Panasz, bűnbánat és remény – Advent 1. vasárnapja

Panasz, bűnbánat és remény - Advent 1. vasárnapja

Advent első vasárnapján idén Izajás könyvének végéről vett szakaszt olvasunk, egy panaszének (Iz 63,7 – 64,11) részletét. A nép, illetve annak kisebb csoportja panaszkodik Isten előtt. A panasz a Bibliában kettős műfaj: egyszerre az önvádnak, a bűnvallomásnak eszköze, s ugyanakkor, talán rejtetten, visszafogottan, de az Istennel szembeni várakozó-vádló-kérő magatartásé is. Mintha az ember előbb gyakran panaszkodna, aztán bűnbánatot tartana, s csak ezután lenne képes tiszta szívvel dicsőíteni és imádni az Istent, sőt felajánlani neki életét, létét, mindenét. A panasz és bűnbánat nem a hívő-imádkozó élet egyedül lehetséges regisztere, gyakran mégis itt bukkan fel a mélyből az az őszinteség, az a belátás, a valósággal és igazsággal való olyan mélyebb találkozás, amely eztán minden igazi növekedést, Isten egész nagyságára való rácsodálkozást lehetővé tesz.

A panasz és bűnbánat, az igazság és a remény különleges erővel szólal meg ebben a prófétai panaszénekben. Vannak benne visszatérő elemek, elején és végén újra felbukkan az alapvető igazság, hogy Isten a nép atyja – összességében mégis olyan kavargó, mint egy szélvihar. Előbb a megtagadott gyermekek panaszos hangján, aztán a vágyak színes képzeteivel szólal meg, majd újra visszatér a sanyarú jelenhez, míg végül megismétli kéréseit.

Isten leszállása előbb csak remény, forró óhajtás, amely mindent átalakítatna, de azután mindjárt valóság, réges-rég megszerzett tapasztalat. „Ó, bárcsak széttépnéd az egeket, és leszállnál! – Leszálltál és színed előtt megolvadtak a hegyek!” Izrael népének történeti tapasztalata, nemzedékek apáról fiúra továbbadott hite kavarog itt a jelen bajaival. Az égbolt a teremtés óta szilárd, a megolvadó hegy talán a Sínai-hegyi szövetség emléke. A teremtő Istenbe vetett hit előbb lehetetlent kér, az egeket elválasztó boltozat szétszakítását, a rejtőző Isten megjelenését, közvetlen, szerető, atyai ölelést, amely életet és szabadságot ad – s aztán kimondja, hogy mindez megtörtént már, Isten tűz és földrengés kíséretében leszállt, hogy népével szövetséget kössön, színe előtt megolvadtak a hegyek. Most eltompult a szív, bűneink miatt nem emlékszünk a csodára, talán gonoszságaink miatt nem láng és tűz az osztályrészünk, hanem a falevelek sodródása, semmibe hullása.

Előbb úgy tűnik, hogy a nép egésze nem emlékezik az Ábrahámnak és Izraelnek, vagyis Jákobnak adott ígéretekre, s csak a kicsiny, kiválasztott csoport, ez a szent maradék tudja még, hogy Isten az egyetlen Atya, aki megszerette gyermekét, Izraelt. Később mégis úgy látszik, hogy ez a kis csoport is vétkesnek tudja magát. Saját vétkétől azonban úgy is szenved, mint sorcsapástól, sőt, mint valami istencsapásától, amelynek a Mindenható kiszolgáltatta a gyenge embert: „Miért hagytad, Urunk, hogy letérjünk útjaidról…? Kiszolgáltattál minket bűneink hatalmának…” Különös, hogy amilyen erővel ez a kis közösség magára vállalja a felelősséget egész Izraelért, ugyanolyan erővel találja meg Istent, és benne azt, aki elhordozza, elviseli őt bűnösen is, még lehulló falevélként, még szétmálló agyag formájában is, amelyet kezébe vesz, és formál. A kavargó képek, a nyugtalanság végül mégis reményben pihennek meg.

„Te vagy a mi atyánk!” Van ebben a kiáltásban kérés, könyörgés, emlékeztető szó, amely szinte követeli az újabb ígéretet, a védelem és jóindulat megújuló jeleit. Van benne újra megtalált bizonyosság, hitvallás. Van benne tapasztalat és van benne remény, hogy odafent, az égbolt felett valami készül, valaki leszállni, egeket nyitni készül. Van ebben a kiáltásban egy olyan visszhang, amelyet minden ember ért, és olyan is, amelyet mi keresztények tudunk a leginkább: hogy az ég most már másként nyílik, az jön el, aki emberként egyszer már leszállt – elszáradó, viharban forgó létünket immár ő hívja tűzbe.

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás