Vegyétek a Szentlelket! – Pünkösd ünnepére

Vegyétek a Szentlelket! - Pünkösd ünnepére

Pünkösd napjáról, amikor a Szentlélek lángnyelvek képében leszállt az apostolokra, amikor a nyelvcsoda történt, amikor Péter kiállt a Jeruzsálemben összegyülekezett zarándokok elé, és hirdette Krisztus feltámadását, az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk. A Lélek eljövetele itt mintegy az első nagy jel, amely útnak indítja a tanítványokat, életre kelti az egyházat, egyben az első csoda, amelyet az útra kelők megtapasztalnak, s amelyet annyi más követ majd.

De hogyan jön el a Lélek az evangéliumokban? Ezek természetesen a feltámadt Jézusra figyelnek, az ő visszatérését, egyben ígéreteit ünneplik és értelmezik. A Lélek eljövetelével kifejezetten csak Lukács és János foglalkozik. Ez arra figyelmeztet minket, hogy a Pünkösd ünnepét, a Szentlélek első kiáradását elsősorban ne hangos győzelemnek képzeljük el, és az Apostolok Cselekedetei elbeszélésének részleteit olvasva ne pusztán a részletekre, hanem ezek jelentésére koncentráljunk inkább. A szétoszló lángnyelvek Isten jelenlétét jelzik az egyházban, a nyelvcsoda a missziós küldetést teljesítő közösségnek szól, amely azért tud szót érteni mindenkivel, mert tagjai egymással is szót értenek, bármily hihetetlen és nehéz is ez.

Az első keresztény közösség fokozatosan értette meg, hogy mi történik vele, hogy Jézus Lelke áll mellette és élteti. Máté és Márk nem beszél a Lélek eljöveteléről vagy elküldéséről, ők élik az örömhír továbbadásának örömét, az „ígéret” számukra elsősorban a feltámadt Jézus velük létének (vö. Mt 28,20), illetve a hatékony igehirdetésnek az ígérete (vö. Mk 16,16-18). Máté és Márk is úgy mutatta be Jézust, mint aki telve volt Szentlélekkel, de még nem mutattak rá világosan, hogy ezt a Lelket Jézus elküldi a tanítványoknak is, hogy vezesse őket. Ezt a meggyőződést Lukács mondja ki, aki szerint Jézus utolsó szavaival, a mennybemenetele előtt arra biztatta övéit, hogy várják az „Atya ígéretét”, akit ő majd elküld nekik, és aki majd erővel tölti el őket (vö. Lk 24,49). Az evangélisták nem egyszerűen tapasztalatot rögzítenek, hanem saját tapasztalatuk fényében mondják el, húsvét után, talán úgy is mondhatnánk, sok-sok belső megtérés, halál és feltámadás élménye után, hogyan ismerték fel Jézusban a Lélek forrását, annak az új életnek a forrását, amelyben velük és bennük élt a Feltámadott, vezette és segítette őket.

János evangéliumában olvassuk ennek a tapasztalatnak végső megfogalmazását. A feltámadt Jézus, aki zárt ajtókon keresztül belép övéihez, valójában sorra beteljesíti korábbi ígéreteit. „Kis idő után” visszatér övéihez, békét és örömet ad nekik, és megadja a Lelket, akiről azelőtt beszélt. Élő vizek forrása lett, szívét tette templommá, amelynek bőségét megnyitotta a katona lándzsája (vö. Jn 4,10; 7,37-38; 19,34).  A kereszten már odaadta a Lelket (vö. Jn 19,30), most már csak el kell fogadni, be kell fogadni, át kell venni, mint ajándékot, mint életáramot.

„Rájuk lehelt” – ezt a szót sehol máshol nem olvassuk az evangéliumokban, s az Ószövetségben sem gyakori. Isten lehel életet az ember orrába, amikor megalkotja, összegyúrja a föld porából a Teremtés könyve szerint (vö. Ter 2,7). Az Úr Lelke lehel életet a kiszáradt csontmezőbe, egy eltemetett, szétzilált, jövőjét és életkedvét veszített népbe, amelyet most hazahív és élettel tölt el (vö. Ez 37,9; lásd még Bölcs 15,11). Jézus, akit az Atya már feltámasztott a halálból, életlelkét, életelvét osztja meg tanítványaival, akiket nemcsak külön-külön, hanem együtt is életre támaszt és küld.

Saját erőnk, saját szuflánk-lehelletünk hamar végéhez ér. Amikor Isten jelenlétéből mélyet sóhajtunk, azt fedezzük fel, akiben „mozgunk, élünk és vagyunk” (vö. ApCsel 17,28), s aki a Jézustól kapott élet tapasztalatában megerősíti és vezeti közösségeinket.

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás