A kezdetek
(1945)
A Stuttgarti Magyar Katolikus Misszió története gyakorlatilag a II. világháború végére nyúlik vissza, még akkor is, ha magyarokról, magyarok lelkipásztori gondozásáról, annak szükségességéről már előző évek egyes dokumentumai is tudósítanak. Így például a Rottenburg-Stuttgarti egyházmegye levéltárában van egy levél, amely 1941. szeptember 28-án kelt, és amelyben Wernau St. Magnus templomának plébánosa, Kübler, azt jelenti a püspökségnek, hogy az anyaegyházhoz tartozó Steinbachban 36 magyar munkás van, akik rendszeresen látogatják a nagymisét. Ha lenne az egyházmegyében egy magyarul tudó pap, akkor biztosan nagyon örülnének neki, nem csak a magyarok, hanem ő is. Hogy volt-e, nem tudjuk.
Egy évvel később, pontosabban 1942. január 17-én kelt egy újabb jelentés, amely arról tudósít, hogy hol vannak Stuttgart környékén magyar munkások, akik lelkipásztori ellátást igényelnének. A levél szerint Westhausenben 45, Wernauban 36, Vaihingenben 23, Kornwestheimban 20, Unterkochenben 5, Waiblingenben 3, Rottweilban 2 magyar munkás van, akiket a Karitász lát el ugyan, de lelkileg jó lenne, ha az egyház törődne velük, amennyiben van lehetősége rá. A választ itt sem ismerjük.
A Stuttgarti Magyar Katolikus Misszió története tehát igazából a II. világháború után vette kezdetét, és első tagjai azok a menekültek voltak, akik ez idő alatt Magyarországot elhagyták, és – egy időre vagy végleg – Németországban telepedtek le.
Budapest eleste után (1945. április 4.) ugyanis nemcsak az egész katonai és polgári közigazgatás hagyta el az anyaországot, magával hozva Szent István koronáját, hanem nyomában szinte egymillió ember! Ezek egyrészt a németek és a nyilasok kiürítő parancsának engedelmeskedtek, másrészt viszont féltek a Vörös Hadseregtől, amelynek rémséges tetteiről más menekültek híradásaiból éppúgy, mint a háború utolsó hónapjaiban személyesen is volt alkalmuk meggyőződni.
A kitelepített és otthonról elmenekült magyarok egy jó része Ausztriában és Bajorországban keresett és talált a maga számára ideigenes otthont. Tette ezt legtöbbjük abban a reményben, hogy vagy megfordul a hadiszerencse, vagy pedig a háborúnak hamarosan vége lesz, és majd ki-ki hazatérhet szülőföldjére.
A menekültek (képünkön magyar menekültek Bécsben) egy nagy része – több ezer – itt, Németországban talált új otthont magának. Pontos számot róluk nemcsak azért nem lehet tudni, mert a jobb bánásmód reményében egyik helyről a másikra költöztek, hanem azért sem, mert hivatalos statisztika, felmérés nem készült róluk. Az adatok 800 ezer és 1 millió menekült között ingadoznak.
A fegyverletétel után (1945. május 9.) azonnal megkezdődött a hazavándorlás. Különösen azok döntöttek e mellett, akiknek az elmúlt években nem volt semmiféle politikai szerepük odahaza, vagy volt, és akkor a baloldali pártok egyikéhez tartoztak. A többségnek azonban, mivel az előző rendszer tisztségviselői vagy szimpatizánsai voltak, nem volt tanácsos hazatérni.
Így maradt 1945 nyarán több mint 100 ezer magyar végleg nyugaton.
Életük minden volt, csak nem könnyű. Ha könnyebb is volt a fiataloknak és egyedülállóknak, nehezítette mindannyiuk sorsát az, hogy egy, a háború által lerombolt országban maradtak, és nem utolsósorban az is, hogy az idegenben való egzisztencia-teremtés mindig nagyon nehéz, ha meggondoljuk, hogy mindent elölről kell kezdeni.
Az első hónapok traumája után elkezdődött a szervezkedés. Különösen azokban ébredt fel a tettvágy, akik felelősséget éreztek népük szellemi és kulturális sorsának alakulásáért. Az első és legfontosabb – gyakorlati – teendőt a magyarság felelősei menekült sorstársaik támogatásában és segélyezésében fogalmazták meg. Nagy munka volt ez, még akkor is, ha a magyar menekültek – egymás közelségét keresve – nagyobb közösségekbe tömörültek. Ilyen nagyobb menekültközösségek (lágerek) voltak Németországban: München, Landshut, Passau, Pfarrkirchen, Eggenfelden, Dingolfingen és Rosenheim. A legnagyobb menekülttábor azonban Pockingban volt. Ennek lakói a hazamenetel mellett döntöttek.
A segélyezés annál is nehezebb volt, mert a magyarok, mint vesztes nép tagjai, nem részesültek az Egyesült Nemzetek által létrehozott segélyakcióban. Ezek összefogó szerve az Egyesült Nemzetek Rehabilitációs és Segélyező Hivatala (UNRRA = United Nations Relief and Rehabilitation Administration) nevű segélyszervezet volt, amely 1943. november 9-én jött létre az USA, a Szovjetunió, Anglia és Kína ösztönzésére, és 1946. december 31-ig folytatta tevékenységét. Fő feladata a győztes hatalmak katonai adminisztrációjának támogatása volt abban a törekvésében, hogy a menekülteket visszajuttassa hazájukba, valamint a menekülttáborokban lévők ezreit élelmiszerrel, ruhaneművel és gyógyszerrel lássa el. Mivel 1947-ig nem sikerült elérnie fő célját, jóllehet, nagyon sok menekültet telepített haza, az UNRRA-t feloszlatták, és helyét a Nemzetközi Menekült Szervezet (IRO = International Refugee Organization) vette át. Az IRO feladata az volt, hogy azokat, akik nem mehettek haza, Ausztráliába, Kanadába vagy Izraelbe telepítse. Természetesen az IRO is osztott ki a menekültek között élelmiszert, ruhaneműt, gyógyszereket és háztartási cikkeket.
Mivel a magyar menekülttáborokban nagy volt a nyomor, a felelősök úgy döntöttek, hogy maguk veszik kezükbe a segélyezés megszervezését. Két szervezetet hoztak létre. Az egyik a Magyar Vöröskereszt, a másik a Magyar Segítő Szolgálat volt. Mindkettőnek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a magyar menekültek nem pusztultak el az idegenben. Sok honfitársunk köszönheti nekik a kezdeti nehézségek áthidalását.
Mivel a nyugatra menekült Magyar Vöröskereszt vezetőjét még a nyilasidőkben nevezték ki, az amerikai övezet katonai parancsnoksága az 1945 júniusában adott működési engedélyét tőle megvonta. Ezért Taubinger László vezetésével megalakult egy Magyar Menekültügyi Bizottság, amelyet 1945 októberének végén az amerikai katonai parancsnokság is elismert. Ez a bizottság szervezte a hadifoglyok leszerelésének lebonyolítását, a németek által elhurcolt magyar javak számbavételét, a hazatelepülések előkészítését és nem utolsó sorban – Magyar Jóléti Bizottság néven – karitatív, illetve mindenféle segítségnyújtó tevékenységet fejtett ki. Miután Taubinger László 1946. június 1-én vezetői tisztéről lemondott, helyét Hennyey Gusztáv (1888–1977) vezérezredes, volt külügyminiszter vette át.
A segítő szeretetszolgálat munkájában ugyancsak felejthetetlen érdemei vannak a Magyar Segítő Szolgálatnak, amelyet dr. Ordódy Sándorné vezetett, és amelynek központja Münchenben volt. A Segítő Szolgálat, amely a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével jelentős nyugati adományokat kapott, élelmet, ruhaneműt, gyógyszert, szállást juttatott az arra rászorulóknak, eljárt lakásügyekben, vásárlási utalványok, kórházi és táborba való beutalások érdekében, illetékes helyekre továbbított kérelmeket és panaszokat.
Az egyházak is azonnal felismerték teendőjüket és feladatukat. Az sem riasztotta vissza őket a munkától, hogy ezen a területen ők is szinte teljesen magukra voltak hagyva. Igen, mivel a Német Katolikus és Evangélikus Egyházaknak, illetve ezek püspökeinek 12 millió más országokból bevándorló német nemzetiségű lakost kellett befogadni és ellátni, így nem tudtak más nemzetek fiainak anyagi, valamint lelki gondjaival törődni.
Valaki azért törődött a menekültekkel is: a Szentszék. Kutatásaim alkalmával magam is láttam a Vatikáni Levéltárban azt a hatalmas, több mint 2 millió nevet tartalmazó kartotékrendszert, amelyet a Szentszék aprólékosan vezetett, és amellyel a pápa a háborúban résztvevő országok vezetőinél közbenjárt. De nem elégedett meg ennyivel. Figyelme a Németországban és Ausztriában rekedt rengeteg menekültre is kiterjedt, és számukra létrehozta a Vatikáni Missziót.
Hogy a Vatikáni Misszió tevékenységét jobban megértsük, vessünk egy pillantást annak történetére!
Amikor a Szövetségesek legyőzték Németországot, XII. Piusz pápa (1939–1958) – annak jeleként, hogy Németországnak továbbra is helye van a nap alatt – meghagyta nunciusát, Cesare Orsenigót (1873–1946) Eichstädtben. Majd később arra figyelmeztette a győztes hatalmakat, hogy a legyőzött németeknek az új békeidőben egy őket megillető helyet adjanak. A sok kitelepített németet, kényszermunkást és menekültet látva, rajtuk segíteni akarva pedig elérte az amerikai főparancsnokság akkori vezetőjénél, Dwight D. Eisenhower (1890–1969) tábornoknál, hogy Németország területén egy missziót nyithasson. Ez volt a későbbi Vatikáni Misszió.
Miután az engedélyt megkapta, elküldte apostoli küldöttét, Carlo Chiaro érseket, hogy a missziót megszervezze. Az 1945. november 10-től kezdte el munkáját a Frankfurt am Main melletti Kronbergben. Chiaro érsek, miután életbe hívta a Missziót, 1946 júniusában elment.
A tulajdonképpeni munka dandárját utóda, az Amerikában élő, német származású Alois Muench (1889–1962, Fargo egyházmegye, Észak-Dakota) püspök végezte. Mivel Muench püspök ugyanakkor a haderő katonapüspöke is volt, amerikai kormánykörökben is jó kapcsolatai voltak. Olyannyira, hogy szavai nyomán tekintélyes mennyiségű adomány áramlott a romokban heverő Németországba.
A misszió motorja azonban P. Ivo Zeiger (1898–1952) jezsuita atya volt. Őt adta a Vatikán 1945 októberében Chiaro érsek mellé. P. Ivo, aki 1939-től a római Német-Magyar Kollégium (Collegium Germanicum–Hungaricum) rektora volt, 1944 nyarától – mint a Vatikán külön megbízottja – azt a feladatot kapta, hogy járja be az Olaszország területén található német hadifogolytáborokat, és segítsen a foglyokon. Ezt sikeresen végezte, és munkája nyomán sokan szabadultak ki a táborokból. Kronbergi tevékenységét is a fáradhatatlanság, a sokoldalúság és a hozzáértés jellemzi. Ő volt az, aki a német püspökök és Róma közötti kapcsolatot újra felélénkítette, ő közvetített a német egyház és a győztes hatalmak között, ő járt közben a foglyokért, és ő volt a menekültügyek szakértője. Ezen a pápai misszión keresztül 950 vagon élelmiszer, ruhanemű, gyógyszer és háztartási eszköz ment át a kezén. Ő járt mindenért és mindenkiért közben. Munkatársai, de az amerikai katonák is hordták az élelmiszert és a ruhát a kitelepített németek és más nemzetek lágereibe.
A Vatikáni Misszió 1951. június 9-ig állt fenn. Miután végleg megpecsételődött Németország politikai sorsa, és a nagyhatalmak kettéosztották, Muench püspököt bonni nunciusnak nevezte ki a Szentszék. Ő kronbergi munkatársaival a Bonn melletti Bad Godesbergben telepedett le. Csak P. Zeiger nem ment vele. Őt elöljárói Münchenbe küldték, de a sok munka, amit a hadifoglyok és menekültek érdekében végzett, felemésztették erejét, és nemsokára (1952. december 24.) meghalt. Kilenc év múlva Muench érsek is követte őt a sírba.
Áldásos munkájuk azonban tovább élt – másokban.
(Folytatása könyvalakban, az Egyházközség Irodáján! Akit érdekel, ott megveheti.)