Vak voltam, és most látok – Nagyböjt 4. vasárnapja

Vak voltam, és most látok - Nagyböjt 4. vasárnapja

János evangéliumának 9. fejezetében Jézus meggyógyít egy vakon született embert. Az elbeszélés kérdése azonban nem az, vajon hogyan lehetséges ez a csoda, inkább az, miért történik, és mi lesz a következménye.

A tanítványok Istentől megvertnek nézik a vakot, s ezért kérdezik: „Ki vétkezett, ez vagy a szülei?” Az Ószövetség is beszél az úgynevezett „erkölcsi okságról” – ha jót teszek, jutalomra, szép életre számíthatok, ha rosszat, büntetésre. Jézus ehelyett arra figyel, hogy az emberi korlátozottságban Isten nagysága fog megmutatkozni (vö. Jn 11,4-15 is).

Ezután (Jánosra jellemző) váratlan gondolatváltás következik: „Amíg nappal van, nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött. Eljön ugyanis az éjszaka, amikor senki sem cselekedhet.” A sötétség és világosság témája az evangélium előszavára emlékeztet (Jn 1,5.9köv), illetve a búcsúbeszédekre – akkor ugyanis „éjszaka” lesz (13,30), és egy időre úgy látszik, hogy a világ fejedelme uralkodik, de valójában kivettetik (12,31). Az éjszaka tehát egyfelől Jézus szenvedésének ideje, másfelől az az idő, amikor a világ éjszakája fenyegeti a hívek közösségét.

Az éjszaka és a nappal váltakozása azonban még valamit felidéz: a világ teremtését, amely a fény és sötétség szétválasztásával kezdődik. A vak meggyógyítása új teremtés. Isten formálta az embert a föld porából, a saját leheletével (Ter 2,7). Itt Jézus nyállal készít sarat, így fejezi ki gyógyító közösségét a beteggel (vö. Mk 8,23). Ő a világ világossága, „amikor csak” a világban van. Folytatja azt a művet, amelyet megkezdett a teremtésben, és amelyet majd tanítványainak kell tovább vinnie (vö. Jn 20,22: „Vegyétek a Szentlelket!”).

Az elbeszélés rendkívül élénk, a vakon született ember karaktere élesen kirajzolódik. Az iménti beteg a lelkében a lehető legegészségesebb: makacsul és józanul ragaszkodik tapasztalatához, igazához (vö. Jn 5,10köv), s ezzel egyre kényelmetlenebbé válik a többiek számára. A környezet reakciója ellenséges és zavart: szülei félősen hallgatnak felőle, a farizeusok pedig paragrafusokat keresnek és megsértődnek, hogy valahogy megszabadulhassanak tőle.

A történet lényege azonban nem ez a különös sötétség, hanem a világ világossága. A látás és a fény a megismerés természetes jelképe, amelyet az evangélium világában a hit tesz teljessé. Jézus nemrég mondta ki: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). A bibliai kinyilatkoztatás szerint – és egyébként a korabeli pogány irodalomban is – egyedül Isten tehet látóvá. Hogy a vakok látnak, a messiási kor jele (vö. Iz 29,18; 35,4köv), sőt, a „szenvedő szolga” küldetése, akit Isten „a nemzetek világosságává” tett (vö. Iz 42,6; 49,6). Jézus tehát nem magától és nem is magáért ragyog, hanem látóvá tesz. A gyógyítás után mintegy el is tűnik (vö. Jn 5,11köv), s csak befejezésként jelenik meg újra, az immár látó ember színe előtt.

A Siloe tó „csendes vizei” (vö. Iz 8,6) a Gihon forrásból fakadtak, amelyet az Énekek éneke „élő vizek forrásának” nevez (Én 4,15). Siloe azt jelenti, küldött, hangsúlyozza János, mert ebben a kifejezésben összefonódik Jézus és a meggyógyított ember sorsa. Jézus az Atya küldötte, akit bűnösnek és „Istentől megvertnek” néznek (vö. Iz 53,4), és mégis benne kell megmerülnie és megtisztulnia annak, aki hisz. Küldötté lett a vakon született is, magára veszi Jézus sorsát. Talán keveset tud a világról, de egyet mindenkinél biztosabban: hogy vak volt, és most lát.

Küldj, Urunk, valakit, hogy megmoshassuk benne az arcunkat! Küldd el a Bárányt, aki nem bűnünkről faggat, bár tisztán látja a nappal és az éjszaka különbségét. Küldd el újra azt, aki magára veszi sáros létünket, és megengedi, hogy vele együtt mi magunk is megharcoljuk harcainkat.

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás