszteletére kápolnát. Tehát a 6. században Európa-szerte már mindenki ismerte és tisztelte Szent Mártont. Elmondhatjuk tehát, hogy Márton tiszteletét tulajdonképpen Szent Benedek atyánktól kaptuk.

Márton 316-ban Pannonia provinciában született, de nem itt élte le az életét. Ezért kimutatható kultusza itt a pannonhalmi kiváltságlevélig nem volt. Hogy jutott el újra hozzánk? István a keresztény állam alapításánál nyugati mintákat, főleg frank mintákat vett át. Márton püspök a Merovingok és Karolingok „házi szentje” volt. Szent Márton számunkra, magyarok számára tehát kétszer született meg: egyszer Pannonia provinciában, a mai Szombathelyen (Sulpicius Severus szövegében ez áll: „in civitate Savaria”) 316-ban, másodszor pedig 1002-ben, akkor, mikor Szent István kiváltságlevelével a pannonhalmi monostort Szent Márton oltalmára bízta. Kultusza ugyanis ekkortól számítható Magyarországon. És ezt a kultuszt folyamatosan és majdnem töretlenül (mert a törökök és a Habsburgok is feloszlattak minket) hazánkban az elmúlt ezer évben Pannonhalma őrizte.

– Ha körbejárjuk az apátságot, a Porta Speciosára, a liturgikus tárgyakra, a szent ereklyéjére, a művészeti alkotások sokaságára tekintünk, elmondhatjuk: Szent Márton mindenütt jelen van itt, Pannonhalmán. Hogyan éli meg a közösség ezt a kapcsolatot, ezt a jelenlétet?

– A Szent Márton-évre való készület közösségünk gondolkodás- és cselekvésmódját egyaránt megpezsdítette. Már korábban, 10-15 évvel ezelőtt Borián Elréd rendtársunk újrafordította Sulpicius Severus Szent Márton-életrajzát. Most Dejcsics Konrád rendtársunk tette meg újra. Kezdjük tehát jobban felfedezni Márton sokoldalúságát. Fontos a felebaráti szeretet – az istenszeretet után a második helyen áll. És mint püspök és szerzetespüspök sok más dologban is példa lehet számunkra.

Márton püspököt minden évben megünnepeljük Pannonhalmán. Idén kilenceddel készültünk ünnepére. Minden hétfőn este az ereklye közelében, az altemplomban egy részletet olvasunk föl Sulpicius Severus életrajzából, közösségben. Amit az ember hallgat, az másként hat, mint amikor csak átfut a szemével a szövegen. Jelen van közöttünk Márton mindig, az imádságokban, a mindennapokban.

– Milyen főbb irányokat, programokat lehet kiemelni a Szent Márton-év pannonhalmi eseményeiből?

– A jubileumi év programjai a lelkipásztori szolgálathoz, az ereklyetisztelethez és a szociális területhez kapcsolódnak. Megkezdődött lent, a városkánkban a Szent Márton asztalaelnevezésű kezdeményezés. Nem Szent Márton konyhája, nem elvitelre adunk ételt, hanem azt szeretnénk, hogy leüljenek az emberek, és ott fogyasszák el. Maradjanak legalább az étkezés idejére egymással „asztalközösségben”. A gimnáziumunkban tanuló fiatalok és a tanárok segítségével, közreműködésével közösséget teremtünk azokkal a helybeli embertársainkkal, akik meglehetősen elidegenedettek.

Örömmel tervezzük a Szombathelyi Egyházmegyével közös programjainkat is: zarándoklatokat oda-vissza, a közös családi találkozó itt lesz Pannonhalmán, az ifjúsági találkozó pedig Szombathelyen. Veres András püspök lesz a vendég főpap Szent Benedek atyánk ünnepén, 2016 márciusában. Szeptember 23–24-ére pedig a taizéi testvéreket hívtuk meg, és regionális ifjúsági találkozót szervezünk.

Összefoglalva: a közösségépítés azt jelenti, hogy a programjainkkal nemcsak magunkat szeretnénk építeni, hanem nyitni szeretnénk azok felé is, akikben megvan az elfogadás készsége. Ajándékozni is szeretnénk. A párbeszédet pedig körkörösen szeretnénk folytatni, mindenkivel, akivel lehet: a fiatalokkal, híveinkkel, a Szombathelyi Egyházmegye híveivel, a protestánsokkal, az értelmiségiekkel, az egyszerű emberekkel, a zarándokokkal és a turistákkal. Tehát a programjainkat szintenként és körkörösen szervezzük. És ami nem megy, vagy amivel kapcsolatban úgy érezzük, hogy nincs erőnk hozzá, azt elengedjük.

– A programokban partnereik a Budapesti Fesztiválzenekar és az ELTE BTK Vallástudományi Központja. Szólni kívánnak a más vallásúakhoz és a nem hívőkhöz is?

– Az emberek sokfélék körülöttünk. Úgy gondolom, ha a keresztény missziót tekintjük feladatunknak, akkor nem zárkózhatunk önös módon a saját bástyáink mögé, hanem őrizve a magunk értékét, a magunk tüzét, szeretnénk másokat is melegíteni általa. Ez a küldetésünk. A mécsest ki kell tenni a mécstartóra. Hangsúlyozzuk ezeket a szavakat, például a párbeszédet. Ennek egyetlen üzenete van: senkihez sem manipulálva, netalán erőszakkal közelítünk, hanem felkínáljuk embertársainknak, hogy élő reményünk után kérdezzenek: „Honnan van a ti reménységetek?” Az erőteljes szavak, az intézményes misszió ideje lejárt. Az emberségből fakadó, hiteles létezésmód a legnagyobb misszió.

– Mikor és hogyan érezte közel magához Szent Mártont?

– Hogy van-e nekem személyes Szent Márton-élményem? Huszonkét hónapig voltam a Magyar Néphadsereg katonája. Ezt úgy éltem meg, mint a partra vetett hal – a vizem nélkül, egy jól temperált akváriumból kerültem a hadsereg „ölelő” karjaiba. Sírtam, máskor megdöbbentem, máskor féltem. Hirka Antal atyánk, aki novíciustársam volt, kimásolta Szent Márton életéből a katonakoráról szóló részt. Az volt az üzenet számomra: Márton sorsközösséget vállalt katonatársaival, a bűneiket kivéve. Csodálatos szeretettel szerette és szolgálta őket. Ez a néhány mondat adta meg számomra a programot és az irányt: nekem nem félnem, hanem cselekednem kell. És utólag visszatekintve persze sok küzdelem volt, de gazdagabb lelkipásztori tapasztalatra tettem ott szert, mint bármilyen előkelő tréningen. Emberekhez kerültem közel, megismertem a nyomorúságukat, és megtanultam, hogyan kell megszólítani őket.

– Az emlékévben sokszor és sokat hallhatunk Szent Mártonról. Mit kell tennünk annak érdekében, hogy nehogy úgy járjunk mi is, mint kortársai, akikről azt mondta a szent, mikor megfékezett egy mérges kígyót: „A kígyók hallgatnak rám, nem úgy, mint az emberek.”

– Nemcsak másoknak akarjuk ezt a Szent Márton-évet, hanem magunknak is. Szeretnénkújratanulni Mártont. Nem könnyű dolog ez. Tenni kell ahhoz, hogy az ember tapasztaljon. Van, amit szavakkal agyon lehet csépelni. Keresnünk kell azokat az élethelyzeteket, azt a nyelvileg elfogadott lehetőséget, ahogy lelki tartalomról, az evangélium jó híréről, a reményről szólni lehet. Úgy kell beszélnünk Szent Mártonról, hogy tanítása eljuthasson az emberekhez, de ehhez értelmeznünk kell, le kell fordítanunk. Ez nem lesz olyan egyszerű.

Mi a keresztény magatartás a migránsokkal kapcsolatban? – kérdezték tőlem mostanában újságírók. Azt mondtam nekik, nézzék, ha tudnám, hogy megértik, akkor csak annyit tennék, hogy elolvasnám Lukács evangéliumából az irgalmas szamaritánus történetét. De az a problémám, hogy legtöbben azt sem tudják, hogy mi az, hogy irgalmas, és még kevésbé azt, hogy mit jelent a szamaritánus. Egy olyan, sok vonatkozásban átalakult, megváltozott, vagy erősebben fogalmazva, megzavart nyelvi közegben és szekularizált közegben élünk, amiben az elmúlt évszázadokban használt, kicsiszolt szavaink érthetetlenekké váltak. És ezt mi nem is érezzük. Ez a legnagyobb probléma. A párhuzamokat és a tartalmakat kellene újrafordítanunk. Alázattal, a saját helyünket tudva, ismerve kell végigmennünk az úton, tiszteletben tartva másokat. Nem úgy, ahogy a kamasz, aki zenét bömböltetve megy végig vasárnap délután a csöndes utcán, amikor mindenki pihen.

Az evangélium jó hírének üzenetét kell átadnunk, utalva Jézusra, aki zseniálisan, történetekbe foglalva adja át tanítását. Ferenc pápa is azt mondja: mondjunk egy jó történetet, egy képet, és hagyjuk azt nyitva, hogy ki-ki maga fejezhesse be.

Azt is tudnunk kell, hogy Isten Lelke vezeti az egyházat és őrzi meg a közösségeket. Nem a magunk erejéből megszilárdított szerkezeteket, hanem a Lélek által inspirált közösségeket kell szolgálnunk, összetartanunk, irányítanunk.
Fotó: Lambert Attila

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Share