Arcának ragyogása – Nagyböjt 2. vasárnapja

Arcának ragyogása - Nagyböjt 2. vasárnapja

Nagyböjt 2. vasárnapján Jézus színeváltozásáról olvasunk. Máté ezt a történetet is többféle összefüggésbe helyezte el, amelyeket érdemes feltárnunk.

Az esemény helyszínére, egy „magas hegyre” tett utalás Máténál felidézheti a megkísértés hegyét, ahonnan a sátán az egész világot Jézus elé terítette (Mt 4,8). Az Úr elutasította a gonosz hatalmát, most viszont ő mutatja meg, hogy égi hatalommal és dicsőséggel van jelen a világban. Ha a tanítványnak sikerül túljutni a kísértés hegyén, Jézus a valódi magasságokba vezetheti. A Hegyi beszédre is gondolhatunk (Mt 5,1) – a világ átalakul, a jövendő dicsőség fényében ragyog, amikor sikerül benne Jézus tanítását követnünk. Végül, az evangélium befejezésére utalva, Jézus egy hegyről küldi el tanítványait az egész világra (Mt 28,16). A színeváltozásról csak a feltámadás után szabad majd beszélni – de akkor, amikor már újra találkozott a megfeszített és feltámadt Úrral, a tanítványnak ez legszebb lehetősége és kötelessége is egyben: elmenni, hirdetni az örömhírt.

Márk változatával is összehasonlíthatjuk Máté elbeszélését (vö. Mk 9,2-9). Máté elhagyta Márk személyes megjegyzéseit, akinek Jézus vakító fehéren világító ruhája láttán a földi kelmefestők elégtelenségén járt az esze, vagy aki a sátorépítést kínáló Péterrel kapcsolatban megjegyezte, hogy „nem is tudta, mit mondjon, annyira meg voltak ijedve”. Máté elbeszélése így objektívebb benyomást kelt, illetve jobban hangsúlyozza az esemény természetfeletti jellegét.

A színeváltozás előbb csodálatos fényjelenség, aztán – és ez a csúcspontja – Isten szózata teszi teljessé. A fény forrása Jézus, akinek arca ragyog, mint a nap (vö. Mt 13,43; Jel 1,16), ruhája fénylik, mint a fény. Jézus személye a fény forrása, amely elborítja ruháját is. Egyes változatokban az áll, „ruhája fehér volt, mint a hó” – ez valószínűleg a feltámadás reggelén megjelenő angyal leírásának hatása (vö. Mt 28,3). A fény a mennyhez tartozást, Jézus égi mivoltát hangsúlyozza, amely végül a „fényes felhővel” „árnyékol be” mindent, legalábbis „őket”, vagyis Jézust, Mózest és Illést. A tanítványok ebben a helyzetben csak nézők lehetnek, döbbent szemlélők. Arcra borulásuk, rettegő félelmük a bibliai hagyomány szerint az egyetlen lehetséges, érthető emberi válasz Isten hatalmát, sőt személyes megjelenését látva.

Máté utalásai ismét hangsúlyozzák, hogy Jézusban beteljesedik, amit Isten az Ószövetségben megkezdett. Az esemény időpontja, „hat nap után”, egyfelől utalhat arra, hogy még egy hétnek sem kellett eltelni, és néhányan Jézus tanítványai közül máris látták az Emberfiát országában, vagyis hatalmában eljönni – ahogy azt ő maga néhány verssel korábban megígérte (Mt 16,28). A „hat nap” azonban utalhat Mózesre is, akit hat napon át elborított Isten jelenlétének felhője a Sinai hegyen, majd a hetedik napon Isten megszólította őt, ahogy most Jézust. Mózes arca ragyogott, miután Istennel találkozott (Kiv 34,29-35), arcának mulandó dicsőségét azonban, ahogy Pál mondja (vö. 2Kor 3,7), felülmúlja az a dicsőség, amely Jézus által a benne hívők arcán és szívén tükröződik (vö. 2Kor 4,6). Isten azt ígérte, hogy új prófétát küld majd, őt kell hallgatnia a népnek, ha bevonul az ígéret földjére (MTörv 18,15) – íme, Mózes és Illés, a Törvény és a Próféták képviselője most megjelenik, és hódol annak, akire az egész világnak hallgatnia kell.

Isten gyakran megengedi, hogy a kísértés mélységeiből vigasztaló közelségébe jussunk. Igaz, a színeváltozás hegyéről is vissza-visszabocsát sóhajtozó mindennapjainkba. Vajon a mi életünkben milyen történetet folytatna és elevenítene fel, miféle igazságot újítana meg Jézus, ha fényes arcával fel akarna ragyogni bennünk?

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás