Ugyanabból a fából…
szerkesztő Tibor atya
Ugyanabból a fából…
A pásztorok, kezdte nagyanyám karácsonyi meséjét, nagy örömmel tértek vissza a betlehemi istállótól. Egész úton hazafelé élményeikről beszélgettek:
– Láttad a kisgyermeket, milyen virgonc volt? – kezdte az egyik.
– Még mosolygott is, mintha… – toldotta meg a másik.
– És az édesanyja milyen szép volt… – így a harmadik.
– József azonban nagyon szomorkodott. Mikor kérdeztem, azt mondta nekem: szomorú, nem csak azért, mert hideg van és fél, hogy megfázik a gyermek és édesanyja, de a jászol is annyira szuvas és korhadt, hogy attól lehet félni, szétesik. Ő ácsolna egy újat, ha lenne fája… – sajgott fel a szó az öreg pásztorban.
– Mit tehetnénk? Honnan szerezzünk fát? – kérdezte a kisbojtár.
– Emlékeztek, innen egy jó órányi járóföldre, Jeruzsálemhez közel, a Köves patak partján áll egy magányos öreg cédrusfa – ütött homlokára a legidősebb pásztor. Nekem nincs már annyi jártányi erőm, hogy oda elmenjek és elhozzam két nagy ágát, de nektek, Ámosz és Jákob igen. Induljatok azonnal!
A két fiatalabb pásztor útrakelt. Fenn az égen szépen mosolygott a telihold és sziporkáztak a csillagok, fényükkel beragyogva útjukat. Eleinte még élénken beszélgettek, egy darab után azonban mindegyikük gondolataiba merült, s miután hallgattak egy sort, akkor vették észre, hogy milyen mély csend ereszkedett a földre. Máskor csak úgy vonítottak és üvöltöttek a farkasok, a kutyák pedig ugatásukkal válaszoltak nekik. Ezen az éjszakán azonban szokatlan, békés csend ereszkedett a vidékre.
Végre odaértek a patakhoz. Már messziről feltűnt nekik a magányos cédrus körvonala. Amikor mellette megálltak, megilletődtek.
– Milyen szép! – törte meg a csendet Ámosz.
– Királyi, fönséges! – csodálta meg a cédrust Jákob is.
– Vajon nem okozunk neki fájdalmat, ha ezt a két alsó vastag ágat levágjuk róla?
Ekkor mintha szél kapott volna bele a fa nagy koronájába, az öreg cédrus földig hajolt és megszólalt:
– Nem, nem okoztok fájdalmat nekem. Szívesen adom oda két nagy alsó ágamat. Hadd csináljon belőle József egy új jászlat a ma született Megváltónak. Amit ugyanis neki ad az ember, mondja egy ősrégi jövendőlés, azt százszorosan vissza fogja kapni majd tőle. Rajta, vágjátok le ágaimat és vigyétek el Betlehembe.
Ámosz és Jákob majdnem elaléltak a csodálkozástól. Milyen éjszaka ez, hogy még a fák is beszélnek? De mivel az idő gyorsan iramlott, igyekezniük kellett. Levágták hát a cédrus két alsó ágát, vállukra vették és útnak indultak.
– Köszöntsétek a kis Jézust a nevemben! – búgta még mély hangján utánuk a fa.
Már hajnalodott, amikor Ámosz és Jákob visszaértek az istállóhoz. József mintha már várta volna őket. Látszott rajta, hogy a gondoktól egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Szívélyesen megköszönte nekik jóságukat, majd előhozta szekercéjét és lázas munkába fogott. Csak úgy repültek a szilánkok és a forgácsdarabok. Egy félóra sem telt belé, és már készen is volt az új jászol. Míg reggel Mária kissé rendbeszedte magát és megszoptatta a kisdedet, József fel is állította a réginek a helyére, s a kis Jézust rögvest bele is fektették. Az pedig békésen elaludt. Álmában mosolygott, így közönve meg a cédrus jóságát…
——
Harminc év telt el az első Karácsony óta – folytatta nagyanyám. A betlehemi Kisdedből híres tanítómester lett. Tanítványaival járta Izraelt, hirdette Isten Országának az örömhírét és minden betegséget meggyógyított a nép körében. A főpapok és az írástudók azonban folyton az életére törtek. Nem csak a szép tanítása miatt, még csak azért sem, mert betegeket gyógyított, hanem mert Isten Fiának mondta magát. Az is volt, de ők nem tudták ezt tőle elfogadni.
Egy éjszaka, éppen Húsvét előtti csütörtök volt, elfogták. Halálra ítélték. Egy szörnyű halálnemet gondoltak ki számára: keresztre feszítik! Nem is egy akár milyen keresztre, hanem egy nagyon nagyra és nehézre, amelyet majd neki kell hordoznia ki a kivégző helyre.
Igen ám, de hol van egy ilyen nagy fa? A rómaiak már mind kivágták őket. Jeruzsálem is olyan nagy várossá dagadt, hogy az építkezés minden fát felemésztett.
Ekkor a főpap egyik szolgájának eszébe jutott valami.
– Én tudok egy hatalmas nagy fát. Egy öreg cédrus. Talán már százéves is lehet, ha nem több! Ott áll az egyik eldugott, félreeső völgyben a Köves patak partján. Törzse gicsirtes-göcsörtös, csúnya sebek éktelenkednek a két oldalán. Valakik levágták a két szép alsó ágát. Már senkinek nem kell, mert semmire sem jó, de arra jó lesz, hogy ennek a názáretinek egy nagy keresztet ácsoljunk belőle.
– Menjetek el gyorsan – adta ki a parancsot a főpap, és vágjátok kis azt az öreg, nagy cédrust!
Úgy is lett. A szolgák elmentek, kivágták az öreg cédrust, és abból ácsolták meg az Úr Jézusnak a keresztfáját. Amikor vállára tették, Ő felismerte és megsímogatta göcsörtös törzsét.
Igy történt, hogy Jézusunk jászolát is és keresztjét is ugyanabból a cédrusfából ácsolták! – fejezte be nagyanyám.
Én tudtam, hogy igaza van, mert ő minden történetet ismert…
Azt viszont akkor még nem tudtam, hogy miért kellett ennek így történnie?
Ma már tudom.
Jézus Urunk azért jött a földre, azért született, azért feküdt szegényes jászolban és azért halt meg a nehéz kereszten, hogy örömömben és bánatomban is mindig velem legyen!
Nekünk, tanítványainak pedig nem elég örvendeznünk az Ő születésén, nem elég jászla körül összegyülnünk és énekelnünk, hanem sokszor szenvedéssel teli életünkkel tanúságot kell tennünk az Ő irántunk való, kereszthalálba menő szeretetéről is! Erre emlékeztet jászla és keresztje.
Testvér, ezekkel a gondolatokkal kívánok Neked szeretetteljes Karácsonyi Ünnepeket!
Stuttgart, 2018. december 27.
Imre atya
Ajánlott bejegyzések
Húsvét 3. vasárnapja
2024. április 13
Nagypéntek
2024. március 29
Nagycsütörtök, az utolsó vacsora miséje
2024. március 28