Íme, az én szolgám – Urunk megkeresztelkedésének ünnepe

Íme, az én szolgám - Urunk megkeresztelkedésének ünnepe

Urunk megkeresztelkedésének ünnepén Izajás könyvének 42. fejezetéből olvasunk, a fejezet első verseiből. Gyakran úgy hivatkozunk erre a részletre, mint „az Úr szolgájáról” szóló első énekre. Talán felrémlik bennünk ez az összesen négy ének, a szolga bemutatásáról, küldetéséről, megpróbáltatásáról, illetve szenvedéséről, haláláról és megdicsőüléséről (vö. Iz 42,1-9; 49,1-9; 50,4-9; 52,13–53,12). Az Újszövetség szerzői többször is Jézusra alkalmazták ezeket a szövegeket (pl. ApCsel 8,26köv; 1Pt 2,21köv), az ő küldetését és sorsát látták bennük. Ez az „első ének”, amelyet most olvasunk, egyfelől nagyon illik Jézusra, tükrözi Lélekkel eltelt személyét és szolgálatát, szelídségét, az Úr Istennel való bensőséges kapcsolatát. Másfelől önmagában is olyan szép, hogy érdemes közelebbről figyelni, újra meg újra elolvasni, meghallgatni.

A szöveget ünnepélyesség és harmónia jellemzi. Formailag talán azért, mert kiegészítik benne egymást az állító és a tagadó mondatok. Az első négy versben, vagyis az ének első egységében éppen hét állítás és hét tagadás hangzik el a szolgával kapcsolatban. Amikor állítunk valamit, akkor értékeket fogalmazunk meg, amikor tagadunk, akkor veszélyeket vagy esetleges korlátokat zárunk ki, utasítunk vissza. Ez a hétszeres értékelés, illetve bizonyos magatartásmódoknak a hétszeres tagadása az ének első részében azt mutatja, ahogy Isten különleges módon elkötelezi magát a szolga mellett, garanciát vállal érte, emberi kapcsolatokra vetítve azt mondanánk, különleges büszkeséggel és belé vetett bizalommal indítja útjára. Ez az isteni büszkeség az ének második felére is jellemző, sőt itt még inkább előtérbe lép Isten tekintélye: „Én, az Úr hívtalak meg igazságban, én fogtam meg a kezed, és én formáltalak.” A szövegnek éppen az kölcsönöz ünnepélyességet, hogy Isten ilyen világosan, ilyen közvetlenül elkötelezi magát a szolga mellett.

Az ókori kelet ismerői azt mondják, ez a prófétai ének a kor királyi történeteire emlékeztet, ahol úgy ábrázolták a királyt, mint akinek az istenség megfogta a jobbját, melléállt, sőt, átkarolta, így vezette és erősítette. Az istenség azért is kötelezi el magát a király mellett, hogy általa más isteneken győzelmet arasson. Izajás könyvének előző részében, a 41. fejezetben már megkezdődött ez a versengés, amelyben persze egyedül az igaz Isten, az egyetlen Isten lehet a győztes. Ő jelezte előre, hogy ki szabadítja meg Izraelt a babiloni fogságból, ki az, aki néhány év alatt szinte megdöbbentő módon elsöpri a többi pogány nemzetet. A 41. fejezet énekei már úgy értékelik a perzsa Kürosz győzelmeit, mint amelyekre Izrael istene tette őt képessé.

De micsoda különbség! Kürosz hadak élén harcol és győz, a szolga viszont nem emeli fel a hangját (42,2). Kürosz fegyverei porrá és elfújt pelyvává teszik a nemzeteket és királyokat, úgyhogy félnek és remegnek a távoli szigetek (vö. Iz 41,1-5), az Úr szolgája viszont „a megroppant nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki” (42,3), a nép szövetsége és a nemzetek világossága lesz, aki jót tesz, szabadságot hoz a börtönök lakóinak és a sötétségben ülőknek.

A szolgával kapcsolatos állítások és tagadások nyomán szinte azt kérdezzük: hogyan lehetséges a küldetése? Hogyan valósítható meg az igazság, hogyan lehetséges a szabadítás erőszak nélkül, a kiszolgáltatottak segítése a hatalom gesztusai nélkül? Ebben a szövegben egyedül Isten rendkívüli elköteleződése az, amelynek hihetünk, Isten bölcsessége, amelyre ezt az emberileg szinte lehetetlen vállalkozást rábízhatjuk.

Ki ez a szolga? Sejtelmesen körberajzolt képében olyasvalakit remélünk és pillantunk meg, akit Isten belülről erősít meg, aki nem fitogtatja erejét és nem él vissza vele, aki szelíd, de kitartó, aki még a bennünk pislákoló mécsbelet sem oltja ki, hanem szeretettel erősíti, sőt felszítja és lángolóvá teszi.

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás