Talentumok – Évközi 33. vasárnap

Talentumok - Évközi 33. vasárnap

Máté és Lukács változatában is ismerjük Jézus példabeszédét az elutazó emberről, aki vagyonát szolgáira bízza, amíg ő vissza nem érkezik (vö. Lk 19,12-27; Mt 25,14-30). Az odabízott pénzzel kapcsolatban Lukács „mínát”, Máté viszont „talentumot” említ, az ezüst mértékegységét, s a történet ezzel a névvel, „a talentumokról szóló példabeszédként” vonult be a köztudatba. Az úr és szolga helyzet könnyen Jézus és tanítványai kapcsolatára érthető, s mivel az úr vagy gazda hosszú időre elutazik, a végső visszatérésig, a második eljövetelig valamelyes távolban megtapasztalt Jézus Krisztust helyettesítjük be személyébe. Visszatérésekor számadásra hívja szolgáit – mint a mostanit követő nagy látomásban a végítéletről olvassuk (Mt 25,31-46). A három szolga viselkedése egyfajta tükröt tart elénk, elgondolkoztat, választásra is hívogat.

Jézus példázata szerint a szolgákat nem az különbözteti meg egymástól, hogy ki hány talentumot kapott. A két első, aki ötöt kapott és aki kettőt, ugyanolyan dicséretben részesül. Egy talentum egyébként nyilván jóval kevesebb, mint öt, de önmagában nem kevés! Majdnem 60 kg ezüstöt jelent! Nem lehet azt mondani, hogy a harmadik szolgát, aki a földbe ásta a vagyont, a rábízott összeg csekélysége zavarta volna. A számadásokat hallgatva az tűnik fel, hogy csak a harmadik magyarázkodik, csak az ő kapcsolata problémás az urával. Ahogy visszaadja neki, ami az övé, azt, és semmi mást, azzal valójában mintha le is akarná zárni a kapcsolatot.

Az előző két mátéi példabeszéd tanulsága újra meg újra az volt, hogy közössége éberen várja az Emberfiát, a visszatérő urat – erről szólt az éjszakában virrasztó szolgák és a tíz szűz képe is. „Ismerlek, tudtam, hogy kemény ember vagy… Féltem…” mondja a harmadik szolga. Egy ilyen urat persze aligha várnánk szíves lelkesedéssel. Az első két szolga szavaiban megcsendül egyfajta emberi, szinte gyermeki öröm: ötöt adtál, ötöt szereztem, kettőt adtál, kettőt én is szereztem… Ők is hozzátehették a magukét, és uruk örülni látszik sikerüknek, amit neki köszönhetnek. „Jól van, te derék és hűséges szolga. Menj be urad örömébe!” Vajon a harmadik szolga jól ismeri urát? Előre elhatározta, hogy nem kér a gazdája öröméből, már dühös is rá, vagy valóban csak a félelme akadályozza?

Egyesek szerint Jézus itt is olyan példabeszédet mond, amelynek egyetlen szereplőjével sem azonosul teljesen. A vagyon megkétszereződött – tisztességes lehet? A (rab-)szolgákat tartó ember, aki másokat dolgoztat maga helyett, aki mindenütt arat és gyűjt, aki a hozzá hasonló ügyeskedőket emeli fel, aki a félelmet nem veszi el, inkább csak fokozza – ő példás személy volna? Van valami egyszerre siralmas és szerethető ebben a harmadikban is, aki bután és gondosan jár el a pénzzel, amikor elássa, ahogy a rabbik nagyobb pénzösszeg oltalmazását ajánlották. Mintha a szereplők mindegyike egy eltúlzott színekkel rajzolt képről tekintene ránk, hogy nevessünk is rossz lépéseiken, és könnyebben megsejtsük, melyik a jó út.

Az idők végén visszatér az Úr Jézus Krisztus – de milyen lesz vele találkozni? Jézus hallgatóit az ő jelenléte és példája segítette, hogy jól értsék szavait – minket a szeretet tapasztalata, illetve Jézus szavainak és szentségeinek ajándéka. Jézus az Isten országát hirdette, és ennek tanítását bízta övéire, amikor felment a mennybe. Már Origenész azt mondta, valójában Isten szava a hívekre bízott talentum, amelybe ki-ki a maga képessége szerint tud behatolni, elmélyedni.

Talentumnak ma általában az egyéni képességeket, tehetséget nevezzük. Mintha kötelességünknek is éreznénk, hogy az életünkből a lehető legtöbbet hozzuk ki. A valódi cél – az egyéni képességeken át is – egyfajta közös gyarapodás. Az úr hosszú időt adott, van időnk jóra, van időnk elkezdeni, másokat megszólítani, kérdezni és segíteni.

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás