Másokért való hatalom – Krisztus Király ünnepére

Másokért való hatalom - Krisztus Király ünnepére

Amikor Jézus Krisztust, a mindenség királyát köszöntjük, keresztre feszítésének történetéről, utolsó óráinak emlékéről olvasunk. A szenvedéstörténet az evangélium legősibb részleteihez tartozik. Megszólal benne az őskeresztény hagyomány, amelyet először Márk evangélista rögzített, azután saját forrásai szerint gazdagítva a többi evangélista is leírt. Megszólal benne Izrael tapasztalata, ahogy azt különösen is a zsoltárokból ismerjük (vö. Zsolt 22; 69 – mezítelenség, ecet). A zsoltárok imádkozója szenvedő, igaz ember. Panasza és reménye minden igazságtalanul szenvedő emberé is. Amikor átvesszük ezeket az ősi hagyományokat, velük tekintünk Jézusra: egyfelől az őskeresztények hitével, akik találkoztak a Feltámadottal, másfelől úgy, mint akiket összefűz vele az emberi tapasztalat. A kiszolgáltatottság, az igazságtalan szenvedés, a gyengeség és betegség, sőt a halál tapasztalata. Mindez arról is kérdez, miféle hatalommal élünk, milyen hatalomra számítva rendezzük be az életünket.

A hagyományban sokszorosan továbbadott szövegek leegyszerűsödnek, simára csiszolódnak, mint egy patakban görgetett kavics. De maga a végső jelenet is végletesen egyszerű: egymásnak feszül benne az emberi korlátoltság és az Isten szelídsége. „Szabadítsa meg magát! Szabadítsd meg magadat! Szabadítsd meg magadat és minket is!” – halljuk a rövid jelenetben egymás után háromszor. A kihívás a messiás küldetését és azonosságát, Istennel való bensőséges kapcsolatát érinti. Az „Isten választottja” kifejezés csak ebben a jelenetben szerepel messiási címként.

A háromszoros kihívásra egy ideig mintha nem érkezne válasz. Az elbeszélő segít átérezni a Jézusra nehezedő nyomást, egyben időt ad arra, hogy megfontoljuk az emberi hatalom természetét, amely másokat maga alá gyűrve akar növekedni. Az emberi hatalom „vidul, ha toroz”. Valójában saját győzelmét ünnepli. Ahhoz fordulnak gúnyosan, akit maguk juttattak keserű állapotába. Az urak vallási tájékozottságukkal kérkednek, a katonák pedig a vizezett borecet, az egyszerű emberek szomjoltó italának felkínálásával is lealacsonyítani igyekeznek őt. Csak olyan messiást, csak olyan királyt képesek elképzelni, aki az emberi önzésre építi hatalmát. Nem értik, hogy Jézus szabadon vállalja azt, amivel büntetni szeretnék: a szegényekkel, a bűnösökkel való szolidaritást.

Lukács elválasztotta egymástól a népet és a főtanács tagjait. A főtanács már meghozta ítéletét. A nép ezzel szemben csak nézelődik, várakozik, talán azért is, mert még képtelen volt így vagy úgy, Jézus mellett vagy Jézus ellenében dönteni. A jelenet záróakkordja is, a két latorról szóló történet, alternatívát fogalmaz meg. Az egyik az előző, korlátolt emberi logika szerint gondolkodik Jézusról, ezért nem képes szembenézni önmagával sem. A másik Isten színe előtt ítél kettejükről. Nem akar megszabadulni vagy országában mellette ülni (vö. Mk 10,35-45), csak megemlékezést, irgalmat kér, mint a bűnbánó vámos (vö. Lk 18,13köv).

„Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” Amikor Jézus a latornak válaszol, valójában az eddigi gúnyra és kihívásra is felel. Nem önmagának, hanem valaki másnak ígér szabadítást: egy vele megfeszített bűnösnek. Az ő hatalma nem önmagáért van. Másokat megmenteni, másokat gyógyítani jött (vö. Lk 4,23). Saját hatalmának maradéktalan feláldozása, emberileg szólva: az önvédelemről való teljes lemondása, helyet ad Isten hatalmának, az élet végső győzelmének. Ez a lemondás és ez a hatalom együtt lesz a feltámadás szíve, motorja. Magával ragadja az örök újjászületésbe mindazokat, akik belé vetik reményüket.

„Bizony”, vagyis: ámen. Valahogy így kell felelnünk nekünk is, és nemcsak szóval, hanem tettel, élettel.

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás