Hősök Isten kezében és Isten tenyerén…
szerkesztő Tibor atya
Hősök Isten kezében és Isten tenyerén…
A napokban egy igen megrázó levelet kaptam egyik olasz papbarátomtól. A levelet egy 38 éves lombardiai orvos írta barátjának, aki közzé tette, egyrészt, hogy fejet hajtson az orvosok és a papok előtt, akik Észak-Olaszországban emberfelettit tesznek embertársaik életének megmentése érdekében. Másrészt bátorításul azok számára, akik ebben a nehéz időszakban Istenbe kapaszkodnak.
Most én is ugyanezért teszem közzé a levelet.
„Legnagyobb rémálmaimban sem gondoltam, hogy saját szememmel kell látnom és átélnem mindazt, ami most három hete történik körülöttem, ebben a kórházban, ahol orvos vagyok. A rémálom egyre iszonyúbb és rémületesebb. Kezdetben csak páran jöttek hozzánk, aztán tízesével, majd százasával, és jelenleg ott tartunk, hogy mi nem orvosok vagyunk többé, hanem válogatók az osztályozó szalagon, akiknek arról kell dönteniük, hogy ki maradjon itt gondozásra, illetve kit küldjünk haza meghalni.
Két héttel ezelőtt én és kollegáim még mind ateisták voltunk. Számunkra, ’intelligens’, tanult emberek számára egyértelmű volt, meg aztán úgy is tanultuk, hogy a tudomány kizárja Isten létét. És mi két héttel ezelőttig még mind ebben hittünk. Jól emlékszem, hogy hányszor megmosolyogtam szüleimet, amiért templomba járnak…
Kilenc nappal ezelőtt aztán egy 75 éves öreg papot utaltak be hozzánk. Udvarias és kedves volt, nagy nehézségei voltak a légzéssel. Mindig nála volt a Bibliája, és nagy hatással volt ránk, hogy abból olvasott fel a haldoklóknak és közben fogta a kezüket. Mi, orvosok, fizikailag és lelkileg mind nagyon fáradtak, bátortalanok és teljesen kimerültek voltunk, de ha időnk engedte, meg-meg hallgattuk az öreg papot.
Közben eljutottunk arra a pontra, hogy beismerjük: ez az emberi tudás határa. Vége! Nincs tovább se ötletünk, se erőnk! És képtelenek vagyunk elviselni azt, hogy nap, mint nap annyi ember hal meg a kezünk között! Halálosan fáradtak vagyunk. Két kollegánk időközben meghalt, többen közülünk megfertőződtek. Felismertük, hogy ahol az ember már nem képes semmi többre, Istenre van szüksége, csak Ő segíthet rajtunk! És amikor egy pár perc szabad időnk volt, mi is kértük Isten segítségét! Miközben beszélgettünk egymással, persze, hogy rádöbbentünk, milyen önellentmondásos az, hogy mi, azelőtt vad ateisták most Istennél keressük a békét, és mégis Tőle kértük: segítsen bennünket a kitartásban, hogy a betegeket gondozhassuk!
Tegnap meghalt az öreg pap, aki egészen élete utolsó percéig szolgált, és jóllehet 3 hét alatt 120 halottat látott el, akik valamennyi elcsigázottak és szenvedéstől agyongyötörtek voltak, sikerült neki törékenysége, betegsége, öregsége – valamint a mi nehézségeink dacára – megadni nekünk azt a BÉKÉT, amiről mi már nem is reméltük, hogy megtaláljuk!
Az öreg pap Istenhez távozott, és hamarosan követjük majd mi is őt, ha ez itt így megy tovább…
Hat napja nem voltam otthon a családomnál, azt sem tudom, mikor ettem utoljára. Napról napra szembe kell néznem tehetetlenségemmel, de mégis utolsó lehelletemig akarom szolgálni a betegeket. És közben boldog vagyok, hogy visszataláltam Istenhez, akkor, amikor a túlzsufolt kórtermekben fekvő embertársaim szenvedésével és haláltusájával vagyok körülvéve.” (Dr. Julian Urban)
Eddig a levél.
Noha nálunk még nem játszódnak le ilyen apokaliptikus jelenetek, nem halt meg annyi orvos és pap (a mai napig 65!), mint Olaszországban, arról azonban magam is hallok nap, mint nap, hogy a fertőzöttek száma egyre nő, mint ahogyan egyre több a világon a járványban elhunytak száma is. Ellenszere pedig a vírusnak még nincs!
Gondolataimban és imáimban tehát először azoknál időzöm, akik elhunytak, akik őket gyászolják, és azoknál a betegeknél, akik valamelyik kórházi ágyon az életükért harcolnak.
Másodszor rögtön azokra gondolok és azokért imádkozom, akik a betegek mellett vannak éjjel és nappal: az orvosokért, az ápoló személyzetért és a lelkipásztorokért, és akik azért küszködnek minden erejükkel, tudásukkal és önfeláldozásig menő emberszeretetükkel, hogy a betegeket visszaadják az életnek! Hősök ők Isten kezében – és Isten tenyerén!
Végül utolsó gondolatom azoknál időzik, akik hittel és bizalommal Istenbe kapaszkodnak. Akik nem szégyellik az eget ostromolni imájukkal azért, hogy Isten mentsen meg bennünket ettől a halálos világjárványtól! Akik – velem együtt! – bíznak ugyan a technikában és az orvostudományban, de tudják azt is – még nem felejtették el! -, hogy életünk végeredményben Isten kezében van!
Testvérek! Ne hagyjunk fel a bizalmas imával!
Ha már nem lehetünk hősök a kórházakban, legyünk hősök az imában.
Az ima hősei Isten kezében és Isten tenyerén!
Imre atya
Stuttgart, 2020. március 24.
Ajánlott bejegyzések
Húsvét 3. vasárnapja
2024. április 13
Nagypéntek
2024. március 29
Nagycsütörtök, az utolsó vacsora miséje
2024. március 28