Mik ezek a sebek? – Ezeket barátaim házában szereztem!
szerkesztő Tibor atya
„Ha akkor valaki megkérdezi tőle: „Mik ezek a sebek a testeden?”, azt feleli: „Ezeket barátaim házában szereztem.” (Zak 13,6)
Húsvét 2. vasárnapján a mindannyiunk által jól ismert evangéliumi szakaszt olvassuk fel (Jn 20,19-31), amikoris nyolc nap elteltével Jézus eljön a tanítványokhoz, s megmutatja önmagát megdicsőült testben. Vasárnap, szűk körben, Ulmban a szentmisén Jézus sebeiről elmélkedtünk.
Előzménye ennek az elmélkedésnek egyik papbarátommal folyatott beszélgetés. Zsolttal egy helyről származunk, s bár jó barátságban vagyunk, az utóbbi időben mégis keveset beszéltünk. Az igazság az, hogy én zárkóztam el az utóbbi időben a beszélgetésektől. Édesapja hirtelen halálát követően kerestem meg őt telefonon, s azóta egyre gyakrabban beszélünk.
Így volt ez szombat este is, amikoris hosszasan elevenítettük fel a múlt emlékeit, élményeit. Eger mellett plébános ősztől, de még nem tud beköltözni a plébániára, hiszen javában újítják az épületet. Ráadásul a kialakult helyzetben ő is otthon van, korábbi állomáshelyén Egerben, s onnan küldi üzenetét híveinek. Nekem is megküldte levelét, s a benne foglaltak késztettek engem is tovább gondolkodásra.
Tamás apostol nem hiszi el, hogy Jézus valóban megjelent az apostoloknak, akkor, amikor ő nem volt ott. Nem Jézus feltámadását vonja kétségbe, hanem tanítványtársainak nem hisz, a társainak nem hisz, a barátainak nem hisz. Bármennyire fájdalmas Tamásnak szembesülni azzal a ténnyel, hogy kapcsolatuk és barátságuk felszínes volt, hiányzott belőle a feltétlen bizalom.
Eddig a történet. Magamra vonatkoztatva el kell mondanom, ha engem is hatalmába kerít a bizalmatlanság, előszöris magamban kell keresnem az okát. Tévúton járok, ha a kialakult helyzetért mindenki mást felelőssé teszek, de a magam felelősségét nem látom meg benne.
Talán jobban érthető vagyok, ha most azt mondom, ugorjunk a történet végére. Mi ugyanis, ha szabad ezt így mondani, egymás hitére vagyunk utalva. Igen, a személyes tapasztalatainkra is, a saját spirituális élményeinkre is, a legbensőségesebb Isten-kapcsolatunkra is, de közben ebben a folyamatban mégis egymás hitére(is) vagyunk utalva.
Mennyire megrendítő, elgondolkodtató és ugyanakkor világosságot hozó az, hogy Jézus, amikor megmutatja a sebeit, akkor tulajdonképpen nem bűnjelekre mutat. Jézus nem úgy mutatja meg a sebeit, hogy „Látjátok, mit csináltak?! Na most akkor kezdetét veszi az…adok-kapok!”
Erről egyáltalán nincs szó. Hiszen amikor megmutatja a kezét, a lábát és az oldalát, akkor pont nem bűnjeleket mutat.
Akkor miért mutatja ezeket? Mert azt akarja mondani és mutatni a tanítványainak, hogy „Látjátok!? Ez vagyok! Ez vagyok én! Gyertek egészen közel! Ha muszáj, akkor nyúljatok bele akár a testembe, és lássátok: Én vagyok!”
Olyan érdekes az emberi világunk, már csak azért is, mert mi mindannyian sebesültek vagyunk. Kétségkívül az élet mindenkit megkaristol, megkaszabol. Sőt, magunkat is kaszaboljuk. Adunk és kapunk, és most, ahogy otthon ülünk, nincs köztünk senki, akinek ne lennének sebei; kinek itt, kinek ott. Ahogy a sebeink érintkeznek egymással, de szívesen mondanánk oda a másiknak, hogy „Gyógyulj meg!” Ez persze elegáns, jóindulatú mondat, valójában nem ez van benne, hanem az, hogy „Legyél normális és elviselhető!”
Itt vagyunk sebeinkkel, mintha ezek bűnjelek lennének. Megkaristoljuk egymást, s közben azt mondjuk: „Látod, milyen vagy, neked meg kell változni!”
Amíg bűnjelként tekintek sebeimre, csak vádolni és vádaskodni tudok. Jézus megengedi Tamás apostolnak, hogy egészen közel menjen sebeihez. Mert nem bűnjelként tekint rájuk, sokkal inkább szeretetéről árulkodó sebek ezek.
„Ha akkor valaki megkérdezi tőle: „Mik ezek a sebek a testeden?”, azt feleli: „Ezeket barátaim házában szereztem.” (Zak 13,6)
Egyedül vagyok sebeimmel! Ahogy elnézem magam, nagyon sok emlék elevenedik fel bennem, hol és kitől kaptam. Persze ott vannak a magamnak okozott sebek is. Teljesen lényegtelen, hogy kaptam vagy szereztem. Mára már nem bűnjelként tekintek rájuk, sokkal inkább emlékeztető hegek, melyek erősítenek és köszönetre ösztönöznek.
Emlékezem, s ez nem önsajnálat! Ezek nélkül nem lennék az, aki ma vagyok, és nem lennék olyan, amilyen lettem. Ebben a pillanatban végtelen hálát érzek szívemben értük.
Mert egyszer úgyis el kell döntened, hogy életed hátralévő részét sebeiddel töltöd, vagy a fejlődéseddel.
Időre van szükség, amíg a sebek begyógyulnak. Ápold és szeresd őket! Hidd el, jól leszel!
Barátsággal,
Tibor atya
Ulm, 2020. április 22.
Ajánlott bejegyzések
Húsvét 3. vasárnapja
2024. április 13
Nagypéntek
2024. március 29
Nagycsütörtök, az utolsó vacsora miséje
2024. március 28