Egy nagy kórház…
szerkesztő Tibor atya
Egy nagy kórház…
Amikor csengettem, hosszú ideig kellett várnom, hogy ajtót nyisson. De türelmesen vártam, mert telefonon előre megmondta: egyedül van és nagyon nehezen jár. Öreg, a 80-as évek elején járó, őszbecsavarodott hajú, idős hölgy nyitott ajtót. Előre akart engedni a lakásba, de megkértem, hogy vezessen, hisz először vagyok nála. Szobájában szép rend volt, de a tárgyakon látszott, hogy az én látogatásomra porolták le és rakták rendbe őket…
A szentgyónás és szentáldozás előtt az ilyenkor szokásos kötetlen beszélgetésben elmondta, hogy Magyarországról, a Viharsarokból jött. Itt él már hosszú évek óta… Férje elhalt, egy szál fia messze, fenn, Hamburgban él. Noha nem tudja őt gyakran meglátogatni, de rendszeresen beszélgetnek telefonon vagy skypon.
Hogy miért nem jött a Magyar Misszióba? Igazából nem is tudja. Eleinte mert a férjével nem volt rá idejük, reggeltől-estig dolgoztak. Annak halála után pedig mert a régi ismerősök, akik oda jártak, mind kihaltak, s ő a betegsége miatt nem tudott már új kapcsolatokat keresni…
Ismerős magyarok? Vannak, de mindenki nagyon el van foglalva. Nem, nem okol ő senkit, mindenki tudja a maga baját. Ez az élet vált olyan lelketlenné! A kapcsolatok fonalát lelketlenül megszakítja. Mindenki rohan, mindenki dolgozik, utána mindenki bezárkózik. Mintha az egész világ egy nagy kórház lenne, amelyben csupa elfekvő beteg van: egymással alig találkoznak, egymást alig látják.
Egyébként itt, a lépcsőházban is lakik egy tőle valamivel fiatalabb magyar nő. Eleinte szorosabb volt vele a kapcsolat. Az utóbbi időben azonban valamiért ő is elmaradozott…
A beszéd után meggyónt, megáldozott, s megígértem neki, hogy máskor is eljövök majd hozzá…
Nyomott hangulatban hagytam ott. Elgondolkozva jöttem le a lépcsőn a negyedik emeletről. Hirtelen rámszólt egy női hang: – „Tisztelendő úr, én magát ismerem. Itt volt Apollóniánál?” – „Igen, válaszoltam. Akkor ezek szerint maga a szomszédja…” – „Igen, –felelte. Régebben még meglátogattam, de az utóbbi időben nem mentem, mert egyszer valamin összeszólakoztunk. Tudja, hogy van ez… De volt, ami volt, tudja meg, Tisztelendő úr, ha nem lesz, nagyon fog nekem hiányozni. Arra gondoltam, hogy ha majd meghal, akkor gyakrabban megyek ki hozzá a temetőbe…”
Ez a mondat mellbe vágott. Szerettem volna neki elmondani, hogy ne akkor menjen majd ki volt öreg barátnőjéhez a temetőbe, ha az már nem lesz, hanem most látogassa meg. Ne akkor mondja meg ott neki, hogy hiányzik, ha majd meghalt, hanem most, amikor még – mint szeretet-koldus – minden apró kis szerető szónak, gesztusnak és tettnek örvendeni tud. Ne koszorút vigyen majd a sírjára, hanem vegyen név- vagy születésnapjára egy szál virágot, s menjen be hozzá!
„Baj van, Tisztelendő úr? Talán nem érzi magát jól?” – hallottam gondolataim foszlányain át.
„Nem, nincs!” – hallgattam el az igazságot, mert nem volt bátorságom mindezeket elmondani neki. – „Csak mennem kell tovább a többi beteghez.”
Hazafelé menet egyre arra gondoltam, amit Apollónia néni mondott: „Mintha az egész világ egy nagy kórház lenne, amelyben csupa elfekvő beteg van: egymással alig találkoznak, egymást alig látják.”
Istenem, valóban milyen beteg lett ez a világ!
És mintha nem lenne már orvosa csak páciense…
Stuttgart, 2019. november 13.
Imre atya
Ajánlott bejegyzések
Húsvét 3. vasárnapja
2024. április 13
Nagypéntek
2024. március 29
Nagycsütörtök, az utolsó vacsora miséje
2024. március 28