Átmenet – Húsvét 5. vasárnapja

Átmenet - Húsvét 5. vasárnapja

János evangéliumának 14. fejezete az úgynevezett búcsúbeszédek kezdete. A beszéd Jézus biztató, vigasztaló mondásával kezdődik, majd a tanítványok kérdéseire adott válaszokkal folytatódik. A tanítványokat vigasztalni kell, hiszen a szöveghelyzet szerint Jézus épp az imént mondta el nekik, hogy el kell hagynia a világot, hogy útra kel, és ők nem mehetnek vele, illetve hogy Júdás elárulja, Péter pedig megtagadja őt. A búcsúbeszédek retorikája ugyan megszólaltatja Tamást, Fülöpöt, majd Júdás Tádét is, de valójában az ő kérdéseik is mind Jézus szavaira, Jézus személyére, a Jézus által kinyilatkoztatott igazságra vonatkoznak, s így hozzá vezetnek újra meg újra. Megszólal tehát a tanítványok bizonytalansága, de ez ismételten Jézusnak ad teret, hogy erősítse őket, helyesbítse nézeteiket, feltárja szeretetét.

Jézus az átmenet állapotában van: még a földön beszél, de már úgy, mint aki tudja, hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza (vö. Jn 13,1.3). Még előtte áll a nagy átmenet, de teljes a bizonyossága, világos a célja. Ugyanebbe az „átmenetbe”, illetve az Atyával való bensőséges közösségbe avatja be tanítványait is. Nyíltan beszél, a teljes megértés közvetlenségével. A „látás”, amelyről többször is szó esik, valamit már megsejtet az örök életből. Aki hagyja, hogy Jézus ilyen módon megszólítsa és a „szívére beszéljen”, azt hite által már maga a Feltámadott szólítja és vezeti.

Mert úton van a tanítvány is. Úton van félelmek, mulandóság, kételyek és remények közepette. Ismeri Jézust, de nem mindig látja benne az Atyát. Ismeri Jézus tetteit, de nem mindig fedezi fel bennük, bármily nagyszerűek is, azt a szeretetet, amellyel Jézus szerette a világot. A tanítvány hiszi Jézus ígéreteit, de olykor nem lát tovább a pillanatnyi aggodalmainál, s ezért szem elől veszti az Urat, aki előre ment, aki már az Atyához érkezett, aki úttá és igazsággá lett a számára. Jézus élete mélységes bizonyítéka volt annak, hogy a teljes élet az Atyánál van, az Atyával való bensőséges közösségben van, és ezért tanítja az emberi élet értelmességét, végső célját is így: az Atyánál lenni, az Atyánál lakni.

Jézus út, mert elénk élt egy életformát, az odaadást, az Atya iránti hűséget, az emberek iránti irgalmat, hol szelíd, hol meg kemény szeretetet. Út, vagyis történelem, fejlődés, folyamat, amely elénk szalad és velünk tart. Út, amelynek célja van, nem értelmetlen és nem parttalan. Sőt, ő az út. Jézus igazság, a szó bibliai értelmében, vagyis megbízhatóság, hűség, bizonyosság. Olyan igazság, amely valóra válik és valóra váltható. Igazság, amely egy, és éppen ezért minden igazságban jelentkezik, jelen van. És Jézus az élet, Isten ajándékainak teljessége. Megtalált kincs, amelyet mindig odaadnak, tett, amelybe szívét-lényét, felfoghatatlan teljességét beleadta Valaki.

A pászka, vagyis a húsvét szó jelentése ősi értelmezés szerint átmenet: átmenet a halálból az életre, átmenet a jelenből és az időből a végső jövőbe, az örökkévalóságba. Húsvétban élni azt jelenti, hogy megtaláltuk az „átjárót”, kiszabadultunk a végesség és mulandóság szorításából, s ezért az életünk dirib-darab jelenetei immár örök egységben, az új és örök élet közvetlen közelségében formálódnak. Amit fizikailag átjárónak, kapunak képzelünk el, valójában valaki, egy személy, a vele való találkozás és kapcsolat. Jézus önmagáról mondta: „én vagyok az ajtó a juhok számára” (Jn 10,7), védelmet és közösséget ígérve a hozzá tartozóknak. Majd pedig: „én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás