P. Főcze Bonaventura: Nagyböjt pusztájában

P. Főcze Bonaventura: Nagyböjt pusztájában
szerkesztő

I.

A mai estén arra hívlak, hogy vonuljunk el nagyböjt pusztájába, fedezzük fel életünkben a puszta csendjét.

Ebben az időszakban, amikor tudatosabban is kereszténységünk legnagyobb ünnepére készülünk szükségünk van a pusztába vonuláshoz, az elcsendesedéshez. Egyházunk történelméből sokakat ismerünk, akik ténylegesen kivonultak a pusztába, a sivatagba, vagy legalábbis elvonultak a világból/- tól, hogy remeteségben éljenek. Nekünk talán nem ebben az értelemben kell elvonulnunk a világtól, hanem lélekben kell megkeresnünk a böjt, az imádság és az elmélkedés helyét az életünkben.

Valóban, nem kell nekünk a pusztába mennünk, hisz pusztaság, szárazság, sokszor lelki szárazság az életünk, ez azonban nem végzet, nem véletlen, hanem út a cél felé. De ne feledjem, hogy a puszta az Istennel való találkozás helye. A pusztában, a lélek csendjében felfedezzük, rádöbbenünk arra, hogy Isten kezében vagyunk és rábízzuk magunkat Gondviselő szeretetére. A ma embere fél a pusztától, a magánytól. Nagyböjt a pusztába vonulás ideje. Ne féljünk tőle. Fogjuk meg Jézus kezét és lépjünk be vele lelkünk magányába, ahol ismét meghallhatjuk a puszta gazdag üzenetét.

Mindannyiunk számára jól ismert Antoine de Saint-Exupéry A Kis Herceg gyermekregénye. A szerző nagy igazságot szólaltat meg, amikor így szól a Kis Herceg: Az teszi széppé a sivatagot, a pusztát (…), hogy valahol egy kutat rejt. (24. fejezet) Lelki magányomban, saját életem pusztájában is ott van az örök életre szökellő vízforrás, velem van szerető Istenünk, hisz Ő egy pillanatra sem feledkezik meg rólunk.

Ezekben a napokban vonuljak el lelkem pusztájába, magányába, ne féljek szembenézni gyengeségeimmel, félelmeimmel, hanem merjek találkozni Istennel. Jóllehet, hogy a puszta, a saját benső világomba való fordulás megpróbál. Tartsam szem előtt, hogy a puszta kopárnak, sivatagnak, szegénynek tűnik, de nagy gazdagságot rejt. A puszta bibliai fogalomként nem egy földrajzi helyre gondol csupán, hanem a próbatétel idejére. A Szentírásból tudjuk, hogy Ábrahám elhagyja városát, hogy megismerje Istent és önmagát. Mózes kimegy a pusztába, mert az életfeladatáról alkotott képe összetört, és most azt se tudja, ki is ő, mi a dolga. És aztán negyvenévnyi csendben és kiüresedésben találja meg önazonosságát. Illés elmenekül az aktív élet forgatagából, csalódott önmagában, Istenben. A barlang csendjében kap újra erőt… . A kiválasztott nép a pusztában bolyongott 40 évet. Jól ismerjük a választott nép történetéből, hogy a pusztában mikkel kellett szembesüljenek, és nem azért mert Isten elhagyta, hanem mintegy megpróbáltatásokat kellett átélniük, hogy az ígéret földjét elnyerjék. Mi is Istennek választott nemzettsége vagyunk. Éppen ennek felfedezésére vonulunk lelki magányunkba, pusztánkba, ki-ki a saját csöndjébe.

Egy alkalommal történt, hogy a magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle: mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban? A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak: nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok? Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba: Nem látunk semmit – mondták kisvártatva. A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek. Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?  A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak: saját arcunkat látjuk a kútban! Bizony, amíg zavartam a vizet – mondta a remete –, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.  A látogatók megértették a remete tanítását. Ezért hívlak a mai estén arra, hogy a pusztába vonuljunk, hogy elcsendesedve lássam önmagamat teljes valójában. Úgy lássam önmagam mint egy tükörbe – mert Isten is úgy fogad el torzítás, hozzáadás nélkül. Ezért jó, hogyha elvonulok saját pusztámba.

Nagyböjt első vasárnapján hallottuk Szent Máté evangélistától, hogy a Lélek a pusztába vitte Jézust. A Lélek nem kényszerítette, hanem ösztönözte, hogy menjen a pusztába. Jézust a Szentlélek irányította. Figyelmes volt indíttatására, ihletére. A Szentlélek állandóan ihlet minket is. Gyakran nem lelkesít minket a Szentlélek sugallata, de higgyünk abban, hogy a javunkat, sőt mi több örök üdvösségünket akarja. Istenhez akar vezetni minket.

Miért fontos a Lélek tanítására, sugallatára, ösztönzésére odafigyelni? Azért, mert (Ferenc Pápa) Isten az egyház vezetését, tanítását ma is a Szentlélekre bízza. A Szentlélek az, ahogyan Jézus mondja, aki mindent megtanít nekünk. A puszta csendünkben a Szentlélek átformálja a szívünket, ha kitárulunk előtte. Ha befogadjuk, akkor megvalósul Ezekiel próféta nagy jövendölése, hogy Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. A lelkemet oltom belétek. Csodálatos, hogy a Szentlélek bevezet Isten szeretetébe. Ezt a saját erőnkkel képtelenek vagyunk elérni. Ha a Szentléleknek nem adunk teret az életünkben, ha nem halljuk az Ő ihletését, hogyha nem engedelmeskedünk neki, akkor egész kereszténységünk felületes marad.

Jó alkalom lehet a nagyböjti lelkigyakorlat, hogy a Lélek irányításával, vezetésével legyek jelen életem pusztájában, sivárságában. Azért is, mert a pusztában veszélyek leselkednek az emberre, kísértésnek van kitéve azaz magára van hagyatva. Látni fogjuk, hogy a pusztában Jézusnak is megkellett birkóznia a kísértéssel. Az életemben is jelen vannak olyan nehézségek, amelyekkel meg kell küzdenem. Mindehhez szükségem van a Szentlélek kegyelmi támogatására, hogy a puszta csend megajándékozzon az erények gazdagságával. A Szentlélek irányításával a puszta gazdagságára rátalálunk.

Nézzük a puszta néhány üzenetét. A földrajzi hely kopár, sivár, élettelen. A lelki életben mégis gazdagságot rejt. A Lélek vezetésével megtanulok jobban tájékozódni életem útvesztőiben; felfedezem az egyszerű dolgok fontosságát és szépségét; lényem mélyére figyelve rádöbbenek gyöngeségeimre, határaimra, korlátjaimra és még sorolhatnánk… . De ugyanakkor bensőleg is formál, mert a Lélek jelenlétével felismerhetem Isten irgalmas szeretetének végtelenségét. Ami a legértékesebb, hogy felfedezem Isten jelenlétét. Rádöbbenek arra, hogy Isten kezében vagyok és rábízom pusztai létemet, jelenlétemet Gondviselő szeretetére.

Attól nagyon sok ember fél, hogy csend legyen körülötte. Egy pszichológiai felmérés szerint az emberiség nagy százaléka öt perc csend után kényelmetlenül érzi magát. Mert, hogyha már csendben vagyok akkor már ösztönösen is, hol máshol jár az eszem, vagy valamin gondolkodom, tervezem… Az elcsendesedést is tanulnom kell. Ne féljek a pusztai magánytól. Fedezzem fel Isten jelenlétét és akkor már nem egyedül vagyok hanem megélem, hogy Őáltala vagyok Ővele és Őbenne.

Merjek magamban csendet teremteni. Higgyem el, hogy a csendben töltött idő annyira fontos az életemben, mint emberi kapcsolataim. Megéri, hogy lelkem mélyén – saját pusztámban – megálljak, lecsendesedjek, érezzem lelkem ürességét és átéljem azt, hogy csak egyedül Isten szeretete képes megtölteni.

Jézus életéből tudjuk, hogy többször is elvonult vagy egyedül, vagy tanítványaival időnként egy puszta helyre. Az evangéliumokból ismerjük, hogy volt olyan, hogy napkeltétől – napszentületig megszakítás nélkül dolgozott, hisz sokan vártak tanítására, gyógyítására. De képes volt abbahagyni a munkát és egy csendes helyre félrevonulni.

Tette azért, mert Jézus tudatosan és rendszeresen kereste az Atyával való meghitt, csendes együttlétet. Rácsodálkoztam az életemben, hogyha én is tudatosan és rendszeresen megállok és az Atyára figyelek ez a csend engem nem zavar. De bizony olykor-olykor a tevékenység lázában nehéz ezt a nyugalmat árasztó csendet elérnem.

Tudom, hogy ez a mai tempós életritmus amit felvettünk, igyekszik lehetetlenné tenni ezt a csendet. Hamisan úgy tűnik, hogy a tevékenység, a teljesítés, a teljesítmény az, ami számít. Biztos vagyok benne, hogy az elcsendesedésre is időt kell szánni. Mindennapjaim zaja mellet elég nehéz. Johann Sebastian Bach így fogalmazta meg problémáját, mikor egy lovas szekér elhaladt mellette irtózatos nyikorgással: Most legalább két napig nem fogok tudni dolgozni, mármint komponálni, mert ez a zaj kiűzte a fejemből az isteni szférát.

Gondoljunk csak bele, hogy kisiskolásoktól elkezdve idõs emberekig a technika vívmányainak köszönhetõen még séta közben is nagyon sokan zenét hallgatnak, ezeket nevezem a csend madárijesztõinek.

Tudnom kell, hogy keresztény emberként életemben különös kiváltság, hogy újra és újra elvonulhatok életem pusztájába és a csendben Isten elé állhatok így szólva: itt vagyok, szólj Uram. Tégy velem, amit akarsz. Ilyenkor végre nem én akarok valamit tenni, hanem engedem, hogy Isten munkálkodjék bennem. A csend nem valaminek a hiánya, hanem lehetősége annak, hogy valami megszülethessen. A csend körülvesz minket, éltet és betölt. Az ember számára mégis művészet az elcsendesülés. Mert a külső csendet ugyan meg tudod teremteni, de a belső csend felett nem te rendelkezel. Zavarják gondolataid, gondjaid, indulataid. Nem akaratodtól függ, hogy szabaddá válj tőlük. A külső csend segíti a belsőt, de a belsőnek csak a körülményeit tudod megteremteni. A belső csend kialakulása folyamat. Fokozatosan csendesedsz el.

A misztikusok azt mondják, hogy mindnyájunkban van egy belső csendes tér. A IV. században élő Evagriosz Pontikosz sivatagi atya ezt Isten helyének tartja, a békesség jelenlétének, olyan helynek, amelyet Isten fensége és békéje tölt be. Sziénai Szent Katalinnál a belső cella, Avilai Teréz belső várkastélyában a legbelső lakás. Ez a hely, benned, bennem – bennünk – van, akkor is, ha nem érezzük. A népszerű bencés Anselm Grün írja, hogy: Isten a csend terében lakik bennünk. Mindnyájunkban van egy ilyen belső csendes hely. Mi többnyire nem vagyunk kapcsolatba vele. Túl sok gond és félelem halmozódott fel bennünk, és nem érezzük ezt a csendes teret. De már az is segít másképp élnünk a világban, hogy tudjuk, bennünk van ez a hely. A csendnek ebbe a terébe mindig visszahúzódhatunk, a világ zajában is. Ebbe a csendes helyre nem léphet be senki. Ez a belső csendes tér megóv minket a világ zajától, a világ támadásaitól, a kívülről érkező sértésektől, bántásoktól. Ez olyan hely, ahol egészen önmagunknál vagyunk. Ez a hely, amelyet nem zavar meg egyetlen gondolat sem. Eckhart mester (középkori keresztény misztikus gondolkodó) szavával az ember legértékesebb része, az a pont, ahol Isten és ember között létrejöhet a valódi találkozás. Ezt a helyet nem nekünk kell megteremteni, hiszen már bennünk van, csak betemették a gondok és a gondolatok. Ha kiássuk magunkban a hallgatás belső terét, akkor Istennel úgy tudunk találkozni, amilyen Ő valójában. (Anselm Grün, Csendből bontakozó élet)

Szent Jakab apostol levelében olvashatjuk: Értsétek meg, kedves testvéreim: Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra… (Jak 1,19). Azt írja, hogy minden ember! Hallgatni, csendben maradni, nem beszélni mindenkinek meg kell tanulnia, aki keresztény életet akar élni és az örök életre törekszik. A csend megtisztít, megerősít. Szabad utat enged az Istennek tetsző gondolatoknak. Éppen ezért a csendre úgy kell vigyáznunk, ahogyan a sivatagban az oázist őrzik. (Létrás Szent János ír szerzetes,* 575)

Teremts bennünk csendet, hogy lelkünk mélyén meghalljuk bűnbánatra hívó szavadat!
Teremts bennünk csendet!
A hit ajándékát elfogadó csendet.
A Te titkaidat elfogadó csendet.
A Te szeretetedet elfogadó csendet.
A lélek mélyén megszülető öröm csendjét.
 

 

A csenden túl, a csendben az ember /meg/-érzi a magányt.

Szent Ferenc atyánk szemében a magány nem negatív, hanem pozitív: az Istennel való találkozás és az önmagára eszmélés lehetőségét biztosítja számunkra. Nemcsak a pusztánkban, hanem a magányunkban is fel kell fedeznünk Isten jelenlétét. Így közelítsük meg a magányt.

Nehezünkre esik csendben lenni, magányosan élni. Nem jó, ha az ember egyedül marad. A második teremtéstörténet leírásából megtudjuk, hogy az első ember – Ádám – megtapasztalta a magányt. Jóllehet, hogy nevet adott minden teremtménynek, uralmat gyakorolt felettük, de mindezek ellenére egyedül érezte magát, mert nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. (Ter 2,20) A Szentírás tanítása, tanúsága szerint az Isten társas lénynek teremtette az embert. A teremtés könyvében így fejezi ki, hogy: Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő. (Ter 2,18) E társ pedig nem más, mint az asszony, akit az ember bordájából formál az Isten, és odavezeti az emberhez. Az ember pedig, meglátva az asszonyt, boldogan fölkiált: Ez már csont a csontomból és hús a húsomból, és egy testté lesznek, mint férj és feleség (2,21–24).

Az első emberpár története mély igazságot fejez ki: az emberek egymás iránti kölcsönös szeretetében tükröződik az Isten, aki maga a szeretet. A szó szoros értelmében, a magányomban sem vagyok egyedül. Gondoljunk csak arra, hogy Jézus feltámadása után az apostolokat küldi, hogy tegyenek tanítványává minden népet, és biztosítja őket, hogy: Veletek vagyok mindennap, a világ végéig. (Mk 28, 20b) Mégis bizonyos értelemben Ádám tapasztalatát éljük át.

Ratzinger bíboros írja A föld sója című könyvében: A keresztény sivatagban találja magát a mai világban. A magányos ember elpusztul a sivatagban. Csak úgy kelhetünk át rajta, ha útitársakat, kis közösségeket hozunk létre… . fontos, hogy valahová tartozzak, hogy legyenek kapaszkodóim. Keresztény, Istenben hívő emberként fontos az életemben, hogy a magányban találkozzak Istennel, felismerjem jelenlétét. A magány által magával Jézussal találkozhatunk, Istennel léphetünk kapcsolatba.

Az evangéliumok elénk tárják, hogy Jézus magányos helyekre vonult vissza, hogy imádkozzék. A magány nagy lehetősége, hogy Istennel találkozzak. Amikor teljesen úgy érzed, hogy nem számíthatsz magányosságodban senkire, engedd meg magadnak, hogy Ady Endre, Az Úr érkezése című versének sorai életre keljenek. Idézem: Mikor elhagytak,/ Mikor a lelkem roskadozva vittem,/ Csöndesen és váratlanul/ Átölelt az Isten. Jézus azért jött, hogy az Atyához vezessen minket. Igen azért jött, hogy megkeresse a magányost, átölelje, vállára vegye az elveszett bárányt.

Búcsúbeszédében megígérte nekünk, hogy nem hagylak árván titeket… . (Jn 14, 18a) Egyedül Jézus tud kiragadni minket az elhagyatottság érzéséből, a magányból. Magányosságom a Jézussal való találkozás lehetősége. Mégis teherként nehezedik ránk, mert gyakran nem tudunk mit kezdeni a magánnyal.

Először is azt szeretném kiemelni, hogy szorosan kapcsolódik a magányom ahhoz, hogy mennyire vagyok közel Istenhez, milyen a kapcsolatom Istennel. Tudod, hogy Isten mennyire közel van hozzád? Nagyon közel. Elképzelni, és felfogni nem tudom, hogy mennyire közel. Mert bennem van. Isten nincs olyan messze, mint a legtávolabbi csillag. Olyan közel van, mint a következő szívverésem. Velem van minden pillanatban. Lehet, hogy úgy érzem, Isten millió kilométerekre van tőlem. De az érzéseim és a valóság nem mindig találkoznak – mindannyian tudjuk, hogy ez így van. Az igazság az, hogy Isten velem van épp most is. Közel az ÚR mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja. (145 Zsolt 18) Isten közel van hozzám és Ő megért. Forduljak oda hozzá! Úgy ahogy vagyok! Erényeimmel, bűneimmel, gyengeségeimmel, egész mivoltommal! A magányom az Istennel való kapcsolatomban rejlik. E gondolatok feltárják azt a kérdést, hogyha Isten ennyire benne van az ember életében, akkor sok ember miért nem, vagy már miért nem él Istennel? A bűn távol tartja. Bátorításként idézem Szent Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből, hogy: Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a halálban uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az örök életre szóló megigazulás által a kegyelem is, Urunk, Jézus Krisztus által. (Róm 5, 21)

Másodszor azt szeretném kiemelni, hogy az ember nem csak akkor lehet magányos, amikor Isten nélkül él, hanem, egy számára kedves ember elvesztése; kórházi ágyhoz kötöttség – kialakul az elhagyatottság, kiszolgáltatottság érzése –, lakhelyváltoztatás; kisebbségi érzés; nem értenek meg a szeretteim, barátaim.

Az Új Ember katolikus hetilap korábbi számában olvastam egy pszichiáter megnyilatkozásait, hogy Ki lehet magányos? Bármikor! Bárki! Nézzük életkorok szerint. Kisgyerekek magánya. Soha ennyi magányos gyerek nem élt a földön, mint most. Elvált szülők gyermekei, árván maradt gyermekek, állami gondozásba adott gyermekek. S gondoljunk a családban felnővő, de túlzott hajszában élő szüleik miatt magányos gyermekekre, a „kulcsos gyerekekre”, a „hamburgeres gyerekekre” … Sok gyerek éli meg a családban, hogy teher, nyűg. Ez az érzés lesz/lehet a bölcsője a későbbi, felnőttkori magánynak, esetleg depressziónak. A serdülők magánya egy kritikus koré. Ha ezek az ifjak nem kapnak kérdéseikre, problémáikra választ vagy megértést a szülőktől, tanároktól, barátoktól, akkor soha nem tapasztalt magányt élnek át. Ez sodor több fiatalt a korai szexualitáshoz vagy a drogfogyasztáshoz. Minden felnőtt is lehet magányos, különböző életállapotokban, akár egy népes családban is, vagy ha nincs szükség a munkájára. De magányos lehet valaki a rendezetlen múltja miatt is.

Egy családos asszony mondotta el, hogy kirándulni ment kettesben a férjével. Érzed, kedves, fordult a férjéhez: hogy illatozik az őszi avar? – Ugyan, nem az avar az, hanem rothad valami itt. Arráb: Hallod, hogy zeng a föld, a fák és a táj – Már megint romantikázol? A város lármája szűrődik ide föl. – A hegytetőn: Nézzed kedves, nézzed azt a felhőt: mintha vágtató lovak rohannának! Ugyan, eső lesz, ennyi az egész! És ekkor borult könnybe az asszony szeme: egyedül maradtam. Pedig vidáman fütyörészve lépkedett mellettem tovább. És azóta is egyedül élek – az ő oldalán. Egyedül, halálomig. Ilyenkor van, aki a tevékenységbe menekül, míg mások a társasági életbe. Van, aki azzal próbálkozik, hogy a magányossága érzését tévénézéssel és a szórakozás vagy a kikapcsolódás más eszközével űzi el. Sajnos, hogy vannak, akik egy másik veszélyes látszatmegoldást választanak. Egyesek alkoholhoz nyúlnak, van, aki tudat módosító és kábító hatású szert szed, hogy ne kelljen éreznie a magányosságot és tudatukat eltompítsák. Mindezek az emberi élet zsák utcái, hisz a siralmas és tragikus következményt jól ismerjük. Felbomlott kapcsolat, házasság és család, tönkrement emberek.

Az Istenbe hívő emberként is előfordulhat a magányosság, ha nem értenek meg, megvetnek, szeretteim közül valakit elveszítek. Álljon példaként előttünk Szent Pál. Az apostol így ír római fogságáról: …senki sem állt pártomra, mindenki cserbenhagyott. Ne számítson nekik bűnül! Ám az Úr mellém állt, és erőt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, s tudomást szerezzen róla minden pogány. (2Tim 4,16-17.) A népek apostola egyedül maradt, mindenki elfutott. Nem rótta fel nekik bűnül. Azonnal megbocsátott nekik, nem elvonultan, sértődékenyen, magányban élt tovább, hanem annál jobban megerősödött az Istennel való közösségben. Mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy ilyen esetben megkeseredünk és magával ragad a magányosság. Szent Pál viselkedését utánozva viszonyuljunk megbocsátással és tudatosítsam, hogy a legfontosabb és a legértékesebb az Istennel való közösség. És ilyenkor az egyedüllétem már nem azonos a magányosággal. Lelki életet élő ember számára szükséges, hogy időközönként egyedül lehessen Istennel. (Zárójelben megjegyzem, hogy az egyedül lévő ember valójában nem magányos, mert a szívében ott vannak vele azok, akiket szeret, és akik őt szeretik, vagy legalábbis helye van az életükben. A magányos ember viszont belül is egyedül van, vagy legalábbis ezt hiszi. Közvetlenül éli át a kitaszítottságot, ami kínos.) Isten, hogy mennyire van jelen, amikor egyedül érzem magam, Túrmezei Erzsébet fordításában egy közismert történettel idézem, aminek a címe: Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel tengerparton jártam, s az életem nyomai rajzolódtak ki mögöttünk: két pár lábnyom a parti homokon, ahogy Ő mindig ott járt velem. De ahogy az út végén visszanéztem, itt-amott csak egy pár láb nyoma látszott, éppen, ahol az életem próbás, nehéz volt, sorsom mostoha. Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz: Amikor életem kezedbe tettem, s követődnek szegődtem Mesterem, azt ígérted, soha nem hagysz el engem, minden nap ott leszel velem. S most visszanézve, a legnehezebb úton, legkínosabb napokon át mégsem látom szent lábad nyomát! Csak egy pár láb nyoma látszik ott az ösvényen. Elhagytál a legnagyobb ínségben? Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett: Gyermekem, sose hagytalak el téged! Azokon a nehéz napokon át azért látod csak egy pár láb nyomát, mert a legsúlyosabb próbák alatt téged vállamon hordoztalak! Életem megpróbáltatásai közepette is melyek magányt szülnek, ne feledjem, hogy abban is ott van az Isten.

Pilinszky János kétértelmű dolognak láttatja az egyedüllétet. Az imádkozó lélek éppúgy keresi, mint az éjszaka csendjében lopakodó tolvaj, s a cellájában térdeplő szent éppoly „magányos”, mint a páncélszekrény előtt görnyedő kasszafúró. Nagy művek és nagy gaztettek születtek a magányban. Magányos az, aki lényegében elvesztette vagy megszüntette a világgal és saját, belső világával való kapcsolatát… Félelmetes állapot a magány.

Szent Máté és Szent Márk evangéliumi elbeszélésében megrendítően tárul elénk a szenvedő Jézus magányossága, elhagyatottsága. Jézus hét szavából a kereszten, (1. Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek (Lk 23,34). 2. Még ma velem leszel a paradicsomban (Lk 23,43). 3. Asszony, íme, a te Fiad; Íme a te anyád! (Jn 19,26-27) 4. Éli, Éli, lamma szabaktani (Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?)(Mt 27,46; Mk 16,34) 5. Szomjazom (Jn 19,28). – 6. Beteljesedett (Jn 19,30). 7. Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet! (Lk 23,46) a negyedik a legelkeseredettebb, amelyet az elhagyatottság váltott ki: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? (Mt 27,46; Mk 16,34) Ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta… . (Pilinszky János)

Érdemes felfigyelnünk arra, hogy Jézus Krisztus szenvedésében nem merül annyira önmagában, hogy másokat figyelmen kívül hagyna. Gondoljunk csak Jézus elfogatására, hogy a Getszemáni-kertben meggyógyítja a főpap szolgáját, akinek fülét nagy buzgalmában levágta egy apostol. Péterre is jut ideje a főpap udvarában a tagadás pillanatában, rátekintett Péterre. Péternek eszébe jutott, mit mondott neki az Úr: Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz. Kiment és keserves sírásra fakadt. (Lk 22, 61) Péter tagadásának megjövendölésében nemcsak vétkére figyelmezteti, hanem az utolsó vacsorán elhangzott ígéretre is: De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. (Lk 22, 32)

Jézusnak mindenkihez van szava, de a világ forgalmas rohanásában nem halljuk meg. Az az ember, aki mély és személyes istenkapcsolatra jutott, ritkábban érzi magát egyedül.

Nekünk embereknek is a magányos fa lehetne a jelképe, ahogy gyökerével a földben áll, s leveleivel ki-be lélegzi a világot. Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie. Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel. Magányból kell vizsgáznia és az emberek, a világ felé való nyitottságból, mely lényegében a „jó magányosság” ellenpróbája, ikertestvére. (Pilinszky János)

Túrmezei Erzsébet, A magányt nem ismerem!

Magányos? Nem! Magányos nem vagyok.

Hisz soha nem vagyok egymagam.

Ha szól az Úr s szavára hallgatok,

minden magánynak vége van.

 

Ha kis szobámban egyedül vagyok,

s figyelem csendesen,

bennem sok drága Ige felragyog,

s vigasztalást, új erõt ad nekem.

 

Hiszen annyi nehezet éltem át

hosszú, fárasztó életutamon.

Mért vágynék arra, a világ mit ád,

ha hitem engem hazafelé von?!

 

Imára kulcsolom fáradt kezem,

–  tudom, Uram többet most nem kíván-,

s életem új fényben szemlélhetem,

ámulhatok isteni uralmán.

 

Közelsége elûz minden magányt.

Szent üzenetein gondolkodom,

és hitem már a jövendõbe lát.

Milyen öröm: vár örök otthonom!

 

Világ, nem nyitok már ajtót neked.

Csak Te légy velem, Uram, Mesterem!

Köszönöm áldott közelségedet!

Velem vagy! A magányt nem ismerem.

 

Az emberek azért magányosak, mert falakat építenek hidak helyett.

 

III.

A jó Isten az embert társas lénynek teremtette. (Láttuk előző elmélkedésünkben.) Minden embert saját képére és hasonlatosságára teremtett. Az ember iránti érdeklődése napjainkban is folytatódik. Nem hagyott magunkra. Velünk van. Jézus feltámadása után, amikor az apostoloknak küldetést ad, akkor tudtukra adja a vigasztaló szavakat is, hogy: Veletek vagyok minden nap a világ végéig! (Máté 28, 20b)

Jó tudnunk azt is, hogy ki-ki a saját személyében nagyon fontos Isten számára. Bennünk megbízik, olyannyira, hogy a teremtett világ művelését és őrzését is ránk bízta. (vö. Ter 2,15) Sőt szabad akaratot adott nekünk, hogy döntsünk a jó és a rossz között. Az ember a kísértésnek már kezdetben engedett azért, hogy olyan lehessen, mint az Isten, hogy ismerje a jót és a rosszat.

Elmélkedésünk középpontja a kísértés.

Jézus halálküzdelmének óráján – a Getszemáni kertben – Péterrel, Jakabbal és Jánossal volt együtt. Arrébb ment és imádkozott. Miközben elalszanak visszatér hozzájuk és ezekkel a szavakkal fordult Péterhez: Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. (Mt 26, 41) Jézus gyakran arra int, hogy virrasszunk. Ne engedjük meg magunknak, hogy a lelki álmosság legyőzzön. A virrasztás elválaszthatatlan az imától, mint ahogyan az ima is nélkülözhetetlen a próbatételek idején. Fel kell ismernem és tudatosítanom kell, hogy a próbatételnek tűnő kísértés nem azért van jelen az életemben, hogy elbátortalanodjak, hanem hogy legyőzzem és lelkileg megerősödjek. Közben imádkoznom kell. Jézus kezeskedik afelől, hogy a mennyei Atya nem hagyja, hogy nélkülözzük a Szentlélek erejét. Jézus az utolsó vacsorán apostolai felé elhangzott búcsú beszédében megígéri a Szentlelket. Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. (Jn 14,15-16) Szent Pál apostol pedig így szól az efezusiakhoz írt levelében: Legyetek éberek és imádkozzatok kitartóan. (Ef 6, 18b)

Nagyböjt az új ember kialakításának szent időszaka. Ez a munka azonban kemény küzdelmet igényel. Minden munka: fáradtság, izzadság, de miközben építjük a lelki élet szépséges várát, a gonosz lélek incselkedései ellen küzdünk. Jézus Krisztus életében ott van a virrasztás az imádság és mégis a sátán a pusztában megkísérti. Teszi azért, hogy Jézusnak belső lelki egyensúlyát felakarja borítani, küldetésének igazi teljesítését szeretné meghiúsítani. Jézust a Lélek vitte a pusztába, a teljes magányba. Az örömhírből jól ismerjük, hogy amikor Jézus elvonul csendes helyre, vagy akár a pusztába, ott akkor senki és semmi sem választja el Istentől. Keresi az imádságban az Atyával való együttlétet. A pusztában a gonosz lélek mégis próbálkozik, megkísérti, Jézus pedig győzelmesen szembeszáll vele. A sátán, a gonosz lélek mindent megtett és megtesz azért, hogy meghiúsítsa a megváltás tervét. Ezt ki is fejezi Szent Lukács evangélista, amikor azt mondja a kísértés legyőzése után, hogy Miután az ördög minden kísértést végbevitt, egy időre elhagyta Jézust. (Lk 4,13). Tudatában kell lennem, hogy a gonosz lélek engem is csak egy időre hagy el, de a megkísértéseket Jézus Krisztussal együtt szenvedem el.

Jézus előtt a pusztai megkísértettségben megjelentek azok a lehetséges utak, amelyekre azon az áron léphetett volna, hogy elhagyja a Lélek vezetését. Idézzük csak fel, hogy a Lélek indíttatására ment a pusztába. Vele van!  Ezért a sátán nem tudja eltéríteni igazi küldetésétől. Jézus a gonosz lélek kísértéseit visszautasítja teljes határozottsággal, világos messiási öntudattal. Láthatjuk, hogy még az Isten Fiát is megkísértette és el akarta téríteni a helyes útjáról a gonosz lélek. Annál nagyobb ügyességgel és ravaszsággal fordul ellenünk!

Ki is ez a gonosz lélek, a sátán, aki a kísértést okozza? Az, aki hasonlóvá akart lenni a Mindenható Istenhez!  Az az irigy lélek, aki, mivel elvesztette örök boldogságát, azt akarja, hogy mások se jussanak oda. Az a kísértő lélek, akiről Péter apostol mondja első levelében: Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. (1Pt 5,8) Csak figyeljük meg, milyen félelmetesen reálisnak tűnik itt a gonosz lélek, akinek létezésében nemcsak egy Dante, Aquinói Szent Tamás, Newton, Pascal hitt, hanem akinek konkrét jelenlétét a nagy Goethe szinte érezte és mesterien megírta életművében, a Faust-ban, aki végig kísér és kísért égen, földön és poklon át. Miből ismerjük fel? Hát cselekedeteiből, és taktikájából!

A sátánnak sok évezredes tapasztalata van. Jól tudja, hogyan kell az embert megközelíteni, megostromolni és meghódítani. Úgy tesz, mint Krisztusnál tette, mert Szent János evangélista szerint az embert az áteredő bűn után három szenvedély fűti: A test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Mindezek nem az Atyától vannak, hanem a világból. De a világ elmúlik a kívánságaival együtt. Csak, aki Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre. (1Jn 2,16) Mindenki élvezni akar, bírni akar, uralkodni akar, valami lenni akar. A kísértés lényege a választás: dönteni kell Isten mellett, vagy Isten ellen.

  1. Hitünket meg akarja ingatni. Ez a legveszélyesebb kísértés. A természetből vett példával szeretnék rávilágítani. Figyeljük meg, vihar után, hogyha a vihar megtépi a fa koronáját, ha le is szakít néhány ágat, nincs nagyobb baj! A fa újra kihajt. De ha a féreg a fa gyökerét támadja meg, az a fa halálát okozza! A gonosz lélek is a lelki élet alapját, gyökerét, a hitet támadja meg, hogy az egész embert hatalmába kerítse. A hazugságnak az igazság látszatát adja. Ügy tünteti fel magát, mintha legfőbb javunkat akarná.

Jézust is háromszor megkísértette a sátán. Első kísértése: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré. (Mt 4,3b) Igen, a kenyér a történelemben véres csaták, küzdelmek, háborúk emlékét idézi elénk. Aki kenyeret ad, az parancsol! A valóságban komoly kétség bújik meg a kijelentésben: Jézus nem változtatta a köveket kenyerekké, tehát nem Isten Fia! A hívők könnyen meginognak. Az ingadozók pedig hitetlenekké válnak. Jézus ezt felelte: írva van, nem csak kenyérrel él az ember! (Lk 4,4) Kell a kenyér, de kell a lélek tápláléka is: imádság, Biblia-olvasás, szentáldozás. Kell a ruházat, de a lelket is föl kell öltöztetni alázatba, tisztaságba és szeretetbe. Kell a lakás, de kell, hogy a léleknek is legyen otthona: a csend, a befelé fordulás, a templom. Jézus válasza világos: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik. (Mt 4,4) A lényeg ezen a szón fordul meg: Nemcsak. A démoni világ: csak munka, imádság nincs; csak hétköznap, vasárnap nincs; csak szórakozás, elmélyülés nincs. Minden van, csak Isten nincs.

  1. Másik csele, amivel a gonosz lélek megfogja az embert: a gőg, büszkeség, hiúság, amely nem ritkán buzgó lelkeket is hatalmába ejt. A nagyböjti elcsendesedésünk közepette is megkísért a gonosz. A pusztában másodszor is kísérti Jézust. Majd felvitte őt egy magas hegyre, és megmutatta neki egy szempillantás alatt a földkerekség minden országát. (Lk 4, 5) Itt kijátssza legnagyobb tromfját. Így szól az ördög: Mindezt a hatalmat és ennek dicsőségét neked adom; mert az enyém, és akinek akarom, annak adom; ha tehát imádsz engem, mind a tiéd lesz. (Lk 4, 6-7.) Vagyon, gazdagság, hatalom, minden a tiéd! Nem kérek tőled semmi ellenszolgáltatást csak a lelkedet! Az írás szavával, mint kétélű karddal, űzi el magától válaszával, amikor idézi: Írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. (MTörv 5,9; 6,13) (Lk 4, 8)

Amint a féreg a legjobb gyümölcsöt keresi meg, a sátán is buzgó, törekvő lelkeket iparkodik behálózni. Hiúsággal és öntetszelgéssel. A lelki gőg megsemmisíti az erényeket!

  1. A harmadik csel, amit a gonosz lélek alkalmaz Jézus ellen, hogy kedvet akar csinálni a bűnhöz! Azután Jeruzsálembe vitte őt, a templom ormára állította, és azt mondta neki: Ha Isten Fia vagy, vesd le innen magadat. Mert írva van: Angyalainak parancsol felőled, hogy őrizzenek téged, és kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat. (Zsolt 91,11-12) (Lk 4, 9-11) A sátán, akár egy jó teológus, idézi a 91. zsoltárt. Mit félsz? A sátán igyekszik, hogy a dicsőségvágy, a feltűnés, a büszkeség hálójával megfogja a Mestert!

Shakespeare mondja, hogy nincsen ember a világon, akit hiúságánál fogva meg ne lehetne közelíteni! Krisztus nem azért jött, hogy akrobata mutatványokkal szórakoztassa az embereket. Itt sem alkudozik, hanem nyíltan kiadja a kísértő útját: Ne kísértsd Uradat, Istenedet. ((MTörv 6,16) Lk 4,12).

És ha engem környékez meg, mit feleljek? Én ismerem erőmet és erőtlenségemet, képességemet és hibáimat. Én szerény és alázatos akarok maradni és megadni Istennek, ami Istené! Te pedig, sátán távozzál tőlem, büszkeség, kevélység lelke!

A régi hajósok legendája beszél a mágnes-szigetről. Jaj annak a hajónak, amelyik közelébe kerül. Amint belesodródik vonzásába, a vasalkatrészeit kitépi a hajóból. A szögeket, pántokat és műszereket magához vonja a mágnes, s a hajó utasaival együtt a tengerbe veszik. Így vagyunk ma a test, az anyag, a reklámok vonzásával. Halljuk naponta, hogyha ezt és azt megveszed…, akkor boldog leszel. A kísértés, a földi élvezet nem tudja az embert tartósan kielégíteni és megnyugtatni! Legyünk erősek a hitben, mert a nehézségekben senki és semmi másba nem kapaszkodhatunk. Naponta kérjük a Lélek jelenlétét életünkben. Teljesítenünk kellene Jézus kívánságát, és minden nap kérnünk kellene a Szentlelket, hogy nyissa meg szívünket Jézus előtt. A Szentlélek által vesz lakást bennünk az Atya és a Fiú: neki köszönhetően élünk Istenben és Istenből. Isten szeretete, amelyre a Szentlélek tanít, amelyre a Szentlélek emlékeztet és amelyet ő ajándékoz nekünk, mindig és teljesen érinti mindennapi életünket. Hívjuk őt segítségül gyakrabban, hogy vezessen Krisztus tanítványainak útján. Hívjuk segítségül minden nap. Ezt javaslom: hívjuk segítségül minden nap a Szentlelket, s akkor a Szentlélek egyre közelebb visz bennünket Jézus Krisztushoz. Habár, aki hisz Jézus Krisztusban, az már megkapta, mégis egyre teljesebben befogadhatja.

Mindezek mellett nagyon fontos, hogy mire ill. kire is figyelek. Egy kis történettel szeretném szemléltetni.

Történt egyszer, hogy egy indián sétált egy nagy amerikai városban az egyik barátjával. Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcákon. Egyszer csak megszólalt az indián: Hallok egy tücsköt. Az nem lehet mondta a barátja. Ekkora zajban hogy lehetne meghallani egy tücsköt? Biztos vagyok benne. Hallottam egy tücsköt mondta az indián. Ez őrültség- mondta újra a barátja. Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt. Az ágak között tényleg megtalálta a tücsköt. A barátja álla leesett: – Ez lehetetlen. Neked természetfölötti hallásod van. Nem- válaszolt a bennszülött -Az én fülem semmiben sem különbözik a tiedtől. A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban.  Ez lehetetlen, én sose hallanék meg egy tücsköt ilyen zajban. Nem, nem lehetetlen – hitetlenkedett tovább a barátja. Az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb neked. Figyelj! Bemutatom. Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette azokat. Harminc méteres körzetben minden fej megfordult, hogy vajon az érme, ami csörrent, nem az övék-e. Látod már, hogy mire gondoltam? Az egész azon múlik, hogy mi az, ami fontos számodra. Te mire ill. kire figyelsz? Észreveszed a Lélek jelenlétét az életedben? Hiszed, hogy benned, veled és általad munkálkodik?

Jézus Krisztust megkísérti a sátán – a gonosz lélek – hát még minket. A döntés, a válasz az én életemvitelétől függ. Kinek akarok behodólni?

A test állandó küzdelemben áll a lélekkel és szeretné azt leigázni, nem akar tudni önmegtagadásról. Ez a küzdelem a sírig tart! Éjjel-nappal velünk van ez az ellenség, bárhová menekülünk, mindig magunkkal visszük.

Hogyan győzzük le a kísértést? Jézus Krisztusra tekintve megmutatja az ellenség harci eszközeit: Vigyázni: vigilatc! Legyetek éberek. Kerülni a veszedelmet. A bűnös ember bűnökre bűnt halmoz. (Sir 3, 27)

Imádkozni: orate! Krisztus int: Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. (Mt 26,41). Az ima elűzi a kísértőt és kegyelmet ad. Ellenállva küzdeni! Kezdetben álljatok ellen! Ne várjátok meg, amíg a sátán béklyóba szorítja kezeteket, lábatokat. Akkor már késő a futás! Küzdelem nélkül nincs győzelem! Nagyböjt komolyan figyelmeztet: használjuk fel az időt, hogy lelkünk gazdagabb, szebb, és boldogabb legyen! Nagyböjt a léleképítés ideje! A nagyböjt lelki tréningünk, lelki edzésünk nagy ideje. Ugye, mennyit tréningeznek a jó sportolók, hogy kiváló eredményeket érhessenek el? !Rajta! Én is, még ma… és ezután minden nap tréningezek. Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért. Én is futok, de nem céltalanul… . (1Kor, 9, 24-26a)

Edzem magam, hogy állandó önfegyelmezéssel és az ellenfél taktikájának megismerésével felkészüljek a nagy küzdelemre és győzelemre. Mert csak ez adja vissza lelkem békéjét, egyensúlyát, boldogságát és szívem nyugalmát!

Vörösmarty Mihály így ír:

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? Hír? Gyönyör?

Legyen bár, mint özön,

A telhetetlen elmerülhet benne,

S nem fogja tudni,

hogy van szívöröm.

 

 

 

IV.

A délelőtti elmélkedésünkben hallottuk, hogy a kísértés életünk velejárója, hiszen még Jézus Krisztust is megkísérti a gonosz lélek- a sátán, hát még minket embereket. Nem kell kétségbe esnünk a kísértés hallatán, érzésén, mert még nincsen vesztett ügyünk. Sőt nem veszíthetünk!

Szent Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében csodálatosan elénk tárja, hogy: Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk? Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Amint meg van írva: Minket minden időben teérted irtanak, s vágójuhok módjára tartanak. De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van. (Róm 8, 31b-39)

Elmélkedésünk középpontja Jézus a bűnösök barátja.

A sátán incselkedésére, hogyha bűnt is követünk el, nem az a megoldás, hogy bűnt bűnre halmozzak (vö. Sir 3,27) hanem az, hogy megbánjam és jóvá tegyem. A Szentírás tanítása szerint Jézus egyetlen egy bűnös embert sem ítél el, aki őszintén bánja gaztetteit. Nagyböjt a bűnbánat tartás ideje is. Nézzek bele lelki világomba, vegyem vissza az irányítását, hogyha netán a gonosz ott akarna szállást találni magának.

A mi Urunkat többször is vádolják az írástudók, farizeusok, hogy a bűnös emberek barátja. Ezekiel próféta találóan írja, hogy: Talán örömöm telik a bűnös halálában – mondja az Úr, az Isten –, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen? (Ez 18,23) A Szentírás nyelvezetében jobban örvend egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak.

Az Újszövetség kezeskedik arról, hogy Jézusnak különleges kapcsolata volt a bűnösökkel. És éppen ezért sok embert megbotránkoztatott a velük való érintkezésével, mégis folytatja – úgymond – nem kerüli a bűnös emberrel való kapcsolattartást, hanem gondjaiba veszi. Neki ezt kell tennie, mert Ő Jézus, mert Ő szabadítja meg népét bűneitől. (Mt 1,21)

Jól ismerjük, hogy hogyan lesz Mátéból a vámosból Krisztus követe. Máté meghívása. Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, amint ott ült a vámnál. Szólt neki: Kövess engem! Az felállt és követte. Amikor később vendégül látta házában, sok vámos meg bűnös jött oda, s Jézussal és tanítványaival együtt asztalhoz telepedett. Ezt látva a farizeusok megkérdezték tanítványaitól: Miért eszik mesteretek vámosokkal és bűnösökkel? Jézus meghallotta, és így válaszolt: Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket. (Mt 9, 10-13)

Csupán harminchárom év itt a bolygónkon földi élete. A kevésnek tűnő életet azért élte, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett. (Lk 19,10) Ez küldetésnek lényege: az Atya azért küldte, hogy a bűnösöket keresse. Nem az volt a feladata, hogy az emberi viszonyokat rendezze, küldetésében ez is benne van, de elsődleges célja Jézusnak, hogy az Isten és ember közötti viszonyt rendbe hozza. Hogyha ezt tudatosítom, akkor megértem, hogy igenis azért jött, hogy a bűnösöket hívja. A gyógyítás és megbocsátás Jézus küldetésében nem különül el. Figyelemre méltó tény, hogy Jézus meggyógyította a betegeket, akiket hozzá elhoztak, vagy akikkel találkozott de ő nem ment utánuk. Sokkal inkább törődött a bűnösökkel. Náluk Ő kezdeményezett, hogy megmutassa mennyire őszintén elfogadja őket.

Isten maga jön el megbocsájtani és be is bizonyítja ezt azzal, hogy Őnála nincsen személyválogatás. Minden ember külön érték, kincs számára. Szeretetből és szeretetre teremtett. Nem vet meg minket bűnös embereket. Ez a fordulat, a kereszténység lényege. Jézus bűnösök közé ül, velük eszik és iszik. Isten nem riad vissza a fáradtságtól. Elküldi egyetlen Fiát, hogy keresse a bűnösöket. Nem tesz különbséget. Szemében mindanyian bűnösek vagyunk. Egyikünk a másikra az vesse rá az első követ, aki bűntelen. (Jn 8,7)

Ahhoz, hogy bűneim bocsánatot nyerjenek, be kell ismernem, hogy bűnös vagyok. Isten tiszteli szabadságunkat. Nem erőlteti ránk magát, és nem fog megszabadítani minket, ha mi vonakodunk.

Ahhoz, hogy Jézus lakjon bennünk és tanítson minket a szeretetre, be kell engednünk Őt a szívünkbe. Egy híres festő lerajzolta Jézust, amint áll az ajtó előtt és zörget, de kilincset nem rajzolt az ajtóra. Jézus nem mehet be szívednek az ajtaján, mert csak te nyithatod ki az ajtót belülről. Jézus jön hozzád, zörget, de nem erőszakos, türelmesen vár, nem ront rád, hanem megvárja, amíg te nyitsz ajtót. Jézus irgalmas. Ha sokáig nem nyitod ki szíved ajtaját, nem büntet meg, nem tesz szemrehányást ezért. Türelmesen vár rád. Ha megbánod bűneidet, akkor irgalma végtelen és elfelejti minden bűnödet. Ahol hiányzik a bűntudat, ott a kereszténység nemcsak, hogy légüres térben mozog, hanem az egész evangélium elveszti értelmét és célját. Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat vezetjük félre, és nincs bennünk igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket. Ha azt állítjuk, hogy nem vétkeztünk, hazugnak tüntetjük fel, és tanítása nincs bennünk. (1Jn 1, 8-10)

Az emberi történelemben a bűnélmény volt mindig az egyik legkínzóbb jelenség. Ez a cselekmény a nagy görög drámák, de a legjobb modern filmek közül is néhánynak alapja. A bűn hatására minden más vallásban az ember az, aki kiengeszteli Istent – jócselekedeteivel; magatartásával; életvitelével, vezekléseivel; áldozataival… – a kereszténységben ISTEN az, aki kiengesztel. A megigazulás Isten kegyelmének szabad ajándéka (vö. Róm 3,24), amely azzal a kéréssel fordul hozzánk, hogy ezt a kiengesztelő adományt ismerjem fel. Isten kezdeményezése, szíve vágya ez.

Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket, de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg. (2Tim 2, 12b-13) Isten szeretete nagyobb, mint a mi összes bűnünk. Mi bűnösök vagyunk ugyan, de Isten elfogadott minket.

A bűn befogja az ember szemét, hogy ne lássa hibáit és azok következményeit. A sátán alaposan beköti az ember szemét! De van kiút a bűnbánat szentsége által a szentgyónásban.

Jézus azáltal teljesítette küldetését, hogy mindenkit elfogadott, akivel csak találkozott. Az adószedők, házasságtörők, vámosok, valamennyien szelíd jóakaratot találtak nála, és ezáltal mindenki elfogadottnak érezte magát. Hisz Jézusunk: A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. (Iz 42, 3) Mindenkiben talált és talál valami jót és nem ítélt el senkit. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. (Jn 3, 17)

Van egy jó barátunk, aki mindannyiunkkal van. Nem kell félnünk, hogy bárkinek is bármit is elmondana rólam. Elárulásának éjszakáján az Úr bizonyára meglepte tanítványait, amikor ezt mondta nekik: Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. (Jn 15,14-16a). Ma délután neked, nekem mondja, hogy te az én barátom vagy. Bízzunk meg benne, építkezzünk szilárd alapra.

De ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja. (2Tim 2,13) Mekkora megnyugvás rejlik ebben a mondatában is, hogy bármikor keressük, bárhonnan érkezünk – ahogyan Kányádi Sándor, Folytonosság című versét így fejezi be: … akármikor jössz, itthon van az Isten.

A szeretet görögül fileo, bensőséges barátságot jelent. Ilyen módon – mivel Ő a bűnösök barátja – mi is Urunk Jézus barátai lehetünk. Jól tesszük, ha ki-ki megkérdezi önmagától, hogy: Milyen a baráti viszonyom Ővele?

Jézus nem kíváncsi tetteimre, gondolataimra, cselekedeteimre, hanem egyedül azt akarja, hogy a bűnös letérjen a bűn útjáról és éljen, mert nem akarja a bűnös ember halálát. (vö. Ez 33,11)

Melyik emberen lehet segíteni? Kin lehet segíteni? Gyógyítani csak azt lehet, aki elismeri, hogy beteg és gyógyulni akar. Ezért mondta Jézus: Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. … Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket. (Mt 9,12-13)

Jézus a farizeusról és a vámosról szóló példabeszédében így szól: Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenemből. A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek: ez megigazultan ment haza, amaz pedig nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják. (Lk 18, 10-14) Aki önmagával van tele, annak nem lehet adni semmit. Aki szabadulni akar a bűneitől, az Jézustól kap a bűnei helyére igazságot, tisztaságot, békességet, reménységet. Jövője csak annak van, aki változni akar. Az öntelt ember fejlődésképtelen. Melyik csoportba tartozok? Akarok-e változni, vagy a körülöttem élőket és Jézust szeretném megváltoztatni? Nem rejtegetek-e bűnöket szép látszatok mögött? Jézust azzal is vádolták, hogy a bűnösök barátja. Örülök-e annak, hogy ez igaz, és odatartozok-e az ő baráti köréhez? Jézus nyíltan kijelenti, hogy:

Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. (Jn 15,14) Jézus a bűnbánó bűnösök barátja. Az ő barátait onnan lehet tévedhetetlenül fölismerni, hogy nincs bennük sem önámítás, sem öndicsérés, önmagukat Barátjukhoz viszonyítják.

Bűnösök barátja, így nevezték a farizeusok. Akarok-e Jézusnak barátja lenni? Isten lehajol bármilyen mélyre, nem számít, hogy hol vagyok. Jézus jól érezte magát a bűnösökkel, szívesen volt velük és ez a tulajdonsága nem változott meg. Érdekes, hogy ez nagy felháborodást váltott ki az egyházi vezetők részéről, megelőzte korát, újat hozott. Isten naponta képes megújítani bennünket csak legyünk a baráti körében. Ha szeretjük a barátunkat el is hisszük, amit mond.

Pál apostol: a világ barátságát, karrierjét cserélte fel Jézus barátságára. Pál sok mindent feladott és igen hatékony volt a szolgálata. Jézusnak velünk is nagy tervei vannak, csak ne utasítsuk vissza. Azok az emberek, akik nem törődnek az őket elítélőkkel esélyt adnak maguknak a megtérésre. Jézust azért is szeretem, mert elfogadott olyannak amilyen vagyok. Szemlélve Jézus életét az Evangélium lapjairól egészen az emberi lélek mélységeibe, az ember legnagyobb tragédiájába hatolt be, mely a bűn. Maga mondta, hogy azokat jött megkeresni és üdvözíteni, akik elvesztek; hogy a bűnösök barátja és orvosa.

Úgy érzed, hogy elhagyott? Nem te hagytad el őt? Hogy már végleg megharagudott rád? Nem te nem beszélsz vele? Azt gondolod, hogy nincs már számodra békesség? Azt hiszed, olyan bűnöket követtél el, hogy senki sem tud megbocsátani? Aki hozzá fordul, azt Ő soha nem utasítja el. Jézus Krisztus is kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. Együtt érez gyöngeségeinkkel (vö. Zsid 4,15).

Ha vétkezel szállj magadba és őszintén bánd meg bűneidet. Isten a megtérő bűnösnek mindig kész megbocsátani.

Ady Endre, Az Úr érkezése

Amikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul — átölelt az Isten.

Nem harsonaszóval, hanem jött néma, igaz öleléssel.

Nem jött szép, tüzes nappalon, de háborús éjjel.

És megvakultak hiú szemeim, megszűnt ifjúságom:

De őt, a fényest, a nagyszerűt mindörökre látom.

 

 

V.

A délutáni elmélkedésünkbe eljutottunk odáig, hogy Jézus a bűnösök barátja. Sokaknak feltűnik, hogy velük szóba áll, de azt már nehezen viselik a farizeusok és írástudók, hogy együtt ül asztalhoz, eszik és iszik velük. Igen ez a mi Istenünk, aki azért küldte Fiát, hogy megkeresse azt, aki elveszett. A mostani elmélkedésünkben nézzük is meg ill. járjuk egy kicsit körül, hogy mit is jelent a szentgyónás. (Szt. Antal nyomán)

Van esélyünk, hogy hazataláljak, hisz a kísértés és a bűn rabságából a szentgyónás által tudunk teljesen visszatérni/ – fordulni szerető Atyánkhoz, aki mindig hazavár. Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat vezetjük félre, és nincs bennünk igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket. (1Jn 1,8-9).

Itt a földi életünkben a jó Isten minden embert meghív arra, különösen most a nagyböjti időszakban, hogy tartsunk bűnbánatot azaz bánjuk meg bűneinket. Röviden szólva: Meghívás a szentgyónásra! Egészen másképp hangzik, mint: bűneidet köteles vagy meggyónni. Amikor mi gyónásról beszélünk, szinte kizárólag azt hangsúlyozzuk, mit kell tennünk, hogy jól végezzük el a szentgyónást. Nem feledkezünk el azért arról sem, amit Isten művel a szentségben, ti. megbocsátja bűneinket. De erre úgy gondolunk, mint a bűnbánat befejező aktusára, melyet megelőz a gyónó készülete, bűnbevallása, s ez utóbbiak inkább foglalkoztatnak bennünket, mint az, amit Isten tesz velünk. Mily nagy az Isten irgalma, hogy a mi bűnbánatunkért, a bűnök megbánásáért tisztára mossa lelkünket! Mily nagy az Isten irgalma! Mily nagy a bűneit megbánó bűnös méltósága! Isten, aki a mennyben lakik, leereszkedik a bűnbánó ember szívébe, hogy ott lakjék.

A szentgyónás a keresztséghez hasonlóan az újjászületés szentsége számunkra, új élet szentsége a Szentlélekben. A bűnbánat szentségében Krisztus üdvözítő művére emlékezünk, ünnepeljük a titkot, mely az ő szenvedésében, halálában és feltámadásában ment végbe. Ez utóbbi a legfontosabb mozzanat a szentgyónásnál.

Istenünk szeretete megnyilvánult Fiában, Krisztusban. Szeretete tovább él. A bűnbocsánat hatalma Jézus megváltó halálának és feltámadásának gyümölcseként átszáll az Egyházra, amikor a Feltámadott az apostolokra leheli a Szentlelket: Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad. (Jn 20, 22-23; vö. Mt 16, 19-20: a Fülöp Cezárea-i jelenet, amikor Jézus átadja Péternek az oldás-kötés hatalmát.) Krisztus azt akarta, hogy az Egyház életében, cselekedetében és imádságában maradék nélkül a bocsánat és a kiengesztelődés jele és eszköze legyen, melyeket ő nekünk vére árán szerzett meg. Ugyanakkor a föloldozási hatalom gyakorlását rábízta az apostoli szolgálatra. Tehát az apostoli szolgálatot bízta meg ’a kiengesztelődés szolgálatával’ (2Kor 5, 18). Az apostol ’Krisztus nevében’ kapta küldetését és ’maga Isten az’, aki rajta keresztül buzdít és kér: ’engesztelődjetek ki az Istennel’ (2 Kor 5, 20) /KEK 1442/.

Ennek jobb megértése végett induljunk ki a főpap, pontifex szó magyarázatából. A pontifex szó nemcsak főpapot, hanem hídépítőt is jelent. A két jelentést Páduai Szent Antal összekapcsolja. Krisztus azonban a ránk váró javak főpapjaként jött el… . (Zsid 9,11) A főpap azoknak, akik őt követik, hidat s utat jelent.

Két partja van a folyónak: egyik a halandóság partja, a másik a halhatatlanságé. A folyó: a mi bűnösségünk. Krisztus eljött, mint főpap (főpap és hídépítő egy személyben), és ő maga lett a Híd a két part között.

A kép minden bizonnyal találó. A híd mindkét parthoz tartozik, melyeket összeköt. Krisztus, mint Isten a halhatatlanság partjáé – ez magától értetődő. De amikor emberré lett, magára vette a mi halandó embervoltunkat s meg is halt értünk, a halandóság partjához is tartozott.

A híd alapjai mindkét parton szilárdan mélyednek a part talajába. Krisztus mindkét parthoz tartozik tehát. És így, de csakis így lehetséges a Krisztus-követőknek Krisztus által, aki a Híd, a halandóság partjától eljutni a halhatatlanság partjára.

De a két partot másképp is nevezhetjük. Az egyiket a bűn partjának – mivel a bűn által jött a halál a földre -, a másikat az elégtétel partjának. A bűnbánat által a szentgyónás hídján átmegyünk a bűn partjáról az elégtétel partjához. Az elégtétel itt nem csupán a szentgyónás után végzendő imát jelenti, hanem annál sokkal többet. Az igazi elégtételt Jézus hozta meg nekünk: ő maga az elégtétel partja.

De hogy is vagyunk a bűn partjával? Jézus ezen a parton, a bűn partján is áll? Itt megváltásunk központi titkához értünk. A titokról Szent Pál azt írja: elküldte tulajdon fiát a bűn miatt a bűn testének hasonlóságában, hogy elítélje a testben levő bűnt… .  (Róm 8,3) Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket (2Kor 5,19) … engesztelődjetek ki az Istennel! Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, magára vette a bűneinket, hogy benne „Isten igazságossága” legyünk. (2Kor 5,20b-21) Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. (Zsid 4,15)

Ha a szentírásnak ezeket a szavait figyelembe vesszük, azt kell mondanunk, hogy Krisztus mint híd a bűn partján is áll. A bűn hordozója lett, hogy innen, a bűn oldaláról hidalja át az Istentől elválasztó szakadékot és hogy nekünk, bűnösöknek utunk lehessen bűneink bocsánatának elnyeréséhez s egyszersmind az örök élethez.

Hozzánk jött, hogy hozzá menjünk! Krisztus hozzánk, a mi oldalunkra jött, akik vétkeztünk. A mi oldalunkon találjuk őt, aki érettünk a bűn hordozójává lett – magára vette bűneinket (Ferenc pápa) és ha mi a szentgyónásban vele egyesülünk, akkor a mondat második része is valóra válik: hogy mi őhozzá menjünk.  Krisztus, a mi Hídunk az ő oldalára vezet minket – szenvedése és keresztje által az Atyához, az örök életre. S így magasztaljuk feltámadását Annak, aki közösségre lépett velünk.

A bűnbánat szentségénél is megtörténik az Úr megváltó művére való emlékezés. Megdöbbentő a titok, mely abban rejlik, hogy Krisztus üdvözítő műve az emberben az ember által valósul meg.

Mily nagy az Isten jósága! Mily nagy a bűneit megbánó bűnös méltósága! Isten, aki az örökkévalóságban lakik, leereszkedik a bűnbánó ember szívébe, hogy ott lakjék. Isten irgalma nagyobb, mint a bűn. Lehetővé teszi a bűnösnek azt is, hogy kövesse Krisztust, aki őt a bűntől megváltotta.

A szentgyónásnál követhetjük Szent Ágoston példáját: legyen az confessio misericordiae és confessio miseriae: egyszerre Isten irgalmasságának és a mi nyomorúságunknak a megvallása. Hogyha még ezek után is nehezemre esik a gyóntatószékbe lépnem – és kinek nem esik ez nehezére! –, akkor tekintsek fel a keresztre, hol minden a szeretet, az irgalom és a megbocsátás nyelvét beszéli: a kiterjesztett karok; az átfúrt lábak; a lándzsával megnyitott szív, a szélesre nyílt szív; a lehajtott fő, a vér. Mintha ezt sugalnák, hogy bűnös lélek, mit kellene még tennem érted, amit nem tettem még meg?

Neveljem magamat! A jól végzett szentgyónás megerősíti döntésemet Jézus mellett. A rendszeres szentgyónás pedig segít minket, hogy Jézus igazi tanúivá neveljük magunkat. Ez lényegében tudatos önnevelés. Követelményeket támasztok saját magammal szemben és ezeket tudatosan megvalósítom. Az első feladat ránevelni magamat arra, hogy mindig lelkiismeretem szerint cselekedjek, azt tegyem, amit Jézus tenne helyemben. Ezért tartunk rendszeres lelkiismeret-vizsgálatot: Mit kíván tőlem Jézus, és mit teszek én? Ha ezt mindennap átgondolom, akkor mindig tudom, hogy mit kell tennem és a szeretet fog irányítani. Ehhez az önneveléshez szükségem van az Isten és az emberek segítségére. Ezt kapom meg a jól végzett szentgyónásban is.

Ahogyan a jól ismert tékozló fiú történetében olvassuk, (Lk 15) az Atyaisten irgalma és Krisztus kegyelme határtalan: mindig keresi, hívja és várja az eltévedt bárányt. Isten maga vágyik arra, hogy megbocsátson és tékozló gyermekét újra magához ölelje. Ahhoz azonban, hogy részese lehessek e bocsánatnak, szükséges, hogy szívből megbánjam bűneimet, – amennyire lehet – jóvá tegyem az okozott kárt, megvalljam az Egyház képviselője, a pap előtt bűnömet és kérjem, hogy a Krisztustól kapott meghatalmazás alapján megadja nekem a feloldozást. Ha ezt megkaptam, újra az Úr asztalához járulhatok, mint az Egyház teljes jogú tagja, hiszen szívemben újra ott lakozik az a szeretet, amelynek kifejezője az Eucharisztia lakomája.

Az ember számára az a legveszedelmesebb, ha elhiteti magával, hogy a rossz jó, a bűn természetes, a lanyhaság valójában józanság, a közönyösség alapvetően okosság. Életbevágóan fontos, hogy belássam: a rossz az rossz, de Isten jóságában bocsánatot nyerhet! A jó szentgyónás találkozás Krisztus irgalmával, és igaz öröm forrása: bocsánatot kapva, megtisztulva újra nekiindulok az útnak, Jézus nyomában.

Ugyanakkor Isten bocsánatának feltétele az egymásnak való megbocsátás. Jézus ezt ismételten hangoztatta: Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket. (Mt 6, 14-15) Aki tudja, mennyire rászorul ő maga is Isten irgalmára, maga is irgalmas lesz mások iránt, hisz minden nap imádkozzuk: bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. (Mt 6, 12)

A bűnbánat szentségének, a szentgyónásnak az volna a rendeltetése, hogy Isten belépjen életembe és megváltoztassa azt. Aki bűnösként térdelt le, szentként kel föl. Aki a pusztulással volt eljegyezve, most a Szentháromság életét hordja magában. Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg. (2Kor 5,17).

A gyóntatószék az új teremtés műhelye.

Szükséges, hogy a szentgyónás megtérést jelentsen, vagyis elfordulást a bűntől és odafordulást Istenhez, akit a jövőben teljes szívünkből törekszünk szeretni. Egy új, természetfölötti élet kalandja áll előttünk, a sátán vereséget szenvedett, Isten öröme lakik bennünk. Merítsünk a kincsből, amelyet hordozunk!

Jézus Krisztus nyilvános mûködésének idején isteni hatalmával tanított és isteni erejével csodákat mûvelt a nép körében. A csodák csodája, csodáinak betetõzése Lázár feltámasztása. E csodatetténél isteni mivolta túlságosan egyértelmû ahhoz, hogy a fõpapok és az írástudók eltûrjék. Mindig is keresték az alkalmat, hogy hogyan tudnának Jézusnak keresztbe tenni, de amikor a feltámadási csodáról hallannak és Jézus kijelentésérõl attól a naptól eltökélt szándékuk volt, hogy megölik. (Jn 11, 53) Itt Jézus nyilvános mûködése véget ér. Ezután már Jézus búcsú beszéde, szenvedéstörténete és feltámadása következik.

Jézus nyilvános mûködésének idején sokat tartózkodott Betániában, ennek a három testvérnek a házában szívesen szállt meg, szerette õket. (5.v) Amikor Jézus üzenetet kap a nõvérektõl, hogy Uram, akit szeretsz beteg (Jn 11, 3b) nem emberi várakozások szerint cselekszik. Azonnal nem indul útnak – habár szerette Lázárt, akinek a neve annyit jelent, mint az Úr az én segítségem – hanem a hír hallatára így reagál: Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsõségére lesz, hogy megdicsõüljön általa az Isten Fia. (4.v.) Jézus, két napig még a Jordánon túl marad. Amikor indulni akar a tanítványok megpróbálják lebeszélni, mert a zsidók most akarták Jézust megkövezni. (vö. 8.v.) Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban volt. (17.v.)

Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, eléje sietett, Mária pedig otthon maradt. Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentõl, megadja neked. (20-22 v.) Márta megszólalása egyszere kifejezi a Jézus iránti hitét, baráti bizalmát, de a szemrehányását is. Jézus megnyugtatta: Feltámad testvéred. Tudom, hogy feltámad – mondta Márta – majd a feltámadáskor, az utolsó napon. (23. v.) Márta vallja a feltámadásba vetett hitet, a farizeusok tanítása szerint. Jézus így folytatta: Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt? Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön. (25-27.v.)

Márta nõvérét is hívja és Õ is találkozik Jézussal. Így szólal meg: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. (32b) Sírásuk láttán, Jézus is lelke mélyéig megrendült. (33.v.) Jézus könnyekre fakadt. (35.v.) Jézus kérésére megmutatják, hogy hová temették. A csoda megtétele elõtt hálát ad Jézus imádságában az Atyának. Imádsága után hangosan ezt kiáltotta: Lázár, jöjj ki!  (43.v.) A halott kijött. (44.v.) Ez a határozott hívás minden kor emberéhez szól, mert a bûn következményeként mindnyájunkra halál vár. Ez a hang az élet Urának a hangja, azé az Úré, aki a mai örömhírben határozottsággal kijelenti önmagáról, hogy Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. (25.v.) Jézus azt akarja, hogy mindenkinek élete legyen és az bõségben legyen. (vö. Jn 10,10)

Bûneim, tévedéseim, a sátánnak való engedelmességeim sírboltot építenek számomra. De Jézus ebbe nem törõdik bele!!! Arra szólít a mai vasárnapon, hogy a bûn által épített síromból lépjek ki. Folyamatosan hív. Jöjj ki!

Aki tudatosan, szívvel-lélekkel éli keresztény életét, elfogadja Krisztus Urunk szent igéit, még annak az embernek is, elgondolkodtató a mai örömhír.  Lázár feltámasztásának története így fejezõdik be: A zsidók közül, akik felkeresték Máriát, sokan látták, amit Jézus végbevitt, és hittek benne. (Jn 11,45). Jézus története viszont folytatódik, hisz megtudjuk, hogy sokan hittek benne. Rá kell döbbennem, hogy a Jézusba vetett hit nem csupán igazságok, hittételek elfogadása, nem is csak bizalom, nem csupán erkölcsi döntés, hogy egész földi életemet tanítására építem, hanem – Jézusba vetett hitem – a dicsõséges feltámadás kezdete. Feltámadásunk már akkor elkezdõdik, amikor engedelmeskedünk Jézus e parancsának, hogy Jöjj ki! Jöjj ki a bûn sötétségébõl az életre. Engedjem, hogy a bûn által készített állarcaim lehuljanak rólam és újból találjam meg Isten képére és hasonlatosságára teremtett arcomat.

Az életemben, munkámban tapasztalom, hogyha valaki megdicsér, elismer engem, szeretetét kinyilvánítja ez igen jó érzéssel tölt el. A mai vasárnapon Jézus szól hozzád, hozzám, kinyilvánítja szeretetét. Szeretetének nemcsak a csoda a jele, hanem hozzánk intézett szavai is. Szavainak hogyha hiszek, a legnagyobb változások mennek végbe bennem. Aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog (25.v.) – mert az az élet, amelyet hittel fogadott szavai elõidéznek bennem, nincsenek alávetve a biológiai halálnak. Ez a mai örömhír központi üzenete: az örök élet. Jézus a fõpapi imájában így imádkozik: Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust. (Jn 17,3) Isten megismerhetõ, úgy, ahogyan õ kinyilatkoztatja magát.

Jézus Krisztus felfedte kilétét, mégis félnek a fõpapok és az írástudók, hogy megszédíti a zsidó népet és hinni fognak neki. Sokan felismerték, hogy valóban az Üdvözítõ, de nem mindnyája, hallottuk az örömhírbõl.

A hétköznapi életbõl szeretném kiemelni, hogy hogyan ismerünk mi meg egy másik embert? Pl. ha valaki beszél az illetõrõl; tetteibõl; viselkedésébõl; megnyilvánulásaiból ismereteket szerzünk róla. Személyesebb, hogy találkozunk, beszélgetünk. Biztosabb megismerés, amelyet egy magyar mondás találóan kifejez, hogy lakva ismeri meg az ember a másikat. A Szentírás tanítása szerint az Isten együtt akar lakni az emberrel.

Isten ismeretérõl, felismerésérõl elmélkedtünk a csendes napok keretében. Ezért jöttünk nagyböjt pusztájában, hogy Istenre figyeljünk, hogy felfedezzük a puszta, a csend gazdag üzenetét, hogy magányosságomba belépjen Jézus, a kísértésekben is higgyek benne, bûneim ellenére is mennyire szeret engem, hogy a bûnt elitéli, de a bûnöst nem. Az örök életre vezetõ úton haladtunk.

Ma Jézus szavaiban láthatjuk jóságos Istenünk közelségét. Isten milyen figyelmes és gyöngéd Lázárral és testvéreivel. Milyen együtt érző. Könnyekre fakadt. Látjuk, hogyan bánik Péterrel. Kételkedő Tamással és az áruló Júdással… Mindenkivel másképpen! Nyugodjál meg, Téged is ismer és neveden szólít… Lát téged, mert Ő teremtett. Ismeri érzéseidet és gondolataidat. Ismeri vágyaidat és hajlamaidat. Ismeri erődet és erőtlenségedet. Lát az öröm és bánat napjaiban. Részt vesz örömeidben, reménységeidben és bánatos megpróbáltatásaidban egyaránt! Megszámlálta hajad szálát és karjában tart téged. Felemel, majd letesz, figyeli arcodat, mosolyogsz-e vagy könnyben úszik-e szemed! Oh milyen vigasztaló és felemelő erre gondolni, hogy nemcsak teremtménye vagy, hanem megváltott, megszentelt, az örök életre meghívott gyermek vagy!

 

… lehet, hogy valaki a feltámasztott Lázárt fedezte fel önmagában, akit talán Jézus éppen itt és ma keltett új életre a bűnből vagy a hitetlenségből. Jézus a modern idők forgatagában is sok csodát művel: Szentlelkével Ő ma is új életre támasztja az embereket.

 

P.Főcze Bonaventura OFM

Share

Ajánlott bejegyzések