Izzó szavak – Advent II. vasárnapjára

Izzó szavak - Advent II. vasárnapjára

Kevés olyan vasárnapi evangélium van az egyházi évben, amely név szerint nem említi Jézust. Advent 2. vasárnapján mégis ez történik: Jézus még nincs a színen, bár sok minden róla szól, az ő érkezését készíti elő. Máté evangéliumának kezdetén vagyunk, a gyermekségtörténet után, Jézus nyilvános működését, illetve a keresztségét megelőző időben. Keresztelő János egy pillanatra teljesen elfoglalja a színteret, rá irányul minden figyelem – hogy ő valaki másra, egy nálánál nagyobbra, hatalmasabbra mutathasson.

Pedig János is hatalmas, elsősorban a szavaiban. Megtalálni a megfelelő szavakat és kimondani őket, éppen elég, és lehet történelmi jelentőségű! Máté elsősorban Keresztelő János szavait, igehirdetését, fenyegető beszédét hangsúlyozza. Ez a szó előbb meghirdeti a mennyek országának közelségét, vagyis azt a tényt, hogy a máskülönben rejtetten jelen lévő és uralkodó Isten most nyilvánvalóvá teszi uralmát, mindenki számára érzékelhető módon belép a világba, nemsokára belenyúl a történelem menetébe, kezébe veszi az irányítást. A híres mondatot, hogy „elközelgett a mennyek országa”, szó szerint megismétli majd Jézus (Mt 4,17), sőt a tanítványainak is ajkára adja (Mt 10,7). Így indul Isten szavának hullámverése.

Máté csak ezután idézi (vö. Mk 1,2-8), amit Izajásnál olvas a pusztában kiáltó szóról. Igen, János próféta, a szó embere, Isten küldötte, mégpedig az a próféta, aki a hazatérést hirdeti, az új kivonulást, az ígéret földjének, sőt immár az Isten új városának, az új Jeruzsálemnek visszavételét.

Harmadszor újra János szólal meg. Ítélettel áll elő. Az ítélet mintha közvetlenebbül érintené a farizeusokat és szadduceusokat. Ezek máskor egymás ellenfelei, de most együtt kémlelik, nincs-e valami baj, vajon mi ez a mozgolódás a Jordán partján. A változásra sohasem csak a vezetőknek van szüksége. A kisember éppen úgy felelős a saját családjáért, mint a nagyok a köz javáért. Csak ne tetszelegnének, ezek a korabeli vezetők, az igazságosság és jóság dicsfényében!

János keményen beszél: tűz van a szavaiban, az ítélet tüze. Mint később Jézus (vö. Mt 7,21-27), immár ő is tetteket vár, nem a származás meg a múlt emlegetését. János azonban tele van Isten ismeretével. Ismeri Isten szavának hatalmát, a jó és a gonosz szétválasztását. Ismeri Isten szeretetét a jó gyümölcs, az igaz élet iránt (vö. Mt 13,24-30; Lk 13,6-9). És ismeri Isten elevenítő hatalmát, aki Ábrahámnak öreg korában ajándékozott fiút, Izsákot; ő bizony a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. János tudja, hogy Isten végső küldötte nagyobb nála, mert a Szentlélek hordozója, vagyis valójában maga Isten. Isten mindig nagyobb. Nagyobb, igazságosabb, fenségesebb és szelídebb, még ítéletében is jobb. Ilyen lesz Jézus: nem sejtett módon szigorú és jó és szelíd.

Máté hírt ad Jánosról, a szavait közli, és csak kevéssé festi le. Étele és ruházata prófétának mutatja, sőt – széles bőröve – Illéshez hasonlítja (2Kir 1,8), aki a Jordán partján az égbe vitetett, tüzes szekéren. A történet másként nem is volna érthető: az emberek, egész Jeruzsálem, Júdea és a Jordán vidéke hallott Jánosról, azért mentek ki hozzá. A farizeusok és a szadduceusok szintén hírét vették, hogy valami megindult, és akár félelemmel, akár gúnnyal, pökhendien, de kimentek hozzá. Aki pedig útra kel, már változásra készül.

Vajon mi hány lépést teszünk meg Isten kedvéért? Hagyjuk-e, hogy Isten szeretete és a szeretet valaki, bárki, barátok és felebarátok iránt áttüzesítsen minket? Csak érjen el a jó hír, hogy megérkezik az Úr, legyen néhány igazán „istenes” ember, aki felriaszt és útra indít!

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás