Oly korban éltem én e földön…

1956-október 23-ra emlékezünk

Amint utazásomkor a villamos kényelmes padján elhelyezkedtem, e cím verssorai jutottak eszembe Radnóti Miklós Töredék című verséből, miközben a vasárnapi ökumenikus szentmisére siettem. Az idén is, mint minden évben, megemlékeztünk 1956-os forradalmunk évfordulójáról. Azon gondolkodtam, hogy lám, kormányok mentek és jöttek, és eltelt egy bő évtized 1956-ig, mégis mennyire igaz az a bibliai mondás, nincsen új a Nap alatt („Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a Nap alatt.” – Préd. 1,9)

Pedig ha elolvassuk a verset, mindenkinek szemet szúr az a tény, hogy a költő mindenhol a múlt időt használta, amellyel mintegy azt jelezve, hogy az életének kegyetlen sorsfordulóját csakis egy egyszeri, és megismételhetlen kortörténeti szakaszként lehet fölfogni, mert annak tilos mégegyszer megismétlődnie, és mégis megismétlődött. És mégis, mégis, ki ne ismerne közülünk a radnótis – sorokból ’56 jogtipró korszakára, hogy „az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra” – s ezzel a galád ölni akarással lőttek bele a fegyvertelen békésen tüntető egyetemista diákok soraiba, ahol mint holmi játék ólomkatonák halálosan megsebezve földre buktak, s kiméletlen vad kezek mozdulatára, a haza legígéretesebb ifjú életei örökre a porba hulltak. Ha tovább olvassuk a verset, akkor igazat kell adnunk a Prédikátorok Könyvének, mert az 1944 májusában datált vers, amely a második világháború korára esett, de semmiben sem más, vagyis teljesen ráillik 1956-ra, és az azt követő terror-időszakra, hiszen úgyanúgy működött továbbra is, a versben is nyomatékosan hangot kapó, besúgások, ávós gyilkosok hőssé avanzsálása, s aki nem tapsolta meg hóhérait, azt úgy gyűlölték mint a versszavaival élve, a pestisest, s a nem klakker (azaz: tapsoló) költők mind az asztalfiókjaiknak írták verseiket, s arra vártak mind, hogy a „rettentő szavak tudósa Ésaiás“ újra eljöjjön és megszólaljon, hogy ismét átkot mondjon a velejéig megromlott korszakra, mert az ország elnyomottjai sóhaja az Ég felé szállt, s várták, hogy „Isten haragja megnyilvánul az égből azoknak az embereknek minden gonoszsága és igazságtalansága fölött, akik igazságtalansággal elfojtják az isteni igazságot“ vagyis azt, hogy minden ember szabadnak született. (vö. Róm 1,16-25)

”Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bújhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult, s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő irigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
s várta, hogy talán megszólal újra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás”

Miközben Radnóti verssorain elmélkedtem, hamarosan megérkeztem a templomba, ahol nemcsak ismert arcok, de kevésbé ismertek is fogadtak, mivel protestáns testvéreinkkel főleg csak ökumenikus szentmiséken találkozunk, de számomra teljesen ismeretlen személyek is akadtak az egybegyűltek között, akikről csak a szentmise bevezető köszöntőjéből tudtam meg, hogy a megjelent vendégeinkben Stuttgart újonnan kinevezett főkonzulját, Dr. Berényi Jánost, és családját kell tisztelnünk…
A szentmisét október 18-án Dr. Tempfli Imre, a Stuttgarti Szent Gellért Egyházközség plébánosa, és paptársa Merlás Tibor atyák mutatták be. Igét Nt. Gémes Pál hirdetett, s az úrvacsora kiosztásában Nt. Bittner Abigél volt segítségére.

A mise bevezetőjében Tibor atya arra is kitért, hogy kikért ajánljuk fel az aznapi szentmisét, s kifejtette, hogy elsősorban azokért szól ez a megemlékező szentmise, „akik érted haltak, szent Világszabadság“, akik a legtöbbet adták, mert senki sem adhat többet, mint saját életét a hazáért. S bár az ötvenhatos időket követően „Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt,“ és hosszú évtizedeken át nem volt szabad meggyászolnunk hőseinket, de ahogy népünk újra szabad levegőhöz jutott, újra „Emlék(ük) sír a lanton“ s mi összegyűltünk, hogy arra az ötszázra, vagy talán még annál is többre emlékezzünk, „aki énekli hangosan a vértanúk dalát“, s mint ahogy egykor Arany János is példaként emlegette a múlt idők bátor, s a megalkuvásra nemet mondó hőseit, úgy számunkra is mindenkor példát kell, hogy jelentsen bátor helytállása azoknak, akik a mi eljövendő szabadságunkért is küzdöttek. Igy emlékezetünk lantjának húrjain évről-évre fölcsendülnek 56-os hőseink dicső tettei.

Tibor atya bevezetőjét az Igeliturgia követte előbb az Olvasmány Iz 53,10-11, majd a schola elénekelte a válaszos zsoltárt, amely jól tükrözte azt az időszakot, amikor már már szinte reményt veszítve sóhajtott fel népünk bizakodva imádságos ajakkal az Ég felé: „Az Úrra hagyatkozik lelkünk, * ő a segítőnk, és ő a mi oltalmunk. Ref. Kegyes szemed legyen rajtunk, * tebenned van bizodalmunk.”

A válaszos zsoltárt a Szentlecke, Zsid 4,14-16 követte, majd ezt követően Nt. Gémes Pál fölolvasta az Evangéliumot, amely eltért az évközi 29. vasárnapra rendelt, vagyis Mk 10,35-45-től, és helyette „Adjátok hát meg a császárnak ami a császáré, és az Istennek ami az Istené!” (Márk 12,17) szakaszt olvasta, és ezen szentírási rész mentén fejtette ki gondolatait, elmondva, hogy miként akartak csapdát állítani kérdésükkel a zsidók Jézusnak, és Ö milyen ügyesen tért ki kelepcéjük elől, mintegy feléjük visszafordítva a nekiszegezett tőr élét, kifejtve azt, hogy világosan különbséget kell tenni a földi hatalom és az isteni hatalom között. Ügyesen kerülte ki a fariezus által megásott vermet, s tette ezt oly módon, hogy kérdésükre kérdés volt a felelet: „kinek a képe van a pénzéremre verve, nemde a császáré“, akkor ez a pénz amit ti nap mint nap a római hatalomtól elfogadtok, és kereskedtek vele, nem az én pénzem, csináljatok vele amit akartok, nekem nincs közöm hozzá. A tiszteletes úr az Evangélium szavai által arra is rámutatott, hogy bár a világból valók vagyunk, de mindennapi életünkben nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az életünk Istentől való, így a mi képmásunkra Isten képmása van verve, mivel a Szentírásból is tudjuk hogy Önmaga képmására teremtette az embert, és életünket földi pályánk végén neki adjuk vissza, s ezért, fontos, hogy életünket ennek a fényében éljük le! Erről sohasem szabad megfelekeznünk.

A szentmise énekeit Kocsis Judit kisérte, és az áldozási áhitat csendjét az ő nagyon szép orgonajátéka töltötte ki.
Az ökumenikus szentmise Tibor atya és Gémes tiszteletes áldásával fejeződött be, majd végezetül elénekeltük nemzeti Imádságunkat, a Himnuszt.

Ezután rövid szünet következett. Majd annak elteltével az egybegyűlt hívek meghallgathatták Dr. Berényi János konzul bemutatkozó szavait, majd az 1956-ról szóló ünnepi beszédét.

Az ünnepi műsor Kocsis Judit orgonajátékával fejeződött be, s ezt követően a hívek fehér asztal mellett csengették ki az 56-ra való megemlékezés szép napját.

Méltóan emlékeztünk hát! Méltóan a hőseinkhez – és méltóan önmagunkhoz…

Zeitler Barbara

Stuttgart, 2015. 10. 20.

Ajánlott bejegyzések

Anyák napi ünnepség 2023. május 5-én

2023. május 13

Egy önfeledten vidám délután

2023. április 24

Újévi köszöntő pezsgős koccintással

2023. január 14