Élő Isten, élő egyház – Évközi 21. vasárnap

Élő Isten, élő egyház - Évközi 21. vasárnap

Máté evangéliumának középrészét, a 13-18. fejezeteket az egyház alapításáról szóló szakasznak is nevezik. Jézus tanítása és útja a mennyek országáról szóló példabeszédektől (Mt 13) a tanítványok, illetve Péter hitvallásán át (Mt 14,33; 16,16), már az egyházban érvényes közösségi szabályokig jut el (Mt 18). Péter hitvallása különleges fordulópontot jelentett Márk evangéliumában is (vö. Mk 8,27köv), Máténál azonban egyenesen azt látjuk, hogy Jézus itt fejezi ki nyíltan egyházalapító szándékát. A tanítványok köre Péter vezetésével olyan titok részese lesz, amit egyelőre nem is szabad megosztania a kívülállókkal, a néppel: Jézus a messiás, az élő Isten Fia.

Számít Jézusnak, hogy kinek tartják őt az emberek, és kinek a tanítványok? Mivel szeretnénk Jézussal kapcsolatban mindenféle hiúság vagy önteltség vádját elutasítani, első pillanatban talán nemmel válaszolunk. De éppen ez az egész jelenet – a kétszeres kérdés, az emberek, vagyis a kívülállók véleménye után a jelenlévők faggatása, majd a Péter válaszára adott ünnepélyes felelet – mindez a legékesebb bizonyítéka annak, hogy Jézus azért jött, sőt azért alapítja, építi egyházát, hogy őt felismerjék, hogy a belé vetett hitüket tisztán megvallhassák az őt ismerők, az őt követők. A hitvallás nem varázsszó, hanem Jézus küldetésének és művének elismerése, sőt részvétel mindebben. Jézus kérdésében – Kinek tartanak engem? Kinek tartotok engem? Kinek tartasz engem? – ott remeg az a másik, ki nem mondott kérdés is, amely az ő egész küldetését illeti: Ismered-e az élő, szerető, a történelmet szelíden és mégis mindent átjáró hatalommal irányító Istent; azt, aki Lelkével felkent engem, aki minden emberi keményszívűséget megkérdőjelező tanítással elküldött, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek (vö. Lk 4,16köv).

Péter szószóló, képviselő, aki olyasvalamit fogalmaz meg, amelyet a korábbi döbbenet már megsejtett (vö. 14,33). Ő is „boldog”, mert a többi tanítvánnyal együtt látja, amit sok próféta látni vágyott (vö. 13,16-17), s az ő „boldogsága”, vagyis Istentől kapott ajándéka mégis teljesen egyedi, s ahogy a többi evangéliumban és már az ősegyházban is megmutatkozik, a többi tanítvány hitét is segítő megbízatást kap (vö. Lk 22,32; Jn 21,15köv; ApCsel 1,15; 2,14 stb.).

Jézus ünnepélyesen szólal meg. Péter teljes nevét mondja, zsidó szokás szerint apját említve, s ezzel valamiképp emberi történetét, származását is megszólítva. Mégsem a halandó ember, a test és vér szólalt meg Péterben, hanem Isten ajándéka, azzal az Atyával való kapcsolat, aki a kicsinyeknek tárja fel az ország titkait (vö. Mt 11,25-27).

Simon talán most kapja a Péter nevet, az azonban biztos, hogy nevének mostantól egészen új tartalma van. A szikla sokféle asszociációt kelt. Izajás Ábrahámról beszél, mint olyan szikláról, amelyből Izrael levált (Iz 51,1). A korabeli zsidóság a templomban tisztelt egy olyan sziklát, amely a mennyei világ bejárata, illetve az alvilág hadait távoltartó alap- és zárókő volt egyszerre. A „pokol kapui nem vesznek erőt rajta” kijelentés is ebbe az irányba mutat: a péteri sziklára épült egyházat nem mossa el az alvilág iszapja, sem a százarcú halál. Végül az oldás és kötés hatalma – amely szintén a rabbinikus világ kifejezése – nemcsak a bűnök alóli felmentés és feloldozás lehetőségét adja meg, hanem annak eldöntését, meghatározását, mi a megengedett és mi a tiltott. Péter úgy lesz szikla, hogy az alapkőhöz, Krisztushoz méltó döntések, törvények meghozója a rá és hitvallására épített egyházban.

Jézus az élő Isten Fia, egyben az ő felkentje, teljhatalmú küldötte, a tőle küldött szabadító. „A népek minden istene csak üres semmiség, az Úr azonban az ég alkotója” – mondja a zsoltáros, büszkén az élő Istenre mutatva (Zsolt 96,5). S ahogy az ég fölöttem, és a föld a lábam alatt, úgy szeretnék én is minden nap erre a bizonyosságra építeni, mégpedig nem csak egyedül magamban, hanem az egyház eleven, formáló és megtartó közösségében.

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás