Pék Sándor atya elmélkedéseinek írásos kivonata

Pék Sándor atya elmélkedéseinek írásos kivonata
szerkesztő

Az irgalmasság arcai

2016. február 26- és 28. között a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség csendes napokat tartott. A húsvétra való lelki felkészülésben segítségünkre volt Pék Sándor plébános atya, aki a romániai Várad-újvárosból érkezett. Lelkigyakorlatának témáját – Az irgalmasság arcai – ról való elmélkedés adta.

A péntek esti szentmise homíliájában első elmélkedését hallgathattuk meg. Megtudhattuk, hogy mi a belső elcsendesedés lényege, és mit nevezünk valójában belső elcsendesedésnek, s miben más ez, mint az a csend, ami hétköznapjainkban körbefon bennünket.

Amikor sikerül belülről elcsendesedünk, akkor ez a belső csend egy olyan tudati szférát nyit meg, amely kitárhatja belső énünk kapuit, amelyek által sokkal közelebb kerülhetünk olyan dolgok megértéséhez, amelyeket sem fül, sem a szem nem érzékel, mert ebben a befelé figyelésben meghallhatjuk Isten hozzánk intézet szavát, és ez nem érzékszerveinken, hanem a szívünkön keresztül juthat el hozzánk. Hogy mi is a belső csend? A csend, az nem más, mint a gondolataink közötti szünet. A belső csendben nem a fülnek, vagy a szemnek van szerepe, mert van az embernek Istenhez – helyesebben Istennek az emberhez – olyan útja is, amely nem szorul közvetítő közegre, amelyen át az ember közvetlenül „tapasztalja meg” az Istent.

Uram szólj hozzám, ne rejtsd el tőlem arcodat!

Lehet egyébként úgy is élni, hogy Isten arca rejtve marad előttünk, de így élni nem érdemes.

Volt egyszer egy gondterhelt ember. Egész nap szüntelenül gondjaiba mélyedve járt-kelt, és nyomasztó gondjai mindenütt nyomába szegődtek. Egyszer, hogy feledje gondjait, és ismét szabad levegőhöz jusson, kiment sétálni. Hosszú ideig sétált erdőn, s mezőn át, amikor egy vidáman nótázgató, és gondtalanul fütyörésző boldog arcú pásztor jött vele szemben. Az, amikor egymás közelébe értek megkérdezte, hogy mi az, ami ennyire nyomasztja, miért lógatja az orrát, s miért van az, hogy még ennek a csodás, kellemes meleg napfénnyel teli napnak sem tud örülni? Erre a vándortól a lakonikus tömörségű válasz így szólt: minek örüljek, szomorú, gondterhelt és magányos vagyok. A pásztor ismét kérdéssel válaszolt: – látod ezeket a házakat?- és a völgyben szép egymás mellett sorakozó házakra mutatott. – Igen, – volt a válasz. A pásztor ismét folytatta a kérdésfeltevést: – Isten ezekre a házakra mind kiárasztja a melegét, a Nap az Isten által reájuk küldött fényével, átmelegíti lelküket, beérleli vetésüket, esőjével megöntözi mindazt, és gondja van arra is, hogy ember, növény, és állat elegendő italhoz és ételhez jusson, és ezért ezeknek a házaknak lakói mind boldogok. Neked, akire éppen úgy kiárasztja, Isten természeti ajándékait minden okod meglenne a vidámságra, vagy Te nem érzékeled azt, hogy a Jóistennek milyen nagy jótéteményeket ajándékoz neked. Hiszen Te ezekért Neki semmit sem adtál viszonzásul?

Lengyelországban élt egy fiatal lány, aki egy tízgyermekes család harmadik gyermeke volt. Mivel szegénységben éltek, már igen korán a cselédsors jutott neki osztályrészéül. Életét már apró gyermekkorától is a buzgó hitélet, és az Istenszeretet irányította, s ezért húszéves korában, többszöri sikertelen próbálkozás után, végre sikerült belépnie az irgalmasságról elnevezett szerzetesrendbe. Isten magán-kinyilatkoztatásaiban megjelent neki. Az ő közvetítése által ismert, hogy milyennek mutatkozott neki az Úr Jézus, mert az általa megjelenített képben láthatjuk, amint fehér ruhában áll, egyik kezével áldást nyújt, a másik kezét szívére helyezi, s e-helyről két fénysugár árad ki. Jézus, – Fausztina nővér naplójából tudjuk, – ezt mondta neki, ,,Te vagy irgalmasságom titkárnője, erre a tisztségre jelöltelek ki a jelen és az eljövendő életben, hogy közöld a lelkekkel nagy irgalmamat, melyet irántuk érzek, és bátorítsd őket: bízzanak irgalmam mélységében.” Bár élete, testi és lelki szenvedésektől nem volt mentes, mégis boldog, mert tudja, és egyben hangoztatja is, hogy az Isten a legjobb Atya. Ugyanúgy, mint Szent Bernadettnek – neki is súlyos tuberkulózisa van, de kínjai ellenére sem vesz rajta soha erőt sem kétségbeesés, sem a csüggedés.

Isten mielőtt a Tízparancsolatot adta volna, előtte megkérdezte az izraelieket, hogy akarnak-e az ő népe lenni, s mivel “igen” volt a válasz, csak ez után hívta fel a hegyre Mózest, hogy a kőbe vésett táblán átadja neki törvényét. Míg ő 40 napig távol volt, a nép, bár látta a hegyen az Isten dicsőségének felhőjét, mégis fölbontották az Istennel korábban megkötött szerződésüket.

Kikövetelték Árontól, – akire Mózes távolléte alatt a népet bízta – hogy az, erre a célra összegyűjtött aranyaikból aranyborjút öntessen nekik, hogy földi veszedelmeik során hozzá fohászkodhassanak. Isten haragra gerjedt a nép hűtlensége miatt, Mózes esdeklő közbejárására elhárul büntető haragja. Bár megenyhül az Úr haragja népe, és ugyanúgy Áron iránt is, de ezzel a törvényszegés következményei azonban nem hárultak el. Mózes, amikor lejött a hegyről, és látta miként táncolnak a zsidók az aranyborjú körül, szörnyű haragra lobbant, és összetörte azt a kőtáblát, amire az Isten saját kezével írta fel parancsait. Izaiástól tudjuk, hogy milyen nagy volt az Isten irgalmassága a hitszegő zsidók ellen, mert istentagadásuk miatt, üdvösségüket veszíthették volna el, ha az Isten meg nem kegyelmezett volna nekik.

Szintén ószövetségi történet a József és testvérei története, amely Jákob kedvenc fiának élete körül fon a szent író meseszép szálakat, így nem csoda, hogy kibővített formában megtaláljuk ugyanezt, a bibliai motívumot, és egyazon cím alatt “József és testvérei” a Nobel díjas író Thomas Mann regényében.

Jákob tizenkét fia közül Józsefet szerette a legjobban, mert őt kedvenc felesége Ráhel szülte, aki a kis Benjamin világrahozatalánál veszítette el életét. Jákob azt, hogy Józsefet jobban szereti, mint annak többi testvérét, soha nem leplezte, például abban sem, hogy cifra ruhát varratott számára, s ez fölkeltette ellene testvérei irigységét. Ezt még az is tetézte, hogy a kedvenc gyermeki naivsággal elmesélte álmát, mely szerint, amikor a mezőn együtt dolgozott testvéreivel, az ő kévéje előtt sorra hajoltak meg testvéreinek kévéi, majd egy másik álmában a Hold, és tizenegy csillag hajolt meg előtte. Ezért a meséjéért Jákob is megdorgálta, de miközben ezt tette, mégis azon elmélkedett, hogy ez a fiú kiszemelt választottja az Istennek, és még inkább kedvezett ezért neki.

Amikor a testvérei a mezőn dolgoztak, kiküldte közéjük Józsefet, aki ellen azok gyilkos tervet koholtak. Megöljük, és egy verembe dobjuk, és apánknak azt híreszteljük, hogy egy vadállat tépte szét.

A legidősebb fivérnek, Rubennek, a vérontási tervet sikerült oly módon enyhítenie, hogy azt javasolta, inkább adják el kisöccsüket, s így adták el 20 ezüstért izmaelita kereskedőknek, s így került el József Egyiptom földjére, Potifár, a fáraó tisztviselőjének házába. Józsefben a bibliamagyarázók Jézus előképét látják, akit saját testvérei, ugyanúgy, mint Jézust is saját népe, kiárusította 20 ezüstért. József is, amikor bátyjai a markába kerültek, bár édes a bosszú, de ő mégis elállt ettől, és nem torolta meg azt a bántalmat, amit elkövettek ellene bátyjai. Mivel megbánták tettüket, József, éppúgy könyörül és irgalmasságot gyakorol, mint velünk szemben a könyörülő és megbocsátó Isten, hiszen mind a kettő mindennél jobban szeret. Ez a kép is alátámasztja azt az elképzelést, hogy az ószövetségi József, az újszövetségi megbocsájtó, és irgalmasságot gyakorló Jézus előképe.

Nemcsak az ószövetségi történetek között, de az Újszövetségben is találunk olyan személyt, amelynek alakja Jézust szimbolizálja. A “Tékozló fiú esete” vonatkozásában, ahol az atyai ház visszafogadó atya személye, egyértelműen Jézust jelképezi. Bár jól ismerjük a történetet, néhány szóban idézzük föl ennek a cselekményét. Furcsa epizódok ezek. A fiú, a maró éhség hatására, amelyet csak néha enyhített, hogy nem undorodott néha még az állatok eledeléből is el-elcsenegetni, még sem arra gondol, hogy apám most hogy aggódhat értem, azt sem tudja merre vetett engem sorsom vihara, vagy ha látná mennyire mostoha körülmények között élek megszakadna a szíve. Nem, ő erre nem gondol, ő csak magára gondol, hogy apám házában a szolgák is jobb körülmények között élnek. Arra sem gondol, hogy saját könnyelmű, léha élete juttatta őt erre a sorsra, és ezzel a kicsapongó életével nemcsak magát, de édesapját is megkárosította, mert könnyelműen elherdálta az atyai jussot. Mikor azonban hazaért, megváltozott minden. Látta édesapja visszafogadó örömét. Ekkor végre magába szállt, és ki tudta mondani a nehezen megformált szavakat, vétkeztem ellened, s fogadj vissza. Természetes, hogy ez az atya, Jézust mintázza, aki bármely messzire tévelyegtünk is el, ha őszinteséggel megbánjuk, visszafogad minket. Persze a másik fiú egy hajítófával sem különb öccsénél, ő is csak magára képes gondolni, torz irigykedéssel támad, ” Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki.

A szőlősgazda és a gonosz szőlőművesek példabeszéde.

Isten (a Gazda) a szőlőskertjébe, vagyis (Izrael házába) szőlőmunkásokat küldött. Jó Gazda módjára mindennel ellátta ezt a kertet, taposómalommal, sövénnyel bekerítette, hogy megvédje, és hogy még biztonságosabbá tegye, még árkot is húzott köréje. Megbízta a vezetőket, és ezt szerződéssel, vagyis szövetséggel is biztosította. Amikor hűtlenséget tapasztalt, akkor elküldte szolgáit (prófétáit), hogy jobb belátásra bírja a rossz útra tért szőlőmunkásokat (a nép vezetőit), de mint ahogy azt a Szentírásból is tudjuk, sorra megölték a prófétákat. A Gazda (Isten) ekkor a saját Fiát, vagyis (Jézust) küldte el, Ő is a próféták sorsára jutott.

A zsidók megértették a Példabeszédből, hogy Jézus róluk beszélt akkor, amikor azt mondta, hogy ezektől a szőlőmunkásoktól elveszik a szőlőt, és azoknak adják, akik hűségben kitartanak a “Szőlősgazdánál”, s ettől kezdve a zsidók felháborodásukban azon voltak, hogy miként tudnák Jézus életét kioltani, de féltek a néptől.

Jézus, amikor ezt a Példabeszédét mondta, akkor néhányan hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek áldozat bemutatása közben vérét ontotta Pilátus.

A folytatását a példabeszédnek megvallom, hogy nem értettem meg, ezért hogy megértsem, utánanéztem, hogy miként értendő:
Ő ezt a megjegyzést fűzte hozzá: “Azt gondoljátok, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, hogy így jártak?

Nem. De azt mondom nektek: Ha meg nem tértek, éppen úgy elvesztek mindnyájan.
Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire Silóéban rádőlt a torony és megölte őket, vétkesebbek voltak a többi Jeruzsálemben élő embernél?

Azt nem értettem, hogy miért mondta Jézus, ezekről a galileaiakról, akik áldozatot mutattak be, hogy bűnösek voltak. Mi volt abban a bűn, hogy áldozatot mutattak be? A következőket tudtam meg:

A galileaiakról gyakran úgy beszéltek, hogy zelóták, ezek mai szóhasználatban afféle terroristák voltak, akik éles tőrökkel járkáltak, elvegyültek a piaci tömegben, vagy templomok terein, és leszúrták mindazokat, akik a rómaiakkal szimpatizáltak. Tervbe vették, hogy fölszabadítják az idegenek uralma alól Izrael földjét. Ezeket a tetteket torolta meg rajtuk Pilátus. Az egyik ilyen zelotának mi is tudjuk a nevét, Barabásnak hívták, akit Jézussal együtt feszítettek keresztre. Josefus Flavius nevezte őket jeruzsálemi rablóknak, és “rabló” ezen az elnevezésen örökíti meg Barabást a Szentírás is. Jézus ugyanebben a történetben a hírhozókat is meginti, és azt mondja nekik, ” ha meg nem tértek”… valószínűleg szavaikból kitűnt, hogy a hírhozók egy követ fújtak az áldozat zelotákkal, és azt a választ várták Tőle, hogy Pilátus ellen föl kell lázadniuk. De ő nem ezt mondja, hanem egyben az ellenségszeretetre is felhívja a figyelmet, de ez a történet nem azt jelenti, hogy az Isten már a földön megbünteti a rosszakat, és a jókat megjutalmazza, mert ennek ellentmond: “Isten fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek” (Mt 5,45). Ugyan elhangzik itt Jézus következő szava is: “Ha meg nem tértek, ti is ugyanúgy elpusztultok mindnyájan”, de ezek a megtérésre való buzdítás szavai, mert nem tudhatni, hogy mikor jön el az az óra, amikor már nincs további lehetőség bűnbánatra.

Nekünk, magunknak is meg kell tanulnunk, hogy hogyan tehetjük Istennel való kapcsolatunkat szorosabbra, jobbra. Erre példa Jézus fügefáról szóló példabeszéde.

Lk 13,6-9

Ebben a történetben képletesen egy terméketlen fügefáról van szó, de valójában a jót nem termő, vagyis jót nem cselekvő embert kell a fügefa helyére behelyettesítenünk. A vincellér, (vagyis személyében Jézus) mindent elkövet a fügefa megmentéséért, türelmesen kivár, és segíti abban, hogy újra “teremjük” a jót, ne legyünk híján a jócselekedeteknek. De ha mi a türelmes várakozásának ellentmondva, sem javulunk meg, akkor a fügefa sorsára jutunk. “A rossz gyümölcsfa” esete, hogy kivágják.

Én mit határoztam el magamban a nagyböjtben, miként akarom életemet jobbítani? Fölváltja – e aktivitás a passzivitásomat?

Szemináriumi éveiből maradt emléke Sándor atyának, hogy sokan a kispapok közül megfogadták, hogy nagyböjtben nem vesznek cigit a kezükbe. Ez egy dohányostól igen kemény fogadalom, és mégis a szemináriumdohányzó szobája kiürült.

Én mit teszek áldozatként, és mit tudok fölajánlani Jézusnak. Jézus, a példabeszédbeli vincellér, azt mondja, hogy várj még, ha jövőre sem terem, s ő vár, meg akarja menteni a lelkem.

Az együttérzés szép példáját hallhattuk a következő tanmesében:

A városban volt egy kutyatenyésztő, akinek a tenyészetében 9 kiskutya született. Utca szerte mindenhol plakátokat ragasztott fel, amelyen az szerepelt, hogy eladók a kutyakölykök. Egy kisfiú, aki már régóta szeretett volna egy kiskutyát, elment ehhez a tenyésztőhöz. Illendően köszönt, és kérte, hogy hadd nézhesse meg a kiskutyákat. A bácsi, amikor előhívta a kutyákat, nyolc kiskutya vidám ugrándozással sebesen máris ott termett a hívó füttyszóra, de egyik kis társuk lemaradva, sántikálva bicegett utánuk. A kisfiú csillogó szemmel nézte éppen ezt az egy kutyust és megkérdezte, ennek mi a baja? Mire a válasz. Nem tudni, de az állatorvos szerint nem gyógyul meg. Én spóroltam egy kis pénzt, és szeretném ezt a kutyust megvenni, mondta nagy hirtelen a kisfiú. Nagyon kedves ez tőled, de amint mondtam, ez a kutya soha nem fog meggyógyulni, és nem fog tudni veled szaladgálni. Erre a kisfiú fölhúzta a nadrágszárát, és megmutatta, hogy neki combig protézise van. Én sem tudok az iskolai társaimmal szaladgálni, és ennek a kutyának olyan gazdira van szüksége, aki megérti őt. Bácsi, kérem, én ezt a kutyust szeretném, ezt tessék nekem eladni. Erre a tenyésztő azt mondta: neked ajándékozom ezt a kutyát, mert szeretetért nem lehet pénzt kérni. A kisfiú azonban kitartott, és azt mondta, hogy ennek a kutyusnak ugyanaz az értéke, amennyibe a többi testvére is kerül, és most ugyan nem tudja a teljes árát kifizetni, de minden hónapban elhozza a kutyusért a még hátralévő pénzösszeget.

Így van velünk is az együtt érző, irgalmas Isten. Nem küllemünk, vagy adottságaink szerint ítél meg. Az Ő számára bármilyenek legyünk is, előtte mindannyian teljes értékű egyének vagyunk.

Tokióban 1985. augusztus 12-én szállt fel a repülőgép, 524 emberrel a fedélzetén, amelyet később szerencsétlenség ért. A katasztrófában 520 ember meghalt, 4 utas viszont túlélte a balesetet. A gép 32 percen keresztül vadul tekergett a levegőben. Elegendő idő volt ez ahhoz, hogy az utasok rövid búcsúzó sorokat írjanak noteszeikbe. Egy iparmágnás ezt jegyezte be búcsúzóul a fiának: Isten legyen velünk. Igen, utolsó perceinkben is Istenbe kapaszkodhatunk.

“Legyetek ti is irgalmasok, mint ahogy mennyei Atyátok is irgalmas.”

Egyszer egy vadász úton volt, hogy elejtse élete nagy vadját. Amint puskájával behatolt az erdő sűrűjébe, vidáman bukfencező, ugrabugráló remetékkel találkozott. Megkérdezi a vadász az egyik remetét, mit jelentsen ez a furcsa magatartás? A remete azt válaszolta neki: feszítsd meg az szíjadat és tartsd egy darabig így. Nem tudom, mondja a vadász. Miért nem tudod? – kérdez vissza a remete. Mert elzsibbad a karom, volt a vadász felelete. Látod, mi is így vagyunk ezzel. Ha nem örülünk, és nem vagyunk vidámak egész álló nap, akkor nem tudjuk egymást vidámságra hangolni, és mi magunk is elzsibbadunk.

Irgalmasság és Jézus.

Avillai Szent Teréz imája.

Előttem, amikor Sándor atya Szent Teréz imájáról beszélt, Bernini szobra jelent meg, amelyet római utazásom során láttam “A győzelem Szűz Mária templomában, (Santa Maria della Vittoria-templom Cornaro-kápolnájának középpontjában). Ennek a szobornak a megtekintését senki ne hagyja ki, amikor Rómába utazik, mert feledhetetlen művészi élményt hagyna ki az, aki ottjártakor nem nézi meg. Csodálatos módon faragta a szobrászművész márványba a misztikus szent által leírt lelki tapasztalatot. A híres alkotás Avillai Szent Terézt imája közben ábrázolja, amikor is hagyomány szerint, egy rejtélyes mosolyú angyal éppen átdöfni készül – az isteni szeretet tüzes lándzsájával a szentnek a szívét. A belső élményt úgy teszi láthatóvá, és úgy formálja márványba Bernini, hogy az arckifejezés Teréz lelki hullámzásait tükrözi, s így tökéletesen megérteti velünk azt a lelki tartalmat, amely imádkozás közben végbemegy a szent lelkében.

Talán ez a kis epizód, amely mélyen megmaradt emléktáramban Nagy Szent Terézről, ez is hozzásegít az itt következő tőle származó ima megértéséhez és átéléséhez.
„Szeretlek, Uram,

de nem azért, mert égi örömöket ígérsz nekem,

s nem azért,

mert félek a gyötrelmek helyétől, ha letérnék utadról.

Szeretnem kell, Uram,

mert a keresztfán szörnyű gyötrelmeket szenvedtél

s gúnynak céltáblája voltál értem.

Szeretnem kell,

ha sebes testedet, töviskoronádat nézem,

szeretnem kell szégyenedért és halálodért.

Te magad és szereteted indítja híveid szívét a szeretetre:

mennyország nélkül is tieddé teszi,

s pokol nélkül is visszatartja a bűntől.

Nem jutalom és nem büntetés miatt szeretlek Uram,

hanem egyedül szeretetedért!

Ha nem remélném a mennyországot,

én akkor is változatlanul szeretnélek téged!”

Szent Teréz figyelmének középpontjában mindig Jézus-szeretetének a tökéletességig való fejlesztése állt.

Egy legenda szerint Epiphanes festő megbízatást kapott Krisztus megfestésére. Elméletben végiggondolta, hogy valójában milyennek képzeli el a Megváltót, és ehhez keresett modellt. De hiába rótta az utakat, és kutatta a vele szembe jövő emberek arcát, senkit nem talált közöttük, aki alkalmas lett volna a modell szerepre. Olyan elképzelése volt, hogy erre olyan arcot keres, amely az Istenséget és az emberséget egyaránt visszatükrözi, kifejezője az örömnek, a bánatnak, jóságnak, és megértésnek egyaránt, amilyennek ö Jézus arcát szíve mélyén magába hordozta. Ilyen modelltípust viszont nem vetett útjába a szerencse. Már aludni sem tudott nyugodtan, s álmában is a 27. Zsoltárt, a reménytelen helyzetben lévők zsoltárát imádkozta.

“Hozzád kiáltok, Uram, * én Istenem, ne fordulj el szótlanul tőlem.

2)Ne légy néma énhozzám, * nehogy olyan legyek, mint a sírba

szállók.

3) Hallgasd meg az én könyörgésem szavát, midőn kiáltok hozzád, *

midőn fölemelem kezeimet a te szentséges templomod felé”.

Egy angyal megsajnálta a festőt, és elvezette öt az oltár előtt álló mennyasszonyhoz, hogy onnan a szétáradó örömet, majd egy kisgyermeket mutatott meg neki, hogy róla az ártatlanságot, majd egy anyához, akiről a jóság arcát tudta megmintázni. Mert Krisztus arcát nem lehet csak egy ember, hanem minden emberi arcból, összerakva az arcokat lehet csak megmintázni.

A Szentírásból ismerjük Máté, vagy másik nevén Lévi meghívását. Szent Máté aki később evangélista és apostol is lett, még mielőtt Jézus hívására tanítványul szegődött, a zsidók körében megvetett bűnös foglalkozást, a vámszedést űzte. Jézus mégis tanítványává teszi. Sőt, elfogadja a meghívását is, és elmegy házába, ahol nemcsak Lévi, de még több hozzá hasonló, s nem a tisztességről híres társa is jelen volt. A vámszedők a római provincia adóját szedték be, de saját zsebre is gazdálkodtak, így busás vagyonra tettek szert, s ebből aztán nagylábon éltek. Ezért voltak ezek az emberek a farizeusok szenében visszataszítóak. Így nem csoda, hogy nem értik Jézust, és rosszallásukat fejezték ki, hogy elfogadta Lévi meghívását. Jézust azonban ez hidegen hagyja, ö nem személyválogató, és nem csak a jókért, de minden emberért meghalt a kereszten. Röviden megválaszol a farizeusoknak, „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent:Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.”

Akkor értjük meg egy lelkigyakorlat tanítását, ha az minket önvizsgálatra sarkall, és arra késztet, hogy megvizsgáljuk mi is a lelkünket, hogy miket tettünk, a krisztusi tanítás ellen, és nem mentünk-e valamikor túl messzire el az Istentől, s csak ekkor érthetjük meg igazán, hogy mit is jelent, a “nem az egészségesnek kell az orvos”.

Jézus már harmadik napja tanít, de a tömeg nem mozdul, minden egyes szaván ott csüngnek, és egyetlen szavát sem akarják elszalasztani. Jézusnak gondja van az emberekkel. Tudja, ha most szétszélednek, hiszen még hosszú út állt előttük, ´- bár tanítása alatt annyira beletemetkeztek a tanító szavaiba – hogy észre sem vették éhségüket,- de az Ő figyelmessége tudta, hogy ha így útra bocsátja őket, akkor talán nem bírják ki az előttük álló hosszú utat. Ezért is gondoskodik róluk, “nem akarom őket étlen elküldeni.

Amikor tanítványaival megy az úton, találkozik egy temetési menettel, amelyben egy özvegyasszony siratja egyetlen fiát. Jézus megszólítja az özvegyasszonyt és azt mondja neki: “Ne sírj” Ilyen együtt érző szívvel lát minket Jézus.

Szent Lukács evangélistánál olvassuk, hogy az utolsó vacsorán megmossa Péter lábát, odanyújtja neki a Kenyeret, saját Testét, magához ölelve megcsókolja, de néhány órával később, mégis ugyanez a Péter az, aki háromszor is megtagadja, azt mondja, nem is ismerem azt az Embert. Közben megszólal harmadszor is kakas, Jézust, akinek a kezét összekötözték, éppen Péter mellett vezeti el Pilátus házába egy katona. Mikor elhaladt mellette, tekintetük találkozott. Ez a tekintet, szavak nélkül is annyira sokat mondó, hogy ettől Péternek minden eszébe jutott, hogy ö megtagadta azt a Mestert, akit ö mindenkinél jobban szeretett, s ekkor lelki fájdalmában keserves férfi könnyeket ejtett.

Mi is gyakran teszünk így. Azt mondjuk, hogy nincs közünk Jézushoz, s később mégis megbánjuk kijelentésünket, ha látjuk magunk előtt Jézus bánatos szemeit.

Jézus látja a sokadalmat, s látja a férfiak kezében megragadott követ. Egy remegő asszonyt vesznek körül, akit rajtakaptak a házasságtörésen. Nincs mese, a zsidó törvények szerint az ilyen asszonyt halálra kell kövezni. Jézus oda megy közéjük, és azt mondja: “az vesse közületek rá az első követ, aki bűn nélkül való!” Megálltak ekkor a dobásra lendült kezek, s a köveket szép sorjában maguk elé ejtették le. Közben Jézus nagy türelemmel a porba irt, hogy mit, azt nem tudjuk. Azok, akik előtte hangoskodva, szitkozták az asszonyt, szép sorjában elsomfordáltak. Jézus az asszonyhoz fordult, és megkérdezte: „Hol vannak a te vádlóid? Senki sem ítél el téged? Ő így felelt: Senki, Uram. Jézus pedig ezt mondta neki: Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva ne vétkezz!” Hogy mit irt Jézus a porba, azt nem tudjuk. Talán azoknak az asszonyra követ hajigálni akaró farizeusoknak a bűneit, akik látván ezt, sorra elsomfordáltak, de azt tudjuk, hogy homokba, vagy vízpartra írt bűnöket nem lehet írással megörökíteni. Az előzőt a szél, az utóbbit a hullámverés hamarosan elfedi.

Ha magunkba nézünk, és megbánjuk tetteinket, akkor mi is ugyanezeket a szavakat hallhatjuk Tőle : “Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva ne vétkezz!” s a mi bűnünk is Jézusnál homokba, vagy hullám verte partra íródik.

Lukács evangéliuma, 10: 30-35 Az irgalmas szamaritánus.

“Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Ugyanígy közeledett egy lévita is. Látta, de továbbment. Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked.”

Ebben a történetben Jézus maga az irgalmas szamaritánus, aki saját vérével fizeti ki megváltásunkért adóslevelét a mennyei Atyánál.

Az Ószövetségben egyetlen egyszer fordul elő, hogy az Isten irgalmas. A Kivonulás könyvének 34. fejezetében, a 6. versben olvashatjuk: „Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű…” Az isteni irgalom azonban különösen a zsoltárokban azért itt is gyakran megtalálható.

Az Újszövetség azonban számtalan példát ad Jézus irgalmasságára vonatkozólag, így a Zsid.2.17 is.” Ezért minden tekintetben hasonlóvá kellett válnia testvéreihez, hogy irgalmas és Istenhez hűséges főpap legyen, és kiengesztelje a nép bűneit. Így, mivel maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik a kísértéssel küzdenek.”

Sándor atya itt arról beszélt, hogy amikor szeminarista volt, egy lelkigyakorlatos beszédet hallgatott, s ezen mélyen érintette őt a következő mondat: “ha egyedül lennél is a világon, Jézus egyszem magadért is meghalt volna érted a kereszten.” Igen, ilyennek ismerjük Őt a Jópásztor Példabeszédből, amely arról tesz tanúságot, hogy egyszem elcsatangolt báránykájának is fáradságot nem kímélve keresésére indul. Meghalt értünk, azért is, hogy ne hagyjon minket árván, s közöttünk maradjon az Oltáriszentségben, s így egyesülhessünk Vele, minden alkalommal, amikor szent áldozásban Hozzá járulunk.

Egy újságcikk arról a szép példájáról számolt be az anyai önfeláldozásnak, amely az anyák önátadásáról szólt. Egy nemzeti parkban hatalmas tűz ütött ki, amely a park összes fáit és növényzetét porrá perzselte. A tűzoltóknak csak nagy nehézségek árán sikerült megfékezniük a tüzet. Amikor a tűzpusztítás utáni rendcsinálás fázisához értek, találtak egy kiterjesztett szárnyú, megszenesedett madáranyát, és alatta megtalálták élve három fiókáját, akikben a tűz nem tett kárt, mert a madáranya föláldozta magát értük, és testével védte, óvta kicsinyeit. Ilyen önfeláldozó velünk szemben Jézus. Megtehetjük, hogy életünk során mi magunk teljesen kiégünk, de lelki szárazságunk idején sem hagy el minket, mellénk áll, és véd minket, de ehhez az is kell, hogy szentgyónásban megbánjuk bűneink.

Mi a jó szentgyónás 5 feltétele.

1.) Ne csak a magunk itélőképességére, hanem a Szentlélekre is hagyatkozzunk, amikor a szentgyónásra felkészülünk. Ehhez hívjuk mindig segítségül a Szentlélek Istent. Nem mindig az a bűn, amit mi bűnnek vélünk, és néha viszont bűn az, amiről esetleg mi úgy gondoljuk, hogy az csupán egy iciri-piciri botlás.

2.) Bűnbánat felindítása. A gyónás csak akkor sikerül, ha bűnbánatot tartok, és bánattal tekintek bűneimre. Ebben segít a Szentlélek ereje, és rá irányítja a figyelmem arra, hogy bűneim milyen szenvedést okoztak Jézusnak.

3.) Bűneink bevallása. Magamban kell előszőr tisztáznom, hogy ezt és ezt tettem, és amikor felsorolásom végére érek, megvallott bűneim terheit bizalommal leteszem Jézus lába elé, hogy elvegye tőlem. Mert csak a bevallott bűneinket tudja elvenni, a be nem vallott bűnökkel Ő sem tud mit kezdeni.

4.)Erős fogadás a bűn elkerülésére. Csak abban az esetben nem lélektelen, gépies a szentgyónásom , ha meg van bennem a fogadalmi kézség arra, hogy kerülöm a bűnt, és a szentgyónásban megfogadom, hogy megtérek, és megváltozok. Így kapok új életet, és nem folytatom azt a régi életet, amelyet a szentgyónásban magam mögött hagytam.

5.) Elégtétel. Mielőtt megkezdeném az elégtételt, fontos itt is a Szentlélek segítségül hívása, s kérni Tőle, hogy “Te imádkozz bennem, hogy eltemethessem magamban a régi embert.”

Tasnádon élt egy jómódú család. Mindenük megvolt, így két fiúkat is mindennel elhalmozhatták. Csak a gyermekeiknek és munkájuknak éltek. Amolyan “húsvéti, karácsonyi” pünkösdi” keresztények voltak, ilyenkor el-elmentek a templomba, de különben nem igen lépték át a templom küszöbét. Történt egyszer, hogy egyik fiúk hirtelen agyhártyagyulladást kapott, és a leggondosabb orvosi segítség sem tudott rajta már segíteni. Ez a haláleset a családot új irányba terelte, és Isten felé irányította. Rádöbbentette őket arra, hogy szeretett fiúk az Istennél van, s nekik egyetlen módjuk van arra, hogy vele találkozzanak, hogyha engedik, hogy Isten irányítsa az életüket.

Egy katonatiszt aki a harctéren lábsérülést szenvedett, rádöbbent arra, hogy katonai pályafutásának ezzel egyszer s mindenkor vége szakadt. Ameddig a betegágyán feküdt, végig cikázott az agyán, hogy nem mindig élt Istennek tetsző életet, sokszor alázta meg katonáit, kivitelezhetetlen parancsokat adott, és így sorra vette azokat a hibákat, amelyeket elkövetett. Elment egy remetéhez, és elmesélte neki élete történetét, és azt mondta, hogy jóvá szeretné tenni azokat a hibákat, amelyeket elkövetett. Rendben van, -mondta a remete- jóvá teheted, s kezébe nyomott egy vödröt, hogy azt töltse teli vízzel. Boldog volt a katona, hogy ilyen kevés dolog kell a jóvátételhez, s elrohant a legközelebbi kúthoz, de bárhogy is igyekezett, a vödör nem akart megtelni. Egyik kútról a másikhoz sietett, de hiába. A végén feladta, és visszament a remetéhez, azzal a mondattal hogy: ezt a vödröt nem tudtam megtölteni vízzel, és keserves sírásra fakadt. Attól a néhány csepp könytől azonban azonnal tele lett a vödör.

Ebből a történetből az a tanulság, hogy hiába akarjuk a múlt hibáit jóvá tenni, az mit sem ér, ha azokat kellő bánattal nem bánjuk meg.

Egy ember meghalt, és a mennyországba jutott. Amikor átlépte az égi hon küszöbét, egy szép koronát kapott a fejére, hogy azt viselje. Amint ott sétál a mennyek folyósóján, látja ám, hogy a többi üdvözült fején, nem olyan egyszerű korona van mint az övé, hanem gyönggyel és ékkövekkel kirakott fejdíszekkel jártak, s keltek. Azonnal odasietett egy angyalhoz, és megkérdezte, hogy az övé miért nem olyan szép. Hja, feleli az angyal, mert azok földi életükben nagyon jók voltak, és kiérdemelték ezt a megtiszteltetést.

Nyisd meg szívünket Urunk, hogy megtanuljul egymást szeretni.

Kalkuttai Teréz anya imája :

Uram, ha megosztom testvéremmel javamat,

Segíts, hogy szavaimmal, és jótanácsaimmal segítségükre lehessek. Senkitől se tagadjam meg anyagi vagy lelki segítségemet.

Egy nagyon szép történet szól Teréz anya segítő szeretetéről. Teréz anyának hírül vitték, hogy az egyik putriban lakó idős, beteg asszonynak egy betevő falatkája sincsen. Teréz anya, összekapart a kötényébe egy kevéske rizst, és elvitte a rászorulónak. Csak egy kevéske volt az a rizs, mert többet nem tudott Teréz anya adni, hiszen nekik sem volt több. Amikor belépett az asszonyhoz, a kötényéből az asztalra szórta a rizst. Az asszony megköszönte, majd az adomány felét ő is a kötényébe szórta, és a sok éhezéstől elgyöngülve támolyogva elvonszolta magát egy putrihoz. Teréz anyát kiváncsivá tette, és követte őt. Látta amikor a megfelezett adományt, ez az asszony is asztalra boritotta, mert mint kiderült, a sógorasszonya szintén napok óta éhezett, és ő is örömet akart okozni.

Örömre hívott meg bennünket az Isten, és mi ehelyett panaszkodunk, és dübörgünk, pedig az Isten az örömben van jelen.

Erre példa a kánai menyegző, ahol az öröm miatt változtatja a vizet borrá, és ugyanezt teszi, az utolsó vacsorán is, értünk változtatja át a bort szent Vérévé, s az emberek akkor érzik magukat jól egymás társaságában, ha hagyták, hogy Jézus átformálja őket és életüket, és ha hagyták, hogy közelségével örömmel tölthesse el őket.

Egy bentlakásos katolikus fiú gimnáziumban az osztályfőnök, egy ciszterci pap. különleges házi feladatot adott az osztályfőnöki órán. Fiúk,- mondta,- a 16 éves kamaszodó diákoknak, ma egy olyan házi feladatot kaptok, hogy mindenki hétvégén amikor hazamegy, ölelje meg az édesapját. Hétfőn, amikor visszautaztak az internátusba, számonkérte rajtuk az osztályfőnök, hogy elvégezték-e a feladatot. Felszólította a leg kötelességtudóbb diákot, s az azt mondta; igen, átöleltem, s annyi zsebpénzt adott, mint még soha, és sorra a többi diáknak is különös módon reagált az édesapja erre a szeretet kitörésre. Minden édesapát meghatott ez a szeretett gesztus, mindegyiknek felhozott valamit a szíve mélyéből.

Sándor atya egy saját történetet is elmesélt.

Egy alkalommal, amikor azt sem tudta, hogy hol áll a feje, olyan sok volt az aznapi teendője. Mise után, ezért sietett volna át a plébániára, hogy még aznap bevégezze bokros teendőit, amikor a templom kapuban egy férfit látott gubbasztani, aki azonnal megszólította, és a segítségét kérte. Miután az atya sietett, kérte, hogy ameddig átérnek a plébániára, gyorsan mesélje el, hogy mit szeretne. A férfi elmondta, hogy Székelyföldröl való. Aha, gondolta Sándor atya, biztos pénzt kér vonatjegyre, s már nyúlt is a pénztárcájáért, csak legyünk gyorsan túl ezen, gondolta, mert ki sem látszott az aznapi munkából.

Azért jöttem Váradra, folytatta a férfi, mert ismertem egy nőt Váradon, akit még ma is szeretek. De mind a ketten hibáztunk, és így megszakadt ez a szépnek induló kapcsolat. A hölgyet Gyöngyikének hívják, és szeretném felkutatni. Kérem az atyát, hogy legyen ebben a segítségemre. Közben Sándor atya és a férfi, bemutatkoztak egymásnak. Mikor a plébániára értek, elmondta a káplánnak, hogy egy ideig beköltözik a férfi a vendégszobába.

Sikerült is megtalálni nagy bravurral Gyöngyikét, és így a nő kilépett a munkahelyéről, és együtt utaztak a férfi lakhelyére, és együtt folytatták az életüket. Igy hát ez a történet happy enddel zárult. A férfi megígérte, hogy majd jelentkezik, de ez nem történt meg. Sándor atya próbálkozott felvenni velük a kapcsolatot, de mindig igyekeztek őt lerázni.

Egy darabig bosszankodott ezen, de aztán arra gondolt, hogy Jézus mindent önzetlenül tett értünk, tudta, hogy mi mindent magától érthetődőnek tekintünk, úgy a testi éppségünket, mint adottságainkat amit Tőle kaptunk, rendszeresen elfelejtjük Neki megköszönni, de ezzel szemben mi, a legkisebb jó tettünkért is folytonos hálát várunk

Tanmese. Egy sasmadár élete során 70 évet is elél. Ilyenkor azonban az történik vele, hogy amikor eléri a 40 évet, karmai nagyon hosszúra megnőnek, és így akadályozzák vadászásban, alkalmatlanná válnak erre a feladatra. Csőre is eltompul, és elerőtlenedik, és szárnyain a régi tollak súlyossá válnak, és bolyhosan összetapadnak egy csomóba, s így ezekkel a magasan ívelő szárnyalásra többé ezekkel nem képes. A sas élni akarása azonban igen erős. Keres magának egy nagy követ, és addig ütögeti bele a csőrét, mig az letörik. Megvárja, mig kinő az új és erős csőr, ezzel úgy a karmait, mind a tollait kitépi.

Nekünk is mint a sasnak, a lelki megújhodásunk érdekében le kell vetnünk a régi embert, és az új embert kell magunkra öltenünk.

102.Zsoltár 1.) Áldjad lelkem az Urat, és egész bensőm az Ö szent nevét

2.) Áldjadd lelkem az Urat, és el ne felejtsed semmi adományát.

3.) Ki megkönyörül minden gonoszságodon, ki meggyógyítja minden betegségedet

4.) Ki megszabadítja a pusztulástól életed, ki irgalmasággal és könyörületességgel

koronáz meg téged.

5.) Ki betölti javaival életedet, és mind a sasé megújul ifjúságod.

6.) Irgalmaságot cselekszik az Úr, és igazságot tesz minden bántalmat szenvedőnek.

Mózes életét az ószövetségi Kivomulás könyvéből ismerhetjük meg.

Mózesnek el kellett menekülnie a fáraó házából Midiánba, mert nem türte el, hogy bántalmazzák saját izraeli népének egyik tagját.

Amikor egyszer juhokat legeltetett a pusztában, és odaért Horeb hegyéhez észrevette, hogy egy csipkebokor, amely bár lánggal égett, mégsem enyészett el. Itt megjelent neki az Úr angyala. Úgy gondolta megnézi, hogy miért nem ég el a bokor, és ekkor meghallota az Úr hangját: “Mózes, Mózes! – Itt vagyok – felelte. megjelent neki Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, megszólította és rábízta a küldetést, hogy szabadítsa ki Izrael fiait Egyiptomból, a szolgaság földjéről, és vezesse be az Igéret földjére. Itt gyakorolt először Isten irgalmat Izrael népével.

Életutunkat mi is a mindent megelőző Isten irgalmából kaptuk. Jó hogy külső és belső tulajdonságú életet kaptam ajándékba a Jóistentől. Azért élünk, hogy a mindent megelőző irgalmas Istent megismerjük, és szeressük. Amikor atyáink a pusztában vándoroltak, mannát és sziklából fakasztott vizet kaptak, és Isten tűzoszlopként vezette őket, mégis elfordultak Tőle. Istennek nem telt bennük kedve.

Vajon az én életembe kedve tellik? Aki úgy érzi áll, az vigyázzon, hogy el ne essen, és aki elesett, az vigyázzon. hogy minél hamarabb felálljon. Isten erre adott az egyháznak parancsot, hogy segítsen minket a mihamarabbi felállásunkban.

Ennek a lelkigyakorlatnak Sándor atyától többször is fölidézett szentpáli  gondolata  ez volt: „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt és öltsétek föl az újat,” Kol.3.9

Én még ehhez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy mi, akik a lelkigyakorlaton elvégeztük a szentgyónásunkat imádkozzunk azért is, hogy ne csak magunkra öltsük az új embert, hanem igyekezzünk azon lenni, – és ehhez kérjük imánkban a Szentlélek segítő erejét – hogy minél tovább magunkon is tarthassuk.

 

U.i.: Hálás köszönet Zeitler Barbarának, aki nagy gonddal és lapossággal lejegyezte az elmélkedések alkalmával elhangzott gondolatokat. A hanganyag is elérhető honlapunkon, ellenben ha valaki olvasni szeretné az elmélkedéseket, úgy itt megteheti.

 

 

 

Share

Ajánlott bejegyzések