Állhatatosság – Évközi 33. vasárnap

Állhatatosság - Évközi 33. vasárnap

Jézus utolsó nyilvános beszéde, amelyet szenvedése és feltámadása előtt mondott, a tanítványaira váró jövőről szól (Lk 21,5-36). Szavaiban váltakozik a közeli, történelmi megpróbáltatások leírása (21,8-24) és az Emberfia, vagyis a feltámadt Krisztus végső visszatérését megelőző események bemutatása (21,25-36). Vasárnapi evangéliumunk az előbbi részletet, annak is első felét közli, a jeruzsálemi templom ostromára és pusztulására vonatkozó részek nélkül (vö. 21,20-24).

Jézusnak ezt a beszédét Lukács minden bizonnyal Márk evangéliumából merítette (vö. Mk 13). A keresztény közösség tagjai egymásnak adták tovább, amit Jézus a jövőről mondott, ahogy Jézus a jövőre tekintett. A beszéd egy részét Lukács és közössége már teljesedni látta: Jeruzsálemet már megostromolták a rómaiak, és a keresztény közösség belső feszültségei is súlyos konfliktusokhoz vezettek (vö. 21,16). Lukács éppen ezért rögzíti újra, amit Márktól átvett. Ő még világosabban látta, hogy minden ember szembesül a világot fenyegető erőszak kérdésével, és hogy a világtörténelem egészén végigvonul a jó és a rossz küzdelme, valójában a megtévesztő látszat és a mögötte vagy benne rejtőző igazság kettőssége. A rossz minden erejével le akarja kötni az ember figyelmét. A jó ellenben távolba lát, várakozik és remél, kitart.

A látszat és a valóság kettőssége kölcsönöz belső egységet ennek a vibráló szövegnek. Valaki elámul a jeruzsálemi templom nagyszerű díszítésén – Jézus azonban prófétai szóval a pusztulását hirdeti. Szinte az intés egésze arról szól, mit nem kell tenni a tanítványoknak, illetve mi nem jelzi az idők végét. A tévtanítók kihasználják az emberek várakozását, hogy mindjárt jobb világ lesz, hogy meg lehet úszni a világ alakításának nehézkes munkáját. Jézus olyan élethelyzettel számol, amelyben a tanítványai közül sokan várják közeli visszatérését, mint egyfajta azonnali, akár kegyetlen igazságtételt, amelyben minden elpusztul ugyan, de nem kár érte, sőt… Az Apostolok cselekedeteiben és Josephus Flavius írásaiban többször is olvashatunk olyan csoportok létezéséről, akik hasonló fordulatban reménykedtek (vö. ApCsel 5,36; 21,38; Zsidó régiségek 20,97köv; Zsidó háború 2,261köv).

Azok a történelmi konfliktusok, háború és kiszolgáltatottság, amelyeket Jézus említ, félelmetesek. Jézus szavaiban azonban éppen ez a visszatérő elem: hogy tanítványai ne ijedjenek meg, hogy a figyelmüket ne ezek a bajok kössék le. Ne gondolják, hogy saját erejükből tudják áthangolni a világot, meggyőzni azokat, akik az evangélium miatt őket is üldözik. A tanúságtétel helyzete a tanítványt is alakítja. Az alkotó, világot formáló ember természetesnek tartja, hogy igyekezzék kezébe venni a sorsát. Azonban van a világban olyan mértékű rendetlenség, békétlenség, amelyet az ember maga képtelen helyrehozni.

A panoráma csak a beszéd második részével, az Emberfia visszatérésével lesz teljes: erre a szabadulás örömével tekinthetünk (vö. 21,25.28); Jézus szavai mindörökre megmaradnak, szilárd viszonyítási pontot jelentenek minden történelmi fordulat idején (vö. 21,33); a tanítványoknak minden igyekezetükkel azon kell fáradozni, hogy a visszatérő úr színe előtt biztosan megállhassanak (vö. 21,36).

Vannak korok, nemzedékek, amelyeknek a rossz fájdalmas valóságát is meg kell mutatni ahhoz, hogy el ne aludjanak, el ne feledkezzenek a lehetőségeikről, hogy az életüket, egymás életét szebbé tegyék. Jézus beszéde mégsem a megpróbáltatásokról szól. Inkább arról kérdez, mi segít minden rossz közepette hinnünk az ő jelenlétét. Mi segít abban, hogy ne bénítson a baj, hogy szívünket megőrizzük az Istenbe vetett bizalomban. A rossz, a fájdalmas valóság az egész beszédben megmarad kényszerű titoknak. Nem büntetés, nem ítélet. Isten jelenléte pedig maga a remény, a megőrzött lélek, a megtartott ember végső ajándéka.

/Forrás: Vatikáni Rádió/

Megosztás