Visszhangok – Évközi 2. vasárnap

Visszhangok - Évközi 2. vasárnap

Évközi 2. vasárnap János evangéliumából olvasunk-hallunk egy részletet. János a visszhangok, a nyílt beszéd és kettős jelentés, a félreértések és helyesbítések, az egymásra utaló fogalmak és történetek mestere. Egyfajta belső párbeszédet közvetít, s mintha állandóan egy ilyen párbeszédbe kapcsolna be minket is. Szakaszunk háttere, előzménye, Jézus keresztsége. János evangélista azonban nem történetet mond, mint Márk, Máté vagy Lukács, hanem tanúságot tesz, illetve Keresztelő János ajkára adja tanúságtételét. Az esemény, hogy Jézus közelít Jánoshoz, aki vízzel keresztel, hogy Jézusra rászáll a Lélek, csak a mellékmondatok igazsága, szükséges előzmény, réges rég ismert adat. A főmondat másról szól: János azt emeli ki, hitvallásszerűen és saját történetmondásának logikája szerint, ami Jézus maradandó igazsága: hogy Jézus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, hogy Jézus az Isten Fia.

János evangélistánál tehát nemcsak az események keltenek visszhangot, hanem a korábban keletkezett szinoptikus evangéliumok is. A negyedik evangélista újraolvassa és kiegészíti őket. Számára lényeges, hogy Jézusra rászáll a Lélek, és rajta is marad, hiszen Jézus és az Atya, illetve a hívek és Jézus egységét is kifejezi, hogy „megmarad az ő szeretetében” (Jn 15,9-10), sőt, a hívek cselekvésének is az az alapja, hogy „az igazság Lelke” „náluk marad” (vö. Jn 14,17). Márk és Máté már beszélt arról, hogy Keresztelő János szerint „utána jön” egy másik, aki majd Lélekkel  keresztel. Keresztelő János és Jézus fellépésének ezt a történelmi vonatkozását, s benne talán Keresztelő János kezdeti nagyobb népszerűségét János teszi viszonylagossá azzal, hogy beállítja saját súlyos viszonyrendszerébe, ahol a Fiú, az Ige mindent és mindenkit megelőz, mert már „kezdetben Istennél volt” (Jn 1,1), bár utána jött, megelőzte Keresztelő Jánost (Jn 1,15; vö. 1,27.30), előbb volt Ábrahámnál (Jn 8,58), és többet adott Mózesnél (Jn 1,17).

János visszhangjainak ez már a harmadik szintje: az evangélium belső utalásainak sűrű szövevénye. Keresztelő János szavai, amelyeket mai szakaszunkban hallunk, többszörösen is az evangélium ünnepélyes előszavát, a híres Ige-himnuszt idézik fel. Az evangéliumnak ez az ünnepélyes kezdete bevezet és felkészít, visszhangjaival mintegy le is csendesít, koncentrálni segít, hogy az ismétlések által egyre inkább csak arra figyeljünk, amit az elbeszélő fontosnak tart. Az előszóban az Igére és Jánosra vonatkozó részek váltakoznak. Ezt követi három olyan szakasz, amelyikben János tesz tanúságot Jézusról, ahogyan arra Isten küldte őt (vö. Jn 1,6). Kettejük közös útja azzal fejeződik be, hogy János tanítványai Jézushoz szegődnek. S mindezt úgy mondja el az evangélista, hogy napokra bontja az eseményeket, a csúcspont időpontját, a tanítványok „Jézushoz pártolását” még pontosabban, óraszerűen meghatározva (vö. Jn 1,29; 1,35; 1,43; 2,1; 2,12; illetve 1,39). A visszhangok szerepe tehát az, hogy erre a döntésre elvezessenek: János tanúságot tesz Jézusról, Jézus tanúságot tesz az Atyáról, végül majd a tanítványoknak kell tanúságot tenniük Jézusról, vele való egységükről, a Lélek erejéről. Alászállunk hitünk gyökereihez, hogy aztán új erővel léphessünk a világba.

„Íme, az Isten Báránya” – a húsvéti bárány (vö. 1Kor 5,7), az engesztelő áldozat (Jn 19; 1Jn 2,2), a feltámadásban győztes (vö. Jel 5), az egészen engedelmes, mint Izsák, Ábrahám fia és áldozata (Ter 22). Ezek a visszhangok már az Ószövetség és a korabeli zsidóság irodalmából valók. Nemcsak azért keressük őket, mert szent félelemmel csak annyit, és csakis annyit akarunk visszhangozni, amennyit és amit Isten ránk bízott, hanem azért is, hogy sokféleségükkel a titok gazdagságára emlékeztessünk: ilyen sokféleképpen szeret minket, ilyen sokféle és teljes értelemben vált meg minket az Isten, az ő Fia, Jézus Krisztus által.

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás