Nemzeti Ünnep

1956-OS ÜNNEPSÉG, Stuttgart, 2014. október 19.

Konferansz: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az 1956-os forradalomról szóló megemlékezések mindig különös, többarcú ünnepek. Különös ünnep ez, mert valljuk meg, egyszerre van tőlünk nagyon távol és nagyon közel. Az akkori események elég messze vannak a mai kor emberétől ahhoz, hogy iskolai tankönyvekben objektíven lehessen róluk írni, hitelesen lehessen megismertetni a forradalomban történteket az eljövő nemzedékekkel. A mai diákok számára már magától értetődő a magyarországi történelemkönyvekbe először csak 1990-ben bekerült fejezetcím: „Az 1956-os forradalom és szabadságharc”. Különös ünnep ez, mert akármennyire is van messze a ma fiataljaitól, mégis egészen közel van hozzájuk, hozzánk a szívünkben. Hiszen akkor már éltek Önök közül sokan, élnek még a mi édesapáink, édesanyáink, nagyapáink, nagyanyáink, akiknek 1956 októberétől november elejéig a forradalom jelentette a mindennapok valóságát. Akik csak félve merték elhinni, hogy elérkezhet a vágyott szabadság, az ország megszabadulhat a szovjet elnyomástól.

Különös ünnep ez, mert – valljuk be – sokan közülünk a forradalom budapesti központi eseményein és nevein kívül nem ismernek más helyszíneket, eseményeket, arcokat. Biztosan feltettünk már magunkban többször a forradalomról készült dokumentumfilmeket nézve némán a kérdést: „Vajon ő ki volt?” Vajon él-e még?” Vagy mi magunk vagyunk a túlélők, akik egy-egy átszellemült vagy elgyötört arca gondolunk, amelyet azokban a napokban láttunk? Mai megemlékezésünket szenteljük azoknak az ismeretleneknek, akik az országban és az elcsatolt területeken életüket adták 1956 véres őszén Magyarország szabadságáért. Műsorunkat az ő tiszteletükre versekből, az újonnan alakult Kratochwil dalárda és Szabó István énekes előadásában a Rákóczi és az 1848-as forradalmak dalaiból, valamint 1956-os forradalmárok visszaemlékezéseiből állítottuk össze.

 

Dal: A jó lovas katonának

 

Konferansz: „Csodálatosan nemes hazafias, és egyben meglepően modern felfogású szellem uralkodott a Corvin Közben, nem volt ott sem fasiszta, sem nosztalgiázó, úgynevezett „reakciós” árnyalat, ahogyan később megpróbálták bemocskolni szabadságharcunkat. A következőképpen tudnám összefoglalni a Corvin közben tapasztalt szellemi, ideológiai áramlatot: A corvinista szabadságharcosok túlnyomó többsége nem a kommunizmus megreformálásáért harcolt, hanem annak teljes megszüntetéséért, de egyúttal elvetette a régi konzervatív, kapitalista rendszer visszaállításának gondolatát is. A nemzeti függetlenségünk visszaszerzése után egy olyan politikai, gazdasági és társadalmi rendszert akartak megvalósítani, amely kizárja a faji, vagy osztály megkülönböztetés bármilyen árnyalatát is, amely az emberi szabadságjogok tiszteletben tartására és az állampolgári szolidaritás alapján a szociális igazságosságra épül, amelyben a népakarat érvényesülését a valóban demokratikus szabad választások biztosítják! Ezt az ideológiai áramlatot nem lehetett a szokásos bal- vagy jobboldali politikai irányvonalhoz sorolni, mert e két hagyományos irányvonal felett állt, annak ellenére, hogy lehetett benne úgy baloldali, mint jobboldali politikai meggyőződésűeket találni.

Különben a corvinista felkelő bajtársakat az ott eltöltött 9 nap során csak a keresztnevükön, Gáspár, Zoli, Árpi, Tibi, Laci, Vali, Jutka, Jóska stb. ismertem, vagy a becenevükön, ahogy egymást hívták; „Kalapos”, „Kicsi”, „Bizsu”, „Pöttöm”, „Vezér”, „Falábú Jancsi”, „Tankos”, „Beszkártos” stb.” – Eddig Surjánszky Jenő, Corvin közi forradalmár visszaemlékezése. Az előbb említett, csak becenevükön szólított forradalmár fiatalok egyikéhez is szólhatna Kozma László most következő verse. (Előadja Fekete Bálint)

 

Kozma László: 1956. November 7. (Gérecz Attilához)

 

Ki kezet nyújtott a halálnak

Jól van, öreg, most indulunk!

Úgy, hogy a halál belesápadt

S elrántotta a puskatust

A fegyvert, amely célba vette

S befogta már a gömbkeresztbe.

 

A lövés házfalba csapódott

De a fiú csak nevetett.

Arcáról törölt pirosló port

Mellyel véreztek a kövek.

 

A lánctalp lángolva csikorgott

S ő új palackot készített.

Mi van, öreg, hát beijedtél?

Halálnak hetykén odaint.

 

Száll kezéből Molotov-koktél

S egy lövés célt téveszt megint.

De komorabb az arc, a csont-él

Ahogy a fiúra tekint.

 

Mint szörnyetegek, ősi csorda

Dübörög újabb tankcsapat.

A géppuskájuk egyre szórja

A halált termő magvakat.

 

A torony fordul: ölni, ölni!

Ágyú dördül, mely messze hord

De az sem tudta letörölni

Ajkáról a végső mosolyt.

 

Mert akit négyszer eltemettek

Ezerszer új életre kél.

Virágzik fáin a tereknek

Füttyös szelekben ő kísér.

Kék pillantással néz szemedbe

S a némasága megítél.

 

Konferansz: Tisztelt Hölgyeim és Uraim, megemlékezésünket Szalay Tamás, a Stuttgarti Magyar Intézet igazgatójának beszédével folytatjuk.

 

Ünnepi beszéd: Dr. Szalay Tamás

 

Dal: Balogh Ádám nótája – Csínom Palkó, csínom Jankó

 

Konferansz: A következő részletek a somogyországi Dr. Endrédi Szabó Lajos visszamelékezéséből hangzanak el: „A magyar vidék lakossága sem maradt tétlen! 1956. október 23-a után néhány napra az ország szinte minden városában és falvában eltávolították a hatalomból az évek óta gyűlölt nemzetidegen bolsevista csürhét. Így aztán mi is, a főleg 20-30 év közti balatonendrédi fiatalság is, a falu egyetlen kocsmájában gyülekezve, és ott mindent megbeszélve, az erdészet teherautóján, a hirtelen előkerült, és általam lobogtatott angyalos levente zászlóval igen hangosan hazafias dalokat énekelve, a „tanácsházához” vonultunk. … Javaslatomra a tanácsház tetejéről a vörös csillagot azonnal levertük, és a szekrényekben tárolt beszolgáltatásokkal és végrehajtásokkal kapcsolatos iratokat az udvarra hordattam és felgyújtattam. A falu ideiglenes vezetőit is megválasztottuk. A forradalmi tanács vezetője, egy „b” listázott rendőr altiszt, E. Lajos lett. Én, a 23 éves „kulákgyerek” annak helyettese, a Balatonendrédi Nemzetőrség parancsnoka lettem! A falu apraja-nagyja a tüzet körbeállva, örömkönnyeket hullatva a forradalmat éltette és e sorok íróját ölelgették. A „szüret utáni hangulat” azonban egyre emelkedettebb lett és ezért 23 óra körül már többen kommunistákat akartak akasztani. Mivel ez a valóban akasztásra készülődő tömeg többé már reám nem hallgatott, így az éppen testvérénél tartózkodó, 1945 utáni főispánt, Vidovics Ferencet kértem meg, hogy a tömeget csöndesítse le. Mindez 2 óra leforgása alatt sikerült is neki. Másnap biciklivel, a nemzetőrség felfegyverzése végett Siófokra mentünk. A következő napok az éhező budapesti forradalmárok számára önként adományozott, illetve összegyűjtött három teherautónyi élelmiszer elszállításának a megszervezésével, a kommunista párt pecsétjeinek, a pártagok fegyvereinek begyűjtésével együtt járó házkutatásokkal teltek. Sajnos, ennek az új reményt adó eufórikus hangulatnak a november 4-e hajnalán elindított szovjet-orosz agresszió vetett véget. … Mindannyian sírtunk. Végül Édesapám szólalt meg; „Édes fiam, neked itt jövőd soha nem lesz, menekülj el az országból!” (Előadja Benedek Annikó)

 

Tollas Tibor: Október 23.

 

Rian a föld, a falak dőlnek,

Kék harsonákkal zeng az ég.

S barlangjából a dohos kőnek

Az ember újra fényre lép.

 

Fonnyadt testünket záporozza,

Sápadt arcunkra hull a nap,

S szédülten, szinte tántorogva,

Szabadság, szívjuk sugarad.

 

Sötétből tárul ki a szívünk:

Nyíló virág a föld felett.

A szolgaságból fényt derítünk,

Fegyver nélkül is győztesek.

 

Konferansz: Harmadik, egyben utolsó visszaemlékezőként idézzünk Dávid Gyula, kolozsvári irodalomtörténész professzor írásából, aki a házsongárdi temetőben tartott megemlékezése miatt ítéltek hét év börtönre a forradalom leverése után a román hatóságok.

„Mikor találkoztál Nagy Imrével és milyen utasításokkal jöttél haza Magyarországról?” – szegezte nekem a kérdést kihallgató tisztem a kolozsvári Szekuritátén, 1957. március 13-án, letartóztatásom másnapján, miután felevette személyi adataimat. Olyan képtelenségnek éreztem a feltételezést, hogy a szorult helyzet ellenére akaratlanul elmosolyodtam. Én és Nagy Imre? A három héten át tartó kihallgatások során persze nem született válasz erre a kérdésre – nem is születhetett -, a kolozsvári Házsongárdi Temetőben 1956. november 1-én lezajlott „ellenforradalmi tüntetés” kezdeményezésének vádjával bíróság elé állítva mégis megkaptam a magam hét évét.

Egyetemi irodalomtörténész-aspiránsként 1956 szeptemberében kerek egy hónapot töltöttem Magyarországon: félig kész disszertációmhoz gyűjtöttem anyagot budapesti könyvtárakban és levéltárakban. Hárman utaztunk ki …, s természetes, hogy nem csak a könyvtárakat bújtuk, hanem korábban megismert pesti fiatal irodalmár-barátainkkal is találkozni igyekeztünk.

A Bolyain a diákság hangulata minden esetre forró volt. Jellemző reá, hogy amikor a pártbizottság megpróbált az „ellenforradalmat elítélő nyilatkozatokat” kiszorítani a lakosságból (főképp az intézmények és vállalatok munkahelyi gyűlései keretében), ez a Bolyain csak harmadszori nekifutásra sikerült – november 4-én, amikor már szovjet tankokkal megkezdték a Forradalom eltiprását, s szovjet ágyúkkal Budapest szétlövését.
Közben azonban ott volt a Halottak Napja, november 1-je.

Az előzmények után természetes volt, hogy aznap kora délután diákjaimmal kimentem a Házsongárdi Temetőbe, végigjártuk az író-sírokat, s elhelyeztük a virágot-gyertyát, amit magunkkal hoztunk. Szólt ez a megemlékezés a „mi” íróinknak is, de szólt azoknak a fiataloknak-idősebbeknek, akik a forradalom napjaiban életüket adták a szabadságért, s akik között – akkor még nem tudtuk, de gondolhattuk – ott voltak többen, nem is olyan régi ismerőseink, barátaink közül. … Amikor pedig 1957. május 22-én megkezdődött a bírósági tárgyalásunk (Páskándi Géza és Bartis Ferenc ültek mellettem a rácsok mögötti kispadon) szintén egyértelműen vállaltam, hogy együtt éreztem, egyképpen gondolkodtam a Forradalommal. Ennyivel tartoztam a hősöknek és a hősi halottaknak.” (Előadja Dr. Kovács László)

 

Kiss Dénes: Átlőtt szívvel Október 23. emléke

 

A fiúk előttem vonulnak

Mellükön lőtt seb a kokárda

Fiúk ti édes kis suhancok

ezért jöttetek a világra?!

 

Hosszú hosszú a menetetek

Vonultok megszentelő őszben

Fiúk ez a ti ünnepetek

örök fényeskedő s időtlen

Kisöcséim vonuljatok csak

arcotokon sírgyertyák fénye

Legkülönbjei suhancoknak

legenda lesztek ezer évre!

 

A fiúk előttünk vonulnak

hősei a leggyönyörűbb ősznek

Vérvirágos kokárdát hordnak

és átlőtt szívükkel is győznek!

 

Dal: Maradj hűséges a földhöz… (Az 56 csepp vér c. musicalből)

(Előadja Szabó István)

 

Konferansz: Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünnepségünk végén énekeljük el himnuszainkat.

Szózat

Székely Himnusz

A 2013 OKTÓBERI ÜNNEPSÉG MŰSORA

A plébános köszönti a vendégeket


Konferansz: emlékeztetőül emlékül hagyni magát az emlékezetet –
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, emléknapot ülünk ma. Az előbbi kis szójátékkal élve, emlékezünk sokadszorra. “Majd emlékezni jó lesz” , írja a költő, József Attila, és hogy valóban jó-e visszanézni, akár a saját akár a mások emlékeiben mélyre lemerülni? “Otthon vagyunk, mert élünk és emlékezünk” írja Márai Sándor. Évente megtesszük ezt különböző okokból, talán egyszer elgondolkodhatunk röviden azon, mit takar maga a szó, s mi  vár ránk az emlékek birodalmán túl?  Mutasd az emlékeidet, megmondom ki vagy! Mert múltunk és maga az emlékezés módja kilengéseket mutat. Vannak események az életünkben, amelyeket legszívesebben örökre kiírnánk, meg nem történtté tennénk, másokat viszont úgy dédelgetünk és élünk át ismételten, mintha még most is jelent ünnepelnénk. Léteznek közösségi események, akár egy nemzet hovatartozójaként, olyanok, amelyekre emlékezni kötelesség, de mindamellett, hogy kötelesség, valóban jóleső érzés is, hiszen örömmel emlékezni, ünnepelni más. És természetesen itt vannak azok a fájó pontok, amelyek száz sebből sajognak még ma is, amelyeket eddig talán sem az idő, sem a megváltozott politikai viszonyok nem voltak képesek teljesen begyógyítani.

  1. 1956. Mennyire emlék és mennyire szívszorító valóság ez a nap? Hol van a helye az életünkben? Történelem sokunknak, akik nem éltük és nem lélegeztük be az akkori eseményeket, de nyilván minden emlékezni kívánó, jelenben elő tudatában van annak, hogy amit ma múltként, történelemként tartunk számon, az nem is olyan régen, sokak számára, akik részben ma is itt ülnek közöttünk, valós életképként meghatározó módon formálta az életét, mert sorsul adatott, hogy átélhetik az akkori pillanatokat. Így az adott esemény, az akkori jelenben természetesen olyan emlékközeg, amelynek a valósághoz is jócskán köze van. Hiszen az akkori történések függvényében alakult a későbbi jövő. Momentumok, amit a történések sodrása aktív szereplőként ráruházott az adott hősökre. Mennyire más mindezek tükrében, így visszatekinteni? A mai ünnepi összeállíts fő hangsúlya éppen abban áll, hogy olyan szerzőket szólaltat meg, akik az „akkor” és az „ott” megpecsételt fájdalmában lüktetve azonnal reagálnak, és írják le gondolataikat.

 

  1. Konferansz : Haladjunk visszafelé az időben és az emlékezésben. Szólaljon meg először az ifjú cserkész, akinek a mai nap immáron történelem.

A szerző Kossuth-díjas költő, író. Kora gyerekkorától dolgozott, évtizedeket töltött bojtár-, pásztor- és napszámossorban. 1934-ben került az irodalmi életbe, a népi írók közé. 1936-ban Budapestre költözött, egy ideig munkanélküli volt. 1945 után szembehelyezkedett a szocialista átalakulással, és hosszú időre kívül rekedt az irodalmi életen. 1957 óta újra megjelennek művei.

 

Hallgassák meg ünnepi hangulatteremtőnek Sinka István: Üdv néked Ifjúság! című versét Jablonkay Kinga tolmácsolásában

 

Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép,

ki lángban és vérben születtél meg újra

három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!

Melyik nép írta fel mostanában nevét

Így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?

S mely nép beszélt így önmaga nevében,

mint angyal, mikor a harsonáját fújja?

Bús igájának fájára írja hát,

s mint annyiszor a megsárgult ezer évben

Vérrel és vassal tanítja zsarnokát.

Buda, 1956. október 26.

 

  1. Konferansz: Most vendégelőadónk, Mydló Tamás, müncheni magyar főkonzul következik.

 

  1. Konferansz : dal: – Bálint NatáLia neve, személye és természetesen,a hangja sokunk számára ismerősen cseng, hiszen egy ideje abban a szerencsében részesülhetünk, hogy több ünnepi alkalmat is megtisztelt, megszépített számunkra. 1984. november 25-én született, Keszthelyen. Jelenleg   a stuttgarti Zeneművészeti Főiskola magánének szakán képezi magát. Az Elindultam szép hazámból” című népdal következik…

 

4 Konferansz „hisz’ bánatunk már végtelennyi, de nekünk mindig az jutott, hogy a világ minket csodáljon…”

Jobbágy Károly: kétszeres József Attila-díjas (1954, 1963) költő, műfordító, életútja magán viseli történelmi fordulatainkat, az ideák és eszmék, néha bénító és megtévesztő bűvkörében élő honfitársunk útkeresését, a remény és csalódás ciklikus változását, az elismerést kereső művész magárahagyottságát. Igaz világot akart, amiben nincsenek leleplezésre váró dolgok, ártatlanul bebörtönzöttek. A rádió mellett és a Mondják, a himnuszt énekelték c. versei bejárták a világon szétszórt magyarokat is, és hatalmas sikert arattak.

Közvetlenül a rádióban halott, átszűrt, átelemzett események azonnali dokumentálása, újfent tudósítása lírába formálva A RÁDIÓ MELLETT című verse, elmondja Ferenczy-Vass Éva.

 

Rólunk beszélnek minden nyelven;

sikong az éter és csodál:

„Dávid harcol Góliát ellen”.

Nép milliók aggódva nézik,

hányan indulnak halni még?

S küldi a nép ifjú vitézit.

Fiatalok, még alig éltek

s füttyöngő golyók hangja közt

támadnak neki a pribéknek.

Nem akartunk híresek lenni;

– ilyen áron meg semmiképp,

hisz’ bánatunk már végtelennyi,

de nekünk mindig az jutott,

hogy a világ minket csodáljon

s fiaink kapják a golyót.

Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,

a falról Petőfi figyel,

ahogy járkálok egymagamban.

Így járkált ő is átkozódva:

„Európa újra csendes…” Ó!

Csak minket húz a sors karóba,

csak minket öl száz év után is

ugyanaz, aki hajdan ölt,

hogy hányan hullunk? – sose számít.

Mások csodálják bátorságunk

Mi meg naponta meghalunk,

dzsida s golyó veri át hátunk,

de megmutatjuk a világnak,

hogy mikor mindenki lapul

s csak a rádiók kiabálnak,

mint akinek már mindenképpen

minden mindegy, hát életet

adunk szabadságért cserébe’.

És ha a sors ily’ vadul büntet,

mert, hogy tűrtünk tíz éven át,

– felmutatjuk véres fejünket,

s tudjuk, hogy mindent megbocsát.

Bp. okt. 29.

 

  1. Konferansz: Dal: történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, Mi egy vérből valók vagyunk!” a Nélküled című dal következik, amely az Ismerős Arcok együtesének „Éberálom” című albumáról való.

 

  1. Konferansz „… el ne felejtse, aki él,
    úgy született a szabadság,
    hogy pesti utcán hullt a vér…”

Tamási Lajos: József Attila díjas költő. Méltatói kivétel nélkül felfigyeltek arra, hogy a költő élmény- és ihletkörét alapvetően határozta meg proletármúlt. 1956 Október 23-án tagja volt az Írószövetség reformkommunista szárnya által alkotott küldöttségnek, amely a Központi Bizottságtól kérte volna a tüntetések engedélyezését. Október 27-én tagja volt annak az írószövetségi küldöttségnek, amely azt követelte, hogy Nagy Imre álljon a forradalom élére. Ugyanezen a napon kinevezték a Szabad Magyar Rádió kormánybiztos-helyettesének. November 4-én a szovjet bevonulást Halottak napja című versében örökítette meg, az elesetteknek az Egy körúti sírkeresztre című versében állított emléket. A fegyveres harcok megkezdődésekor írta Piros a vér a pesti utcán című híressé vált versét, mely 1956 október 29-én elhangzott a Szabad Kossuth Rádióban. A pesti utca akkori jelene óriási erekjetartóként tárul elénk, amelyben a piros mint alapszín, a vér, mint az áldozatok erekjéje ott csörgedezik, ismétlődő refrénként diadalmasan vonul végig

Hallgassuk meg most a verset Szabó Györgyi tolmácsolásában reutlingeni egyházközsé-günkből.

 

Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendõ: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerõ Ernõ, csak ölni tudsz?

…Piros a vér a pesti utcán.
Esõ esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások – ifjak vére folyt,
– a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyûlöletét,s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.

 

  1. 7. Konferansz: Dal: „ó nagy irgalmú szűzanyánk vezesd őket haza” Hallgassuk meg most a fogolydalt, amely eredetileg az első világháborúban, az olasz frontról hazavárt, katonákért szóló kérő ima a magyarok védőszentjéhez, Szűz Máriához.

8. Konferansz „Boldog és büszke vagyok, hogy írótársaimmal együtt, mes­terségünknél fogva,   első hallói és leírói lehettünk a nemzet szavának.” vallja Déry Tibor a XX-ik sz-i magyar próza egyik legmeghatározóbb alakja Kossuth és Baumgarten-díjas író, több külföldi akadémia dísztagja.

Közvetlenül a forradalom előtt 1955-ben írta alá az írók és művészek memorandumát, amely a Rákosi-féle művelődéspolitika megváltoztatását követelte, ezért pártfegyelmi büntetést kapott. 1956-ban részt vett az ellenzéki írók tevékenységében, a Petőfi Kör júniusi sajtóvitáján bírálta a kommunista rendszert, kizárták a pártból. A forradalom idején az írószövetség forradalmi bizottságának tagja volt, a szövetség decemberi ülésén visszautasította Solohovnak a magyar forradalom ellen emelt vádjait. 1957-ben letartóztatták, kilencévi börtönre ítélték. A budapesti gyűjtőfogházban, Vácott és Márianosztrán raboskodott. 1960-ban amnesztiával szabadult. Dr. Kovács László tolmácsolásában hallgassuk most Déry Tibor sorait:

Barátaim! Nehezen szántam rá magam arra, hogy megszólaljak. Amikor az első puskalövés elhangzott, kiszaladt a fejemből a vér: ezért te is felelős vagy. Beszéltél, lázítottál: hogy fogsz elszámolni a halottakkal? Az utcán szaporodtak a temetésre váró holttestek: menj ki, és fogd le a gyilkolók kezét! Én nem tudom egyszerűen tudomásul venni, hogy a forradalom nincs véráldozat nélkül. Minden elhangzott puskalövés után félig eszelősen azt éreztem, hogy én nyomtam meg a ravaszt. Hiszek az emberi lelkiismeretben, s a vádlottak padjára ültetem magam.

Barátaim, vállalom a felelősséget. Boldog és büszke vagyok, hogy írótársaimmal együtt, mes­terségünknél fogva, első hallói és leírói lehettünk a nemzet szavának. A magyar történelemnek ez a legnagyobb forradalma, egyúttal az első győzedelmes forradalom, amióta a magyar történelmet jegyzik. Ezt nem egyes emberek, nem politikai csoportok, nem nézetek és vélemények szították és hajtották végre, hanem a népakarat. Iszo­nyodva ébredek rá, amit hosszú évek óta csak homályosan éreztünk, sejtettünk, amiről csak fél szavakat tudtunk mondani, a csontom velejéig megrendülve csak most tudom lemérni, milyen halálosan kegyetlen volt az a nyomás, amely a népre nehezedett, hogy ilyen egységesen felelt rá, egyetemleges egészében, puszta kézzel a tankok ellen. A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a „suhanc” szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyelem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt, és helyreütötte a nemzet becsületét. Meg­ren­dülten és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte. Úgy, ahogy kívántam és kértem és reméltem: ’48 ifjúsága után most támadt a hazának egy ’56-os if­júsága is.
Elsősorban őhozzájuk szólok, mert ma az ő kezükben van a forradalom sorsa. Öreg vagyok, hatvankét éves múltam, két bukott forradalomban vettem részt. ’45-ben azt hittem, hogy munkások, parasztok, mindannyian, akik a nemzeten kívül rekedtünk, új hazára lelünk. De tíz év alatt lépésről lépésre kilopták talpunk alól az országot. Azt hittük, a szocializmust fogjuk megépíthetni, s ehelyett vérből és hazugságból rakott börtönfalak közé zártak. Felelősnek érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle. De egy mentségünk van, magyar íróknak: ha későn is, de mindenkinél korábban kezdtük el a nyílt harcot a zsarnokság ellen.

Barátaim, ha szavaimnak van valami hitele, hallgassatok meg, óvjátok meg a forradalmat! Olyan méltósága volt eddig, amilyet csak az igazság adhat eszmének, embernek. Egy dologra figyeljünk most: nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé. Aki bűnös volt, azt bíróság elé kell állítani. De a tévedőket ne kínozzátok, mert ne feledjük el, hogy százezren tévedtek, mert megtévesztették őket.

A forradalom győzött, de ha nem adunk neki időt, hogy erőre kapjon, újra elbukhat. El is sikkaszthatják azok, akiknek érdekük. Fogjunk össze: egy hazánk van, s egy életünk. Ha szavaimnak van hitele: fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk! Bíz­zunk a nép erejében és tisztességében. Ne folyjon több vér! Tisztelet a halottaknak.

  1. november 2.

 

  1. Konferansz: Dal:onnan nézek hazám felé, édesanyám háza felé” hallgassuk meg a Hazám, hazám, édes hazám… című erdélyi népdalt.

 

Konferansz: Még mindig emlékezünk és haladunk az időben. Időközben világossá válhatott számunkra, mennyire más felhőtlenül szívderítően sodródni ünneplő emberekkel. És mennyire más visszaidézni fájdalmas eseményeket. A magyar történelem viharos évszázadai, vesztett csatái olyan álmatlan visszapillantásokat hagyományoznak  az utókorra, amelynek birtokában vigadozásra, valljuk be, nincs okunk. Hogyan lehetne mégis méltó módon felnőni könnytől-vértől áztatott tegnapokhoz? Nem elég ugyanis az ünnepi leltár listájáról pár nap erejéig leemelni 1956-ot, kicsit letisztogatni róla az emlékek porát, aztán gyorsan elfeledve ismét csak visszatolni a múlt polcára. A fájdalomból végkövetkeztetést illik levonni, ha nem is tudunk felnőni ehhez az alig tompuló szomorúsághoz, legalább megpróbálhatnánk megérezni annak mélységeit, továbblépve, példaként állítva megfejteni a jelenben, mire volt jó, mért volt szükség ennyi szenvedésre. Fel kell mutatni az igazságért küzdők eszméit, úgy elemezni a múltat, hogy ott álljon az igazi elégtétel, az a tanulság, amit az akkori hősök kimondatlanul is tudtak. Az igazságban fogant szabadságvágy halhatatlan.

Egyetlen kis lépés, kísérlet, tán főhajtás is lehetne a mártírok előtt, az a kezdeményezés, amelyben több csoport a Stuttgarti Magyarok Szövetségének égisze alatt egyesült, megpróbál kilépni saját árnyékából és egyéni útját néha feladva, saját érdekeit másokkal összehangolva, arra törekedni, hogy az egység jegyében feladatának tekintse a segítségnyújtást, leginkább azokért akik a modern kori emigráció zűrzavaros időszakában úton vannak, otthon, hazát  keresve az idegenben. A mai ünnepi összeállítást az ő tolmácsolásukban hallják, hallották.

 

  1. Konferansz: „fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk!” hallottuk Derytől. Így vélekedik erről Kecskési Tollas Tibor is: „Csak együtt leszünk-egyenkint-szabad!” vallja a költő. Nem is zárhatnánk méltóbban a mai délutánt, mint egy igazi múltat – jelent- jövőt áthidaló szerző versével, aki belső lelki-emberi magatartásnak tekintette az összefogást, s mindezt már 1955-ben, a forradalom kitörése előtt a váci börtönben raboskodva, profetikus éleslátással fogalmazza meg. Az emigráció és a magyarság megmaradását szolgáló kovász-ember, gyújtó hatású szónok, eredményes szervező”. Írják róla (Idézet Medvigy Endrétől)

A most elhangzó költemény mondanivalóját egyetlen metaforába, az időtlenül kanyargó Duna légy vonalaiba szövi bele a költő, amely bölcs folyamként szegélyezi a kis nemzetek határait, akárcsak korábban József Attilánál.

ÜZENET A DUNAKANYARBÓL, a verset elmondja Hahn-Seidl Alida, a Hunnia Egyesület alapítótagja.

 

A falakon túl lassan fölénk nőnek
Homlokukkal a pilisi hegyek,
Nagy sírkövei a halott időnek,
A holnapon már nem töprengenek.

A szürke fegyház keskeny kőszemével
A tág Dunába füröszti magát,
Mely századoknak tisztult közönyével
Az árnyakon is békén folyik át.

A hátán súlyos harcok, szenvedések
Emlékét hordja láthatatlanul,
Míg mellén táplált késő gyermekének
Mostoha sorsa éjszakába fúl.

Folyónak szépe, kis népeknek anyja,
Te drága völgy, mely ezer éven át
Hazám vagy itt és Európa partja,
Légy ölelő kar, ne tépő határ.

Hol mesterséges darabokra osztja
Az egészet, mint rács az ablakot
A gyűlölet mi egymást tartjuk fogva
Két óriás közt őrlődő rabok…

Nézem a folyót… Nyugatról Keletre
Hordja a fényt, túl látszik a kanyar.
Hirtelen fordul arcát délnek vetve,
Tovább Keletre lépni nem akar.

Partján pusztuló “félnemzetecskék”-nek
Így ád példát az öreg bölcs folyó.
Rajtunk fordul meg átkos ezerévnek útja,
s a közös sors feloldozó.

A szenvedések szűkült ablakából
Hunyorgó szemünk századokba lát
És ajkunk helyett már maga a táj szól:
Nem Kelet-Nyugat, ez itt a hazád!

Óh, vidd magaddal kis népek folyója,
Óh, vidd magaddal tiszta hitemet,
Hogy virágát e drága völgy kibontsa,
S legyen az Isten kertje színesebb.

És hozd magaddal két világnak kincsét,
Szűrd át és gyűjtsd a tiszta szellemet
Hogy találkozzunk, s testvérnek tekintsék
Egymást völgyedben élő emberek.

A Teremtőnek terveit betöltve
önmagát nyújtsa minden nemzet itt.
Csak így vihetsz a vajúdó időbe
Megváltó igét, újat, emberit.

Mert nincs más út, ha futó folyóinkat
Nem a Duna vize fogja fel,
Kelet, vagy Nyugat tengere csábítgat?
Vigyázz, e völgyön kívül elveszel!

Ezt üzenjük a Nagy Kanyarból néktek,
Fogadjátok a baráti kezet.
A közös sorsnak, közös szenvedésnek
Ma győzni kell a gyűlölet felett!

Jertek felénk! A magános Dunának
Folyói mind e völgyben tartanak.
Hívó szavunk nem gyöngeség, alázat,
Csak együtt leszünk-egyenkint-szabad!

Vác, 1955

 

Konferansz: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kultúrműsorunk végéhez értünk. Kivánom mindannyiunknak, hogy emlékezéseiknek hitele, helye, kellő ereje, jövőbe áthidaló értékrendje legyen mindig. Micsoda óriási dolog! „Itthon vagyunk, mert élünk és emlékezhetünk.” Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

 

Schultheis Éva

 

A plébános megköszöni a műsort.

Szózat, Székely Himnusz

Az 1956-os forradalom 56. évfordulója

Ősz van. Úgy tűnik, hogy erről az időjárás valahogy nem akart tudomást venni, amikor az aranyló avar borította úton a templomba siettünk. Ezen a napon nem az az ilyenkor  szokásos ködös, párás október fogadott,  amelyik hűvös leheletével kabátújjainkba  behatolni igyekszik, hanem helyette, tavaszias langymeleg napsütés csiklandozta nyakunkat, mikor áldott nevű hőseink emlékét szentmise hallgatással is megszenteltük. A Stuttgart ill. Stuttgart-környéki magyaroknak évenkénti két nagy ökumenikus seregszemléje  közül a tavaszi 1848-as forradalmat  a protestáns felekezetnél, míg az októberi szabadságharcot,  egy szentmise és  egy nagyszabású műsor keretében a katolikus testvérek templomában és közösségi termében ünnepeljük meg. Majdhogynem két emberöltő, vagyis 56 év telt el, a magyar nép vérrel áztatta nagy eseménye óta, de az emberek nem felednek, szívükben pirosbetűs ünnepként, kitörölhetettlenül ott él a hősi dicső múlt, s ezért van  az, hogy a kegyeleti  emlékezés forradalmi nagyjainkra  évről évre megtölti templomaink padjait. A misét Dr. Tempfli Imre plébános atya celebrálta, míg az igét  a protestáns gyülekezet papja a nagytiszteletü Gémes Pál hirdette.

Gémes  tiszteletes úr János 9, Evangéliumot olvasta föl, amely arról szólt, hogy Jézus meggyógyitja a vakon született embert. A szentbeszéd többek között azt is hangsúlyozta, hogy a lelki vakság fölülmúlja a testit, mert ez a lélek homálya tudva és akarva nem vesz tudomást Jézusról, kiiktatja Őt  a világból,  megtagadja,  és nélküle, sőt, ellene rendezi be  az élet minden napját. Mint ahogy a farizeusok is. Csak az Irás betű szerinti megtartásával törödve:  fontos a számukra, hogy a szombat munkatilalma megtartassék, de szemet hunytak a lényegnek, hogy Krisztus eljött közénk minket látóvá tenni,  a Világ Világossága  cssk lelki szemeik bezárt vak ablakával találkozhatott .

A szentmise lelket emelő gyönyörű zenedarabokkal volt ékesítve. A mise szequenciája  Zink Edit lírai szoprán hangján csendült föl, s meghallgathattuk Giulio Caccinitől a gyönyörű hajlításokkal teli  Ave Mariát.  Majd ezt követően a  felajánláskor  még egy gyönyörű Ave Maria is elhangzott, amely az esküvők közkedvelt zeneszámának is betudható, Franz Schubert Mária imádsága,-  s immár a legtöbbünk által mint  vokális mű -,  most  behízelgően szép és meleghangú hegedűjátékként csendült föl  Kocsis Tibor tolmácsolásában, majd  Agnusra ugyancsak ő adta elő a miseénekek nagy sztár remekművét:, Mozart Ave verum-ját, majd pedig a mise legvégén  Pachelbel Johann virtuózabb elemekkel átszőtt D-dúr Kánonját. Az ének-  és zeneszámokat Tibor édesanyja, Kocsis Judit kísérte orgonán, és azt hiszem, hogy szinte már felesleges is megemlitenem – mert csak ismételni tudom önmagam -, hogy ismét mesteri módon festette alá, és emelte ki a szólószámok akcentjeit.

A mise a két pap áldásával és a Nemzeti Himnuszunkkal zárult. Ezt követően átmentünk a templom közösségi termébe, hogy ott bőven megrakott fehérasztal mellett emlékezzünk az 1956-os forradalmi eseményekre.

Imre atya konferansz beszédében kihangsúlyozta forradalmunk jelelntősségét, és más népekre gyakorolt hatását,  idézve John F. Kennedy nemzetünkre vonatkozó fölmagasztaló  mondását, amely a magyar nép törhetetlen szabadságvágyát állitja a világ népei elé  például, majd az ismert francia iró Albert Camus-t idézte, aki a felkeltette Európa figyelmét arra, hogy ne legyen a Magyar véráldozat amit népünk szabadságharcával meghozott,  hiába kiömlött vér, és  figyelmeztett arra a hálával tartozásra is, amelyre  népünk kötelezte  a vén Kontinenst.

Nyitószámként Bereményi Géza: Corvin-köziek verse hangzott el Tamás Péter előadásában. Hangjából izzott az ifjonti lelkesedés hevülete, úgy tolmácsolta a verset, mintha ő is  egy fiú lenne  a corvin-közi rongyosok közül, aki kész akár vérével is fizetni az igazságért.. Előadásában semi modorosság, semmi manir, igazi őszinte átérzés csendült ki hangjából.

A forradalom és a katolikus egyház cimmel Dr. Kovács László 1956-os történelmi kalauzolása nyújtott számomra sok érdekes ujdonságot. A mondás úgy szól, egy újszülöttnek minden új. Dehát én 1956-ban már javában éltem, és mégis megannyi eddig elhallgatott igazságot hozott az előadásával Laci a felszínre, és ez még nem minden. Úgy tűnik, hogy ez az előadás csak a jéghegy csúcsa volt. Ez az előadás csak egy sorozat az “1956 és a Katolikus Egyház” nyitó darabja volt.

Majd, hogy a betűk világából egy kicsit kiszakadjunk Peters Judit kürtjátékát,  Kocsis Judit kísérte zongorán, akik Bach Air című művét adták elő, és hogy mi ezt ma tőlük meghallgathattuk, azt Mendelsohnnak köszönhetjük, aki ezt a művet megtalálta, és előadásra fölfedte. A mű először túl a szerző halálán,  csak  1838-ban az ősbemutatón Lipcsében szólalhatott meg először. Peters Judit játéka, egyik kedvenc előadómat, Tarján Ferenc kürtművészt jutatta eszembe, akit fiatalkoromban megúnhatattlanul  szivesen hallgattam…

Szívet szorítóan szép költemény, Márai Sándor: Mennyből az angyal című verse, Máhlé Csilla szavalata hangzott el. Ez a címében oly ihletett hangulatot sejtető, de valójában mély, drámai  viharokat felkavaró költemény,  az októberi forradalmat követő kemény megtorlásoktól terhelt karácsonyt idézi fel, amit Csilla előadásmódja nagyon szépen bontott ki, és a hallgatóság a szeme előtt megelevenedő  iszonytató képsorokra hiába várja a feloldást, 1956-ra csak a több évtizeden át tartó nemzethalál következett.

A vers fölidézte lelkiállapotunkból a legjobbkor szakított ki bennünket, a két Kocsis, amikor is az ő tolmácsolásukban,  Tibor hegedűvonója  és Judit zongorabillentyűje elővarázsolta nekünk Komarowski II. sz. A-Dúr koncertjének I. tételét, hogy a vers komor hangulatából a zene mámora kiszakíthasson minket.

Majd ismét vers következett. Váradi Andrástól hallgathattuk meg Kunszery Gyula: Bálványdöntés című versét, amely utolsó szakaszának pozitív kisugárzása – a fölszólító mondatos befejezés -, amely a megbocsátásra és  országépítésre sarkallja hallgatóságát, és  amely sorokra szinte válasz refrénként szólalhatott meg egy igen fiatal gárda előadásábanm,  vallásos színezetű  dal,  a “Sokszor úgy érzem” amelynek zongorakísérője Bittner Abigél volt.

Az előadás szerkezete pontosan tudta, hogyan kell egy műsort hatásosan  lezárni. Hősi múltunk, nem volt egy örömteli fáklyás körmenet. Rengeteg vér, szenvedés, fájdalom megtorlás követte október 23-át. Ezért a sebekre vigaszadó balzsamként csendült föl a műsor záródarabja Peters Judit és Kocsis Judit nagyszerű előadásában Franz Strauss Nocturn-ja.

A műsor végén közösen elénekeltük a Szózatot, és a Székely Himnuszt.

Gondolom, hogy ezen az estén nem én voltam az egyetlen aki úgy érezte, hogy milyen jó, hogy egy olyan népnek  vagyunk a gyermekei, akiknek a hazájuk nevét, csupa nagy betűvel irta be a világ történelemkönyve.

 

Stuttgart, 2012-10-22.

 

Zeitler Barbara

 

A 2012 OKTÓBERI ÜNNEPSÉG MŰSORA

1956 és az egyházak


Konferansz:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ma azért gyűltünk össze, hogy az 1956-os októberi forradalomra emlékezzünk. Arra az eseményre, amely a magyar történelemkönyvek egyik legfényesebb lapja. Hogy miért? Erre a kérdésre a nagy amerikai elnök, John. F. Kennedy adta meg a választ, amikor ezeket mondta: Nincs még olyan nap a történelem kezdete óta amely világosabban mutatta volna, hogy az ember szabadságvágya örök és elpusztíthatatlan, bármekkora is a siker ellen ható túlerő.“ És ezt a napot a világ a magyar népnek köszönheti. Felismerte ezt – többek között -, a híres francia író, Albert Camus is, aki ezt vetette papirra: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták…“

 

E két gondolat – a hősiesség dicsérete és a szabadság parazsának őrzése – köré építettük fel idei kultúrális műsorunkat. Fogadják szeretettel!

 

  1. Hallgassák meg először ünnepi hangulatteremtőnek Bereményi Géza: Corvin-köziek című dalát. Verseli: Tamás Péter.

 

Bereményi Géza: Corvin-köziek
Nem gondoltam, hogy életemben
még eszembe jut,
tisztán látom olykor mégis a szomszéd
nagyfiút,
szombat este jött ivás után,
s félrehúzott: van egy balladám.

 

Nem gondoltam, hogy életemben
még eszembe jut,
mégis hallom bort susogva a szomszéd
nagyfiút,
azt susogja: Corvin köziek,
s félrenéz, a lakók közül melyik hallja meg.

A Corvin közben összegyűltek rég a nagyfiúk,
fegyvert fogtak egy-kétszázan,
nem volt más kiút,
ők voltak a Corvin köziek,
s félrenézett, hogy ki hallja meg.

 

Fegyvert fogtak, régen egyszer mind
a nagyfiúk,
s összegyűltek Corvin közben,
nem volt más kiút,
árvák voltak, úgy, mint te meg én,
senkik voltak, úgy, mint te meg én.

Ők voltaktűzben és rongyokban,

árván és boldogan, névtelen,
kénytelen Istenszem előtt.

Rongy az élet, csak azt tudták,
s nincsen más kiút,
csak összegyűlni Corvin közbe,
s lenni nagyfiúk.
Isten szeme rajtuk épp megállt,
fegyvert fogtak, kezdeni a bált.

 

Rátámadtak Corvin-közre tankok, fegyverek,
– úgy súgta a szomszéd fiú, más ne hallja meg –
rájuk támadt az egész világ,
árvák itt nem kezdhetik a bált.

Isten szeme mivel éppen rajtuk megakadt,
visszalőttek s meggyújtották mind a tankokat.
Ruszki árvák égtek fáklyaként,
rongyok ők is: megtudták a tényt.

Corvin közben énekeltek mind a nagyfiúk.
Isten szeme rájuk akad, aztán tovafut,
másutt keres rongylángra valót,
máshol gyújtja embert és a szót.

 

Újabb tankok jöttek – súgta szomszéd
nagyfiú, lőtt árvára újabb árva, folyt a háború,
és a világ sose tudja meg,
kik voltak a Corvin-köziek.

Mert ők voltak tűzben és rongyokban,

árván és boldogan,
névtelen, kénytelen Istenszem előtt.

Éppen Isten szeme előtt felbukkantak ők,
lángragyújtva rájuk nézett, lángjuk egyre nőtt,
meghaltak és egy se tudja meg,
kik voltak a Corvin-köziek.

 

Szombat este fülbe súgta ezt a balladát,
szomszéd fiú s eltántorgott és így szólt anyánk:
rongyos ember mind rosszat tanít,
gyertek enni most szokás szerint.

Rongyok égnek, lángjuk égig csap és lezuhan,
– ezt a képet látom ismét, szombat este van,
rongyos Isten, öreg rongyszedő,
Corvin köz, te árva temető,
rongyos Isten, öreg rongyszedő,
Corvin köz, te árva temető.

Ők voltak tűzben és rongyokban,

árván és boldogan, névtelen,

kénytelen Istenszem előtt.

 

Konferansz: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Jelen műsorunkkal egy sorozatot szeretnénk indítani: „1956 és az egyházak” címmel. Azt szeretnénk Önöknek röviden – prózában, versben és zenében – bemutatni, hogy milyen szerepet játszottak a magyarországi egyházak, vallások illetve felekezetek a forradalom kirobbanásában és lefolyásában?

 

  1. Ma a sorozat első részeként hallgassák meg Dr. Kovács László „1956 és a Katolikus Egyház” című előadását.

 

A forradalom és a katolikus egyház

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ezévi ünnepi beszédemben a Katolikus Egyháznak az 1956-os forradalomban betöltött szerepét szeretném ismertetni Önökkel.

1956-ban az egyházak vezetői nem voltak felkészülve arra, hogy fegyveres felkelés törhet ki. Tisztában voltak ugyan a tömegek elégedetlenségével és nyomorával, érzékelték is a hatalom elbizonytalanodását, sőt a változások reménye is megfogant bennük 1956 első felének eseményeit látván – utalnék itt többek között a gyűlölt Rákosi Mátyás eltávolítására a hatalomból, Grősz József kalocsai érsek és több más bebörtönzött pap szabadon engedésére -, az egyházak vezetőit mégis meglepetésként érte a forradalom október 23-i kirobbanása. Ugyanis a Rákosi-érában megfélemlített, bebörtönzött vagy épp együttműködésre kényszerített egyházfők és a forradalom bázisát alkotó fiatal értelmiségiek, egyetemisták, illetve az ipari munkásság között nem volt eleven kapcsolat. A forradalom kirobbanásáról, a budapesti vérengzésekről a püspökök ugyanúgy a rádióból szerezhették első ellentmondásos információikat, mint a legtöbb ember. A helyzet tisztázására, közös álláspont kialakítására nem volt mód, a püspöki kar a forradalom napjaiban nem ült össze. A forradalom első időszakában a katolikus egyház vezetői több ízben is nyugalomra és a törvények tiszteletben tartására intették a lakosságot, valamint az akkori Nagy Imre-kormányt biztosították támogatásukról. Egyedül az agg (nyolcvanhét éves!) Virág Ferenc pécsi püspök intézett híveihez egy keményebb hangú pásztorlevelet. Ő nem csak csitítgatott, hanem rámutatott az egyházat ért súlyos sérelmekre, és a Nagy Imre-kormánytól azok sürgős orvoslását követelte: így például a fogva tartott főpapok, elsősorban Mindszenty József bíboros szabadságának visszaadását, minden politikai fogoly kiengedését, a szerzetesrendek visszaállítását, a vallásszabadság biztosítását, a kötelező iskolai hitoktatást, az egyházi intézmények és sajtó szabadságát.

 

A papság magatartása

Az egyház(ak) papjai, lelkészei a maguk sajátos eszközeivel élve, lelkiismeretüktől vezérelve követték az eseményeket. Szerepük a forradalomban nem volt vezérszerep. Igaz, hogy többüket beválasztották a munkás- és nemzeti tanácsokba, néhányan felszólaltak a forradalmi gyűléseken, ez azonban inkább ismertségükkel, tájékozottságukkal és értelmiségi helyzetükkel függött össze. A vérontások hírére azonban a templomokban szentmisét mutattak be a meggyilkoltakért. Szép példák születtek a krisztusi megbocsátó irgalomra. Számos esetben papok akadályozták meg a lincseléseket, a bosszút, megmentve a helyi pártfunkcionáriusok életét – higgadtságra, a népítéletek elkerülésére és megbocsátásra intve az embereket. Az egyház erkölcsi ereje nagyban hozzájárult, hogy 1956 a harag forradalma volt, és nem a gyűlöleté.

 

Bizonytalan egyházpolitika, avagy alkudozások Felsőpetényben

Közben elkövetkezett a forradalom második szakasza. Október 30-án Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer megszűnését, november 1-jén kilépett a Varsói Szerződésből, és kikiáltotta az ország semlegességét. Úgy tűnt, a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulása is megvalósulhat. Noha a kormányfői ígéretek egyike sem függött össze a lelkiismereti és vallásszabadsággal, a változások mégis azzal a reménnyel töltötték el az egyháziakat, hogy a demokrácia és függetlenség révén helyreáll a vallásszabadság és az egyházak működési szabadsága is. A forradalom napjaiban a Nagy Imre-kormány számára azonban nyilvánvalóan tizedrangú fontosságúnak tűnhettek az egyházpolitikai kérdések. Mindszenty bíboros kiszabadítása is. Október 29-én Nagy Imre még azt üzente a bíborosnak: közös elhatározással, de politikai rehabilitáció nélkül szabadon távozhat szülőfalujába vagy Budapestre. Amikor azonban a bíboros ezt az alkut nem fogadta el, és csak teljes rehabilitációja esetén volt hajlandó elhagyni a házi őrizetet, a helyzetet jobban mérlegelve október 30-án Tildy Zoltán államminiszter már úgy nyilatkozott a rádiónak, hogy a kormány kívánatosnak tartaná, hogy Mindszenty József visszatérjen Esztergomba, és vegye át érseki teendőit.

 

A szabad katolikus főpap mozgástere

A bíboros aztán a budai Várban lévő prímási palotában rendezkedett be. Az eseményekből tudjuk, hogy először nem annyira a politika, semmint egyháza sorsa érdekelte. A nála tisztelgő Matheovits Ferencnek, a Demokrata Néppárt volt országgyűlési képviselőjének, aki támogatást kért a párt újjáalakításához, azt mondta, hogy „nem látja itt az idejét a pártalakításoknak, a helyzet nagyon zavaros, s egyúttal rosszallását fejezte ki, hogy a különböző keresztény elnevezésű pártok gomba módra szaporodnak, s ezzel megbontják és szétforgácsolják az erőket”. Ehelyett november 1-jén Grősz József érsekkel, valamint Shvoy Lajos és Pétery József püspökökkel tárgyalt, és másnap határozatot is hozott a békepapok eltávolításáról a vezető állásokból, illetve az egyházi törvények mellőzésével történt kinevezések érvénytelenségéről. A püspöki irodákból viharos gyorsasággal tűntek el a Rákosi-rendszer egyházpolitikájának gyűlölt és megvetett kreatúrái, az egyházügyi megbízottak és a társutas békepapok. Visszatérhettek végre hivatalukba az ordináriusok. Kormányzati szinten a november 1-jei minisztertanács foglalkozott Mindszenty személyével. Úgy döntöttek, hogy Tildy Zoltán államminiszter tárgyaljon a bíborossal, és bírja rá: nyilatkozzon a rend helyreállítása mellett, és támogassa a Nagy Imre-kormányt. Annak érdekében, hogy elnyerjék a prímás lojalitását, gyorsan rehabilitálni kellett őt.

A bíborostól, akit a kommunista rendszer nem vont be az ügyekbe, a közvélemény egyre türelmetlenebbül várta, hogy szóljon, adjon útmutatást, eligazítást. A várva várt Mindszenty-szózat 1956. november 3-án, este 8 órakor hangzott el a Parlament épületében, s a rádió élő adásban közvetítette. A bíboros 15 perces beszédében kiállt a nemzeti szabadságharc céljai mellett, s a polgári demokrácia jövőképét vázolta föl.

 

A végkifejlet

A forradalom menetébe a nagypolitika meghatározó módon szólt bele. A szuezi válság – amely a magyar forradalmat követő napokban robbant ki – a világ figyelmét elterelte a „magyar ügyről”. Október 29-én Izrael megtámadta Egyiptomot, ehhez csatlakoztak a britek és a franciák is. Az Egyiptomból való visszavonulásért „cserébe” a Szovjetunió a kelet-közép-európai hatalmi status quo tiszteletben tartását várta el – s ezt az Egyesült Államoktól meg is kapta. E döntés véglegesen megpecsételte a magyar forradalom sorsát. November 4-én, hajnali negyed ötkor megkezdődött a szovjet invázió. A magyar hadsereg nem állt ellen, hamarosan lefegyverezték. Mindszenty bíboros – néhány kísérővel – gyalog átment az amerikai nagykövetségre, ahol védelmet kapott. A forradalom leverését nem követte azonnali visszarendeződés az egyházban. A kormány egyelőre jónak látta, hogy a népszerűtlen Állami Egyházügyi Hivatal bizonyos mértékben húzódjon háttérbe. 1956 végén és 1957 tavaszán azonban már határozottan érződött az állam erősödő nyomása. A kádárista karhatalom sorra tartóztatta le a forradalom résztvevőit. Hamarosan statáriumot hirdettek, és megkezdődött a magyar történelem egyik legsúlyosabb politikai leszámolása. 1957 januárjában megkezdték a papi személyek „ellenforradalmi tevékenységének” feltérképezését is. A forradalommal összefüggésben meghurcolt katolikus egyháziak száma 1956 novembere és 1957 vége között összesen 176 fő. A minimális intézkedés a fizetés illetve a hitoktatói engedély megvonás volt, ezt kiegészíthette az áthelyezés, illetve a lelkipásztori tevékenység egyéb adminisztratív akadályozása. A komolyabb ügyekért internálás, illetve börtönbüntetés járt. 1957. március 24-én az Elnöki Tanács megalkotta a hírhedt 22. törvényerejű rendeletet, amely szerint a fontosabb egyházi tisztségek betöltéséhez az állam előzetes hozzájárulása szükséges. A fejlemények végül is új fejezetet nyitottak az egyházpolitikában: a kádári pragmatista egyházpolitika évtizedeit. Ennek lényege, hogy amíg csak lehet, az egyházakat fel kell használni a szocializmus építése érdekében. S milyen eredménnyel? Talán elegendő arra utalni, hogy 1986-ban a katolikus egyház vezetői a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadókat elítélő nyilatkozattal „ünnepelték” 1956 harmincadik évfordulóját…

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a Katolikus Egyház az 56-os forradalom előkészítésében illetve megszervezésében nem vett részt.A forradalom napjaiban is számára sokkal fontosabb volt sorainak rendezése, semmint a forradalomban és szabadságharcban való részvétel. Nem is ez volt a küldetése. Bár keserű történelmi tapasztalatai óvatosságra intették őt a gyors társadalmi, politikai változásokkal szemben, a forradalom és a szabadságharc eseményeivel, hőseivel kapcsolatban tevőleges rokonszenv nyilvánult meg részéről.

 

A katolikus egyház elsősorban tehát létével és jelenlétével járult hozzá az 1956-os forradalomhoz.

(Forrás: Balogh Margit, A forradalom és a katolikus egyház)

 

Konferansz: E helyen most a Gyulai házaspár, Gábor & Krisztina, következett volna Kodály Zoltán: A Csitári hegyek alatt duettjével. Sajnos, Gábor hirtelen balesetet szenvedett. Imánk és gondolatunk nála időznek, akik ahhoz az új nemzedékhez tartoznak, akik itt próbálnak szerencsét. Fiatalok, szépreményűek és bennünk is bíznak. Segítsük őket hát minden erőnkkel!

 

  1. Konferansz: Az előadás után következzék hát helyettük Peters Judit – Bach: Air című remekművével. Zongorán kísér Kocsis Judit.

 

Konferansz: A forradalommal kapcsolatos irodalmi alkotások közül ma elsősorban vallási vonatkozásúakat hallhatnak majd, azok közül is katolikus íróktól valókat.

Ezekről a versekről is azt kell mondanunk, amit a forradalom idején keletkezett többi versről, hogy – mivel a váratlan, megrendítő eseményekre való gyors érzelmi reagálások – nem filozofikus költemények, hanem hitvallások, erkölcsi útmutatások, érzelmektől fűtött múltértelmezések. És bár legfőbb sajátosságuk a magyarközpontúság, a szabadságvágy és a forradalmárok hősiességének dicsérete, a keresztény vallási motívumok sem ritkák. A harcokban elesettek mártíriuma a költőket Jézusi szenvedéstörténetére emlékeztette. A Mindenszentek ünnepe és a Halottak napja, valamint a közelgő Karácsony is igen hatott az alkotókra. Igy volt ez Márai Sándor esetében is.

Márai Sándort (1900-1989), a XX. századi magyar szépirodalom egyik legjelentősebb alkotóját ostoba kultúrpolitikai okokból csaknem 45 esztendőre törölték a magyar közéletből. Csak a rendszerváltás után kezdődött meg műveinek publikálása. Tudni illik róla, hogy Kassán született, római katolikus vallású családban. Kamaszkori, illetve huszonéves lelkiségéről költészete árulkodik. Korai verseinek címjegyzékén, ilyen műveket találunk: Kálvária, Zsoltár, Credo, Pietá, A szent, Húsvét, Evangélium, Ima. Egyik költemény sem nyegle vagy blaszfémikus hangvételű, s még csak nem is ironikus. A forradalommal kapcsolatos remekműve is, amelyet már az emigrációban írt, ilyen vallásos szókincsből és témából merít…

 

  1. Következzék Mennyből az angyal című verse. Szavalja Máhle Csilla.

 

Márai Sándor: Mennyből az Angyal
Mennyből az angyal – menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: “Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.

Konferansz: 5. Hallgassuk meg most Kocsis TibortólKomarowski II. sz., Á-Dúr koncertjének I. tételét, zongorán kíséri Kocsis Judit.

 

Konferansz:

A forradalmi versek leggyakoribb témája talán a több jelentésben használt feltámadás-metafora. Jelképezi az elesettek elsiratását, de ugyanakkor ott vibrál a sorok mélyén Magyarország feltámadásának reménye az elnyomás alól, és egy szebb, emberibb, lelkibb jövő megteremtésének vágya is. Egyfajta Halottak napi Húsvét.

Tetten érhető ez műsorunk utolsó versének a soraiban is. Szerzője az a Budapesten született Kunszery Gyula (1906-1973) magyar-németszakos tanár, akit 1947-ben a Demokrata Néppárt országgyűlési képviselőjévé választottak, és 1955-ben az Új Ember katolikus lap belső munkatársa lett.

  1. Annak hasábjain jelent meg a forradalom napjaiban az alábbi verse is, amelyet Váradi András szaval.

 

Kunszery Gyula: Bálványdöntés

„Ne csinálj magadnak faragott képet!”
Mi nem csináltunk, de csináltak mások…
Ám jöttek az ifjú óriások,
hiába volt a ferde balság,
jött a robusztus fiatalság,
jött úgy, mint kegyetlen bosszús
vad förgeteg; — s az érckolosszus ,
a porba dőlt…
Mely évekig, gránit kockákon állván

dölyfösködött: ledőlt a nagy sztálini bálvány!
Üdv a bálvány ledöntőjének,
üdv, dicséret és hálaének
teneked, magyar Fiatalság,
ki voltál most a bátrak bátra!…

 

De egy nagy végzés van még hátra:
tűnjenek el a bálvány-romok,
s hogy megbocsáttassék a régi vétek,
ti, kik a bálványt döntöttetek:
építsetek!
S építsétek fel — szívetekben is — a Templomot!

 

Konferansz: 7. Most pedig – a forradalom fiatal résztvevőinek emlékére – következzék a Sokszor úgy érzem… című modernebb hangszerelésű, tartalmában azonban vallásos dal, amelyet Tamás Péterék adnak elő. Zongorán kísér Bittner Abigél.

 

Konferansz: Végül hallgassák meg, kérem, 8. Peters Judit előadásában Franz Strauss: Nocturn című darabját. Zongorán kísér Kocsis Judit.

 

Konferansz:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kultúrműsorunk végéhez értünk. Köszönöm a műsor szereplőinek: Bittner Abigélnek, Kocsis Juditnak és Tibornak, Dr. Kovács Lászlónak, Máhle Csillának, Peters Juditnak, Tamás Péternek és Váradi Andrásnak a közreműködést és a segítséget. A magam és az Egyházközség háláján valamint a jelenlévők köszönetén túl legyen nekik ígéret az a szentírási mondat, amelyet Dániel Könyve őrzött meg számunkra: Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra (szépre és nemesre) tanítottak sokakat, tündökölni fognak örökkön-örökké, miként a csillagok“ (vö. Dán 12,3).

Kellemes kötelesség számomra, hogy megköszönjem egyháztanácsosaimnak, a legátusoknak, valamint minden önzetlen segítőnek is a műsor alatti szeretetlakoma előkészítését. Isten fizesse meg nekik! Jutalmuk legyen az, hogy látják: egy felejthetetlen ünnepnapot szereztek a Stuttgarti magyarságnak! Köszönjük! Még sok ilyet adjon az Úr!

Most pedig álljunk fel, és énekeljük el a Szózatot és a Székely Himnuszt.

Utána pedig maradjanak még, hogy élvezzük egymás társaságát!

Mivel minden ilyen rendezvény anyagi kiadással is jár, mindenki szíves adományát köszönettel elfogadjuk.

N E M Z E T I Ü N N E P 2011 október 23.

Ökumenikus istentisztelet – Ökumenischer Gottesdienst

 

Bevonulásra:

Arcangelo Corelli (1653-1713) : Courante Kocsis Judit – orgona & Horváth Ottó – klarinét

 

Miseének: SzvU 220,1

 

Kyrie: Magyar ordinárium

Dicsőség: SzvU 220,2

Olvasmány: Kiv 22,20-26

Válaszos zsoltár: SzvU 152,1-3

Szentlecke: 1 Tessz 1,5c-10

Álleluja

Evangélium: Mt 22,34-40 v. saját

Álleluja

Szentbeszéd – Nt. Gémes István

Hiszekegy

 

Egyetemes könyörgések

 

Felajánlásra: SzvU 220,4-5

Szent vagy: Magyar ordinárium

Úrfelmutatás után: SzvU 123,1-2

Miatyánk

Isten Báránya: Magyar ordinárium

Áldozásra:

Johann Sebastian Bach (1685-1750) : Prelude Kocsis Judit – orgona & Horváth Ottó – klarinét

            SzvU 109,1-3

——————

Úrvacsorára:

Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809-1847): Andante aus der Sonate für Klarinette und Klavier (Komponiert 1824) Kocsis Judit – orgona & Horváth Ottó – klarinét

 

Hálaadásra: SzvU 293,1-4

Könyörgés

Hirdetések

 

Közös ima a szabadságharcban elhunytakért

Mindenható mennyei Atyánk, Te vagy a Történelem Istene! Te irá-nyítod a népek és nemzetek sorsát. Népünk fiainak a történelem folya-mán sokszor kellett a szabadságért vérüket ontani. Tudjuk azonban, hogy Te mindig velük voltál. Te láttad küzdelmeiket és velük szen-vedtél. Arra kérünk ebben az órában, hogy tölts el minket is példájuk bátorságával, hogy a szabadság mellett, és az igazságtalanság vala-mint az elnyomás ellen mi is felemeljük szavunkat. De különösen add meg a szabadságharcban elhunyt testvéreinknek szent színed látását. Krisztus, a mi Urunk által! – Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség…

 

Befejezés: Himnusz

 

Kivonulásra:

Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791): Alleluja aus der Exultate Jubilate Kocsis Judit – orgona & Horváth Ottó – klarinét


N E M Z E T I Ü N N E P

  1. október 23.

Kulturális program – Kulturprogramm

Imre atya

Kedves Vendégeink! Kedves Hölgyeim és Uraim!

Isten hozta Önöket erre a kultúrális rendezvényre, amelyet az 1956-os forradalom eseményeire és résztvevőire való emlékezés szándékával rendez Egyházközségünk….

 

  1. Bartók Béla (1881-1945): Szonatina klarinétra és zongoráraHorváth Ottó – klarinét, Kocsis Judit – zongora

 

  1. Faludy György: 1956, Te csillag – Schultheis Éva

 

  1. Bartók Béla (1881-1945): Három csíkmegyei népdal klarinétra és zongorára Horváth Ottó – klarinét, Kocsis Judit – zongora

Liszt Ferenc (1811-1886): E-Dur Consolation Kocsis Judit – zongora

 

  1. Dr. Ódor László ünnepi beszédet mond.

 

  1. Bartók Béla (1881-1945): Bukovinai román táncok klarinétra és zongorára – Horváth Ottó – klarinét, Kocsis Judit – zongora

 

Imre atya Következzék a

Szózat és a

Székely himnusz

 

N E M Z E T I   Ü N N E P

  1. október 23.

Konzert – Gedenkkonzert

 

  1. Köszöntő – Begrüßung (Imre atya – Pfarrer Tempfli).

 

  1. Ünnepi beszéd – Rede (Tamás Mydlo – Müncheni Magyar Főkonzul).

 

  1. Ünnepi beszéd – Rede (vom Vertreter der Landesregierung).

 

  1. Konzert: Hidas Frigyes: Requiem.

 

  1. Köszönetnyilvánítás – Danksagung Imre atya – Pfarrer Tempfli).

 

Ünnepi beszéd

  1. október 23.

 

Helyszín:

A stuttgarti Herz Jesu Kirche

 

Dr. Ódor László

A Kulturális Intézet

igazgatója

 

 

Mélyen Tisztelt Ünneplő Gyülekezet

Sehr verehrte Gäste,

Honfitársaim, Magyarok!

Meine Damen und Herren

 

 

 

Ich soll – mich und Sie – heute in 20 Minuten an die ungarische Revolution des Jahres 1956 erinnern. Ich soll über etwas Unvergessliches in dem Leben vieler, die hier sitzen und über Unerlebtes für viele, die jung sind, und das Leben erst anfangen, reden. In zwei Sprachen versuche ich das zu tun in dem Glauben, dass hier Deutsch alle, – nur – Ungarisch aber wenige verstehen.

Wie war es damals, vor 55 Jahren in Europa?

Elfeinhalb Jahre nach Kriegsende. Aus den Trümmern erwachte Deutschland, in dem Wolfgang Borchert’s Soldat ankam: er musste sich mit Erbitterung merken, dass sein Zuhause draussen vor der Tür war. Seine Heimat war die Zukunft, die bald kam: das deutsche Wunder. Deutschland geteilt zwar aber doch wieder auch eine Art Land. Ein Bund. Auf der anderen Seite, drüben: auch ein Deutschland: eine Republik.

Wie Europa,

Deutschland auch: aus zwei solchen Teilen bestehend, von denen jeder leugnete, Teil zu sein und jeder auftrat im Namen des Ganzen. Und dieser Zustand galt zugleich als vorläufig und als definitiv. Und das Provisorium war unantastbar. Aki kételkedett ennek az abszurd állapotnak örök létében, reakciós volt, fasiszta, csökevény, burzsoá. Andrássy út 60, börtön, agyonverés, számkivetettség, kitelepítés volt a sorsa. Tízezrek tanultak meg vészes helyneveket: Hortobágy, Recsk – de Gulag is benne van az idegrendszerünkben. Apáinktól, nagyapáinktól is!

 

Es gab noch keine Mauer in Deutschland, aber man hat die Mauer in den Köpfen schon gebaut: in Ungarn ebenso wie in ganz Europa.

 

Europa war also genauso: geteilt. Wie Deutschland. Durch die früheren vier Verbündeten. Willkürlich: in Ost und West, aber sehr interessengebunden. Machtgebunden. Das Sagen hatte leider nicht Churchill (wie er 1946 in Zürich sagte: „We must build a kind of united States of Europe. It is to re-create the European Family and to provide it with a s tructure under which it can dwell in peace, in safety and in freedom”) Stalin hat die Rahmenbedingungen bestimmt. Schon in Jalta. Churchill war nach dem Krieg abgewählt. In Great Britain. Aber auch in Europa.

Sieger und Besiegte, Leid tragende und Leid-erteilende wurden in ein Lager verurteilt: Osbtblockländer hiessen sie, hiessen wir. Neue Begriffe entstanden: Sozialismus, der siegen wird, das Friedenslager, das Inhaber aller Tugenden und Garant des Friedens war, drüben die bösen Kapitalisten, Imperialisten, die sich demokratisch gaben, aber Ausbeuter, Kriegsverhetzer, Nazis waren Ein Wirrwarr der Begriffe, ein Durcheinander der Emotionen: Kriegsverbrecher, Nazis, Befreier und Besetzer. Der kalte Krieg. In dem man vor Angst schwitzen musste, csengőfrász, kitelepítések, padláslesöprés, utolsó csatlósok, horthysták, kulákok, kényszermunka, málenki robot…micsoda gazdagok voltunk, voltunk mi magyarok a differenciált kifejezésekben! Amik lefordíthatatlanok németre. Mint az államosítás, a beszolgáltatás, a „sötétben bujkáló ellenforradalmár”. Már csak az én nemzedékem tudja, mi az a kettős nevelés. Mikor az óvodában imádkoztam ebéd előtt, s a felügyelő rám kiáltott: hogy hívják apád! Amikor a Rákosi kertje előtt álló ávosnak azt mondtam hét évesen: te rossz ember vagy – az egész család reszketett. Nem követett senki? Mi gyerekek megtanultuk gyorsan, hogy amit otthon hallunk, az nem tartozik másra. Sehol, soha, senkinek. Skrizofrén gyerekkor, de boldog családi összetartozás. Spiclik, árulók közepette szoros barátságok születtek: bizalmi szigetek az általános félelemben, bizalmatlanságban. Nagy kirándulások, amikor senki sem hallhatta, hogy miről beszélünk…Az ötvenes évek, melyek után jött a nagy összefogás, a nemzet szó megint egységet jelentett. Nem kizáródást, elkülönülést. Egészséges létet, társadalmat, mely társasságot ígért. Ez volt a forradalom.

 

Ein Bruderland der aus der sowjetischen Zone entstandenen DDR war: die ungarische Volksrepublik. Wahrhaftig: ein kommunistischer – also: totalotärer – Staat, der sich sozialistisch nannte. Wie die DDR. Eine Sackgasse des gemeinschaftlichen Denkens. Die uns tröstenden Witze, die uns ernährten. Sie zu erzählen, war schon gefährlich. Konnte Gefängnis mit sich ziehen, aber man hat herumgeschaut. Wir spürten den Gestank der Spitzel. Wir spürten aber auch die Wärme des Vertrauens, der sicheren Freundschaft. Witz: Was ist der Unterschied zwischen Kapitalismus und Sozialismus? Der Kapitalismus hat soziale Fehler, der Sozialismus ist ein kapitaler Fehler. Man meinte natürlich den realen, den existierenden Sozialismus

Die Träume sind meistens schön.

An seiner Spitze der ungarischen Wirklichkeit stand als Parteichef ein aus der Sowjetunion heimgekehrter moskautreuur, linientreuer Genosse: Rákosi Mátyás. Ein Diktator. Wo er erschien, musste man aufstehen und Beifall klatschen. Ich habe meinen Vater als erwachsener Junge später immer mit der Frage gequält: wie konntest du das auch machen? Er hat die Schulter gezuckt und gesagt: aus Angst, für euch. (Wir hatten in der Familie noch einen Bruder und meine Mutter, die Lehrerin war. Mein Vater war Jurist aber arbeitete als Hilfsarbeiter…) A viccek veszélyesek voltak, de a melegüknél, nevetés közben a szemünk sarkából regisztráltuk, láttuk ki a barát és ki az áruló. Egy vicc: ”Rákosi egyszer bement egy moziba, és testőreivel leült az első sorba. A Hiradóban megjelent ő maga, a mozi nézőközönsége fölállt, és tapsolni kezdett. Rákosi ülve maradt. Egy ember, jóakarólag, hátulról megérintette a vállát, és odasúgta: állj föl, kopasz, mert elvisz az ávó.”

An Witzen waren wir reich. Witze haben den Kreis des Vertrauens und der Vertrauten um uns herum gezogen. Feind und Freund waren strickt getrennt. Wie in der DDR auch in dem Bruderland Ungarn: man hat doch glebt und wollte überleben.

 

Dann kam ein Blitz, ein Wunder des Weges, den man vorher unerkannt und auf einmal beleuchtet vor sich fand. Das war der Weg zur Freiheit, zur nationalen Unabhängigkeit. Ha akkor Európa arra a szóra hallgatott volna, hogy fontosabb a kultúra mint a gazdaság, hogy fontosabb Európa szelleme, szellemisége mint a fotel kényelme, ha – a magyar Himnusz utalása szerint – Isten áldását előbb kérte volna a jókedvre és csak aztán a bőségre, ha Európa és a világ valóban szolidáris lett volna azokkal, akiket – maga kényelméért – átengedett a szovjet kommunizmusnak, másképpen alakult volna saját sorsa is. Európában – sajnos – ma érik be az, amit ősbűneként 1956-ban elkövetett.    

Als der heissgeliebte Stalin starb, begann der Schnee zu schmelzen. Sein Stellverteter in Ungarn, Rákosi wurde abgesetzt und ersetzt: Imre Nagy – so hiess der neue Chef – kam 1953 an die Macht, und hat als Ministerpräsident Erleichterung gebracht. Er war auch ein Kommunist, der auch mit der Roten Armee aus der Sowjetunion heimkehrte. Die meisten heute sehen ihn so, dass er den Weg der Gerechten ging (nach Damaskus) – er sei eine Wiederholung des christlichen Geschehens. Einer, der aus Saulus Paulus geworden ist. Oder noch mehr. Er nahm sein Kreuz auf und starb. Er starb den selbsterzwungenen Tod eines Märtyrers.

 

De a forradalom sokkal több volt annál, mint kommunisták közötti hatalmi harc. A forradalom a magyar nép szinte teljes egységében fogant és kibomló együttlendülése volt – a szabadság, az önrendelkezés felé. Európa, mely alig takarította el a háborús romjait, alig indult meg az éhezés évei után a jólét útján, nem vette észre, hogy a magyar forradalom Európa forradalma volt. Európa próbatétele.

 

Darüber redet sogar heute nicht die freie Geschichtswissenschaft: warum brach eben unmittelbar nach dem Freiwerden Österreichs die Revolution in Ungarn aus. Und warum war eben die Neutralität der Hauptwunsch von ihr? Zu werden so wie Österreich geworden sein durfte. Es war nicht bekannt, dass die vier Mächte die Grenze zwischen Österreich und Ungarn schon lange vorher bestimmt hatten: hier soll sich der Stacheldrahtzaun ziehen. (zeigte Stalin den anderen in Jalta.) Und die Großmächte haben sich zu ihrem Entscheid gehalten.

 

De ezt nem tudták a tüntetésen felvonuló egyetemisták, az orosz tankokat likvidáló bátor harcosok – munkások, diákok, nem tudták ezt a pesti srácok, hogy róluk már a háború ideje alatt s után megalkudtak – tárgyalóasztaloknál s végül Potsdamban, Párizsban. S a nagyhatalmak alkuinak nagy az ára s még nagyobb lesz.

 

Am 4. November – ich war elf Jahre alt – kam meine Mutter in der Früh in mein Zimmer und weinte. Weinend hat sie mir gesagt: die Russen sind zurückgekommen. Es donnerte draussen,als ob es wieder Erdbeben gewesen wäre wie am Anfang desselben Jahres.    Es begannen die Kämpfe, ein echter Krieg, wir verbrachten Wochen im Schutzkeller. Unvergesslich waren die Weihnachten. Das einzige Geschenk war eine Kirche, die mein Vater aus Holzstückchen zusammenbastelte und in der Mitte der Kirche stand eine Kerze, die leuchtete.

 

Csak sokkal később, egy vékony másolópapíron kaptam meg olvasásra Márai Sándor versét, melyet azon a télen, migráns létének 12. évében az amerikai San Diegoban írt:

 

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal

New York, 1956.

 

 

Die Revolution in Ungarn war – wir kőnnten, wir sollten schon dessen bewusst werden – eine europaische Herausforderung. Eine Probe der jungen Demokratie in Europa. Ist es ein rechter und heutzutage oft zitierter Gedanke, dass man Europa vorerst kulturell hätte verwirklichen müssen? Kulturell und moralisch! Europa’s und Amerika’s Antwort auf die ungarische Revolution war letzten Endes – ablehnend. Zurückweisend. Kaum eine echte Geste des Willens zur Unterstützung zeigte sich in der Welt. Später schon und ja. Als Ungarn geschlachtet mit seinen neuen Trümmern und Toten da lag. Da kamen die Zeichen der Sympathie, als das ungarische Volk blutete – und fast verblutete. Und seine starke, geistig fruchtbare Jugend – rund 200 000 Menschen – flüchteten und sie in der ganzen Welt aufgenommen wurden. Wohltat oder überlegtes Braindrain? Ein enormer Verlust für unser Land! (und Volk!)

 

Akik otthon maradtunk s akik elmentek…kétfelé vált a magyarság. Nincs család, amelyiknek ne lenne elszármazott ága. Mi, akik otthon maradtunk, maliciózusan dörmögtük a viccet a bajszunk alatt: otthonmaradtunk – kalandvágyból. És bosszankodtunk, amikor Kádár vállát nyájas mosollyal átölelték nyugati politikusok, s bosszankodtunk, amikor nekünk is jutott a vállonveregetésből: Sie haben es hier ja gut: die Gulaschkommunismus…und als man sich wunderte, dass wir russisch nicht können.

 

És végre egyszer megjelent egy plakát a falakon – az első szabad választások idején, 1990-ben: hogy továrisi konyec. Aztán egy másik plakát, ahol Kádár és Brezsnyev vagy talán Honegger egymás szájára hajolt – behúnyt szemmel persze mint igaz szerelmesek – a békejel-csókra készülődve. S jött a vicc nyomban: miért szomorú Kádár János: mert nem sikerült Honegger szájából kicsókolni az aranyfogat…    

 

 

Nach und seit der Revolution in Ungarn war es klar, dass ein System, das auf Lügen aufgebaut ist, langfristig nicht bestehen kann. Die Revolution war für diejenigen, die sie erlebten – wie ich mit elf Jahren, für alle, die die Bilder des Kampfes, der Folgen des Kampfes: die zerstörte Stadt Budapest, die abgerissenen Stockwerke, die Leichen der ungarischen jungen Kämpfer und die der Russen auf dem Boden und unter den Trümmern sahen, und in der Stadt die in freier Begeisterung strömende Menge erlebten, durch die Strassen spazierten in der Freiheit nach dem geglaubten Sieg der Revolution am ersten und zweiten November, wir konnten diese Tage unseres Lebens nie vergessen.

 

 

Wir haben mit voller Seele erwartet und gehofft, dass die Revolution mit ihren Ideen und ihren Hoffnungen einmal friedsam wiederkehrt. Das geschah eng, engstens verbunden mit dem Freiwerden der Deutschen, mit der deutschen Wiedervereinigung. Wir erleben seitdem, was nach der Existenz in einer Zeit nach einer abgechlossenen, totalitären Gesellschaft, nach den „bequemlichen” Jahren einer Fürsorgegesellschaft als volle Neuigkeit gilt: dass der Mensch Herr seines Lebens wird. Man erfährt, dass sich Begriffe wie Freiheit und Verantwortung auf einer Achse drehen, dass Demokratie mühsame Existenz ist: Denken um Umdenken wird benötigt.

Ungarn ist schon seit 7 Jahren Vollmitglied der Europäischen Union. In den etrsten 6 Monaten dieses Jahres hatte Ungarn die Ratspräsidentschaft der EU versehen: mit gutem Erfolg. Europa ist nicht mehr ein Traum, sondern eine Realität. Wir wir wissen wohl, dass die Europäische Union viele Gesichter hat: von Griechenland bis zu Deutschland – noch mehr: bis zu Ihrem Land: Baden-Württemberg-

Wir möchten lieber mit Ihnen, auf Ihrer Seite stehen. Wir möchten uns Ihnen ähnlich gestalten. Stabil und flexibel, reich am Materiellen aber auch am Geistigem.

Ich danke Ihnen im Namen aller Ungarn, dass wir Ihren Beistand in diesem unserem Bestreben – Tag für Tag spüren, wahrnehmen.

So soll es bleiben, auch in der Zukunft!

Es lebe die Kultur, der Geist, der uns alle, Europa retten möge.

Ich danke Ihnen für die Aufmerksamkeit, und dass Sie mit mir der ungarischen Revolution vor 55 Jahren gedacht haben.

 

S magyarul, a végén, barátaim! Gondoljunk arra, ami öt éve – véres visszatérése egy brutális kornak, egy durva önkénynek – velünk Budapesten megtörtént. Soha többé önkényt, soha többé erőszakot!

 

Itt ül körünkben az a költő, aki villamos-viziójában éppen 20 éve – a Solitude ösztöndíjasaként – élvezte Stuttgart békéjét,magas anyagi és kulturális szintjét és hazagondolt –vagy Európának szóló verset írt?

„de holtvágányra döcögött—e

Vajon a veres villamos

Eljár-e az idő fölötte

És holtvágányra döcögött-e

Vajon a veres villamos?”

Németül – Kárpáti Pál fordításában – most jelent meg. (Olvassák-e majd errefelé is?):

„Und wird sie nicht wiederkehren

Selig wer das nicht mehr erlebt

Und Menschen haufenweis verzehren

Auch jetzt noch sollt sie wiederkehren

Selig wer das nicht mehr erlebt”

 

Európa, ha figyelt volna s ha figyelne Magyarországra, 1956-ra és a következőkre…nem ártana, meine lieben, ahnungslosen, naiven Freunde Deutschlands…

 

 

 

 

 

 


MŰSORFÜZET

A plébános köszönti a megjelenteket

Az államtitkár köszönti a megjelenteket

A Müncheni Konzulasszony köszönti a megjelenteket

 

Konferansz:

  1. A SZABADSÁG

Valahol ezeket a sorokat olvastam. Annyira ideillőek, hogy mai 1956-os megemlékezésünket velük szeretném kezdeni:

Mi a szabadság?

–        a szabadság olyan, mint a napfény

–         olyan, mint a szellő

–         a szabadság olyan, mint egy mosoly

–         olyan, mint egy simogatás

–         a szabadság meleg és biztonságos

–         a színe aranysárga és narancs, rozsdabarna meg bordó

–         és persze kék, mint a tavaszi ég

–         a szabadság olyan, mint egy csokor virág

 

A szabadság azt jelenti, hogy

–         felemelt fejjel járok.

–         azt jelenti, hogy az emberek szemébe nézek

–         azt jelenti, hogy szabadon választhatok barátokat

–         azt jelenti, hogy bátran nevethetek és sírhatok

–         azt jelenti, hogy nyugodtan elmondhatom, ami fáj

–         azt jelenti, hogy szabadon szerethetek

–         azt jelenti, hogy szabadon álmodhatok

 

És a zsarnokság? Mit jelent a zsarnokság?

  • a zsarnokság nem tűri a virágokat.
  • a zsarnokság sötét
  • hideg
  • keserű
  • kemény
  • félelmetes
  • a színe ólomszürke és fekete
  • sírni, nevetni, gyűlölni és szeretni csak titokban lehet

 

Ilyen volt az élet az 1950-es években, Magyarországon. És akkor történt egy nagy esemény. Egy olyan nagy esemény, amelyre minden magyar büszke lehet! Mert fölkelt a zsarnokság ellen! Inkább a halált és a száműzetést vállalta, de szabadon akart élni.

 

Egy ilyen szabadságszerető ember volt Kecskési Tollas Tibor költő, aki ebben a nagy, történelmet formáló eseményben részt vett, azért szenvedett, és azt számüzetése helyén megénekelte. Tollas Tibor a II. világháborúban honvédtisztként szolgált. 1947-ben koholt vádak alapján letartóztatták, a népbíróság elítélte; 9 évig raboskodott. Az 1956-os forradalomban a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztjeként vett részt. A forradalom leverése után Nyugatra távozott. Ott egykori rabtársaival megalapította az egyik legnagyobb hatású emigráns irodalmi lapot, a Nemzetőrt, melynek negyven éven át főszerkesztője volt. Megélte a szovjet csapatok kivonulását, és hazajöhetett az emigrációból. 1997. július 19-én halt meg.

 

Most hallgassuk meg „Október 23” című versét Nagy Kristóf előadásában.

TOLLAS TIBOR: Október 23.

Rian a föld, a falak dőlnek,
Kék harsonákkal zeng az ég.
S barlangjából a dohos kőnek
Az ember újra fényre lép.

 

Fonnyadt testünket záporozza,
Sápadt arcunkra hull a nap,
S szédülten, szinte tántorogva,
Szabadság, szívjuk sugarad.

 

Sötétből tárul ki a szívünk:
Nyíló virág a föld felett.
A szolgaságból fényt derítünk,
Fegyver nélkül is győztesek.

 

Konferansz:

  1. A FORRADALOM KEZDETEI

Az előbb említett nagy esemény népünk 1956-os forradalma volt, amelyben fölkelt a sztálinista zsarnokság és a szovjet megszállás ellen. Kezdeteiről röviden a következőket kell tudnunk!

Az 1948–1953 között a sztálinista terror volt jellemző: az ÁVH kegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” deportálása és kivégzése gyakori esemény volt. Mindehhez járult Rákosi Mátyás és Sztálin személyi kultusza, az erőltetett kolhozosítás, az ezek miatt növekvő szegénység. 1953-ban meghalt Sztálin, és az új szovjet vezetés utasítására Rákosi lemondott a miniszterelnöki tisztségről. Az új miniszterelnök az  1949-ben a pártvezetésből kizárt Nagy Imre lett. Nagy Imre reformelképzelései első lépéseként amnesztiát hirdetett, októberben pedig felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának, a parasztságot sújtó terheket mérsékelte, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre. A reformok folytatására azonban nem jutott idő, mivel Rákosi és hívei csak a visszarendeződés lehetőségére vártak. Végül 1955 januárjában Rákosi elérte, hogy Moszkvába rendeljék Nagy Imrét, ahol az nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Erre tőle minden tisztséget elvettek, sőt év végén még párttagságát is megszüntették.

A Petőfi Körben és a Magyar Írók Szövetségében tömörülő értelmiség azonban Nagy Imre visszatérését követelte. 1956 nyarára országszerte egyre erőteljesebbé vált a diákok illetve az egyetemisták szervezkedése is. Október 23-i tüntetésükhöz számos más szervezet is csatlakozott. Mire a Parlamenthez vonultak, hogy meghallgassák Nagy Imrét, a tűntetők száma 200 000-re duzzadt….

 

Hallgassuk meg most egy zenedarabot Weiner Leótól: „Peregi verbunk klarinétra zongorakísérettel” című művét. A nagy zeneszerzőről és Kossuth-díjas kiváló művészünkről tudnunk kell, hogy 1885. április 16-án született Budapesten és ugyanott halt meg 1960. szeptember 13-án. Az új magyar zene konzervatív ágának egyik legkiválóbb képviselője.

 

Előadók: Kocsis Judit és Horváth Ottó.

 

Konferansz:

  1. A FORRADALOM LEFOLYÁSA

Gerő Ernő pártfőtitkár október 23-a esti rádióbeszéde, amelyben a tüntetőket sovinisztáknak, nacionalistáknak és antiszemitáknak nevezte, nagy felháborodást keltett. A tömeg egy része a Magyar Rádió épülete elé vonult, amelyet hajnalra az ÁVH-soktól el is foglalt.

Erre október 24-én hajnalban a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. A forradalmárok a város több pontján barikádokat emeltek, és megkezdődtek az utcai harcok. A felkelők a Bem laktanyából és a Timót utcai fegyverraktárból nagy mennyiségű fegyvert zsákmányoltak és az önkéntes jelentkezők ezreit fegyverezték fel. A fegyveres ellenállók sikerrel folytatták a harcot a megszállókkal szemben, és egymás után tették ártalmatlanná a szovjet harckocsikat, fogságba ejtve legénységüket.

Október 25-én délelőtt 11 óra körül az Országház előtt összegyűlt mintegy 5000 békés tüntetőre az ÁVH valamint a szovjet harckocsik egyik része tüzet nyitottak. A vérengzésnek 61 halálos áldozata és több mint 300 sebesültje volt. Erre a felkelők újult erővel lendültek támadásba a szovjet csapatok és az ÁVH egységei ellen. A fegyveres felkelés elseperte Gerőt és társait. Az egyetlen politikus, aki a közvélemény és a szovjet vezetés szemében is hiteles maradt, Nagy Imre volt.

Október 27-én délelőtt Nagy Imre új kormányt alakított. Az azonnali tűzszünetet és a nép követeléseinek megfelelő gyökeres politikai irányváltást határozott el.

Október 28-án reggel a szovjetek az éjszakai megállapodás ellenére támadást indítottak a Corvin köznél. A felkelők kemény ellenállása miatt azonban minden szovjet támadás kudarcba fulladt.

Október 29-én a harcok végleg elcsitultak, a szovjet csapatok zöme elhagyta Budapestet. Október 30-án délután Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer megszűnését és a szabad választások előkészítését. Október 31-én a szovjet kormány határozatot hozott csapatainak Magyarországról történő kivonásáról!

A forradalom győzelme során a börtönökből kiengedték a politikai rabokat, köztük a legfontosabb személyt, Mindszenty József bíborost is, akit az új kormány hivatalosan is rehabilitált. Ugyanezen a napon Ordass Lajos korábban bebörtönzött evangélikus püspök is újra átvette hivatalát. Győzött a forradalom!

 

Hallgassuk meg most egy ismeretlen költő versét, amelynek a címe: „Mementó 1956”. Előadója: Tömösváry Emese.

 

ISMERETLEN: Mementó 1956

Magyarország,
ahol egykor kínt szült a valóság,
ahol száműzött börtönöd volt otthonod,
ahol Te magad takartad el a Napot…

Amikor a sötétségben
nem láttad a fényeket,
s a szürkeségben
kerested a színeket;
amikor a vágyad visszhangozta,
mit nem mondhattál ki már régóta…

Amikor egy mozdulatban
nem vibrált a lendület,
s az elfojtott félelemben,
az arcokra fagyott a rémület…

Ahol a nemzet zászlajára
idegen címert helyeztek,
s katonák idegen nyelven
ártatlan nőket követeltek…

Adj egy percet magadnak,
s ne feledd!

Emlékezz,
hogy volt egy ország,
ahol az igazságot
két marokkal fojtogatták;
ahol kétségbe esésed
– mint malom a gabonát –
homokká formált
minden viselt formát.

Mikor már nem volt veled
– érted nem, csak ellened –
barátod, társad, kedvesed,
szülőd, testvéred,
vagy éppen gyermeked…

Amikor egy félszeg pillantásban
meglapult a kérdés:
„Vajon honnan ered
a gyűlölet, s ekkora önzés?!”

Amikor egy ágyúszóval
romba dőlt az élet
és rátok hullottak
a felépített évek…

Adj egy percet magadnak,
s emlékezz!

Ne feledd,
hogy ára volt a szenvedésnek:
híja állatnak, bő termésnek.
Elhurcoltak éhező szájából
jajszó kiáltott a verőlegénynek.

Súlya volt itt minden fordulatnak.
Valamit elvettek – ám valamit mégis adtak.
Felálltak közülünk az áldott hősök,
kik nem féltek, csak véltek
hinni abban, hogy felelősök

Érted… értem… – egy nemzetért,
egy élhetőbb életért…
Életük árán is visszaadták a reményt,
egy születendő gyermekért,
egy megálmodott holnapért.

Ők azok, kik ellenálltak
a hatalom szabta rabigának.
Nem tántorították el őket a vádak.
Míg az elvtársak tapostak
népet, hitet, s porig aláztak,
Ők a szabadságért,
a hazáért szolgáltak!

Adj hát egy percet magadnak,
s emlékezz!

Csak egy percnyi tisztelgés a múltnak,
mely nélkül jelened nem lehetne
– még ha az emlékek meg is fakultak.
S hogy hittel, becsülettel élhess!
Értük, miattuk, rájuk emlékezz!

A mártírokért, kik hősi halált haltak.
A túlélőkért, kik halottakat sirattak.

A hazáért, mely nem akart többé
elnyomó hatalmat szolgálni!

A nemzetért, mely csak életek árán
tudott újra talpra állni.
Konferansz:

  1. A FORRADALOM LEVERÉSE

A magyar forradalom első napjaiban maga a szovjet pártvezetés is megosztott volt. Miután azonban az új magyar kormány túllépett a Szovjetunió számára elfogadható reformok szintjén, az USA és a nyugati nagyhatalmak pedig kifejezték, hogy nem nyújtanak segítséget Magyarországnak, a szovjet politika vezetői is a katonai támadás mellett döntöttek.

Miután november 3-án éjjelre a szovjet csapatok teljesen körbekerítették Budapestet, november 4-én hajnalban az ország egész területén megindult a szovjet támadás. Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki. A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot, a Budapesti Rendőrfőkapitányságot és a rádiót. November 5-én a szovjetek összehangolt támadást intéztek a Kilián laktanya és a Corvin közi harcosok ellen, akik azonban visszaverték őket. Kőbányán, Óbudán, a VIII. kerületben, a IX. kerületben, a Széna téren és a főpályaudvarokon az ellenállók szintén tovább tartották magukat a szovjet támadással szemben. Budapesten kívül Magyarország számos más helységében is komoly katonai ellenállás bontakozott ki. A vidéki ellenállás, majd a budapesti ellenálló központok majd csak november 6-án omlott össze az óriási túlerővel szemben. A szabadságharc legtovább kitartó harcosai a csepeli ellenállók voltak. Csepel november 11-i elfoglalásával a szovjet csapatok a fővárosban felszámolták a fegyveres ellenállást.

 

A forradalom leverésének emlékére hallgassuk meg most Hidas Frigyes: Oboakoncertjének III. tételét.

Hidas Frigyes Erkel-Ferenc díjas zeneszerzőnk Budapesten született 1928. május 25-én és   2007. március 7-én halt meg ugyanott. Életműve főként fúvós hangszerekre írt darabokat foglal magában, de jelentősek voltak színházi kísérőzenéi is: operák, balettok, koncertek, szimfónikus zenekarra írt művek, kamarazenék, kórúsművek és szólódarabok. Figyelmet érdemel oboára és zenekarra írt 1. sz. Koncertje. Művei stilisztikai szempontból a romantika irányzatába sorolhatók.

Következzék hát Mokbel-Nyeste Lilla, zongorán kíséri Kocsis Judit.

Konferansz:

  1. KIVÁNDORLÓK SORSA

A forradalom leverését követő megtorlás elől mintegy 200 ezer honfitársunk menekült nyugatra. A tulajdonképpeni magyar menekültáradat november 4-ével indult meg; ezen a vasárnapon 6.000-en érkeztek Ausztriába, köztük 1.000 magyar katona. A menekültáradat november 23-án tetőzött, ezen a napon 8.537 magyar lépte át az osztrák határt. 1957 tavaszán a nagy menekültáradat utolsó hullámai is fokozatosan elcsitultak. A menekülés megnehezült, sőt lehetetlenné vált; az osztrák kormány január 15-én lezárta Ausztria határait, a magyar kormány pedig elrendelte az osztrák–magyar határ újbóli elaknásítását. A több, mint 200.000 honfitársunk menekülését elsősorban politikai okok motiválták: félelem a megtorlástól, a repressziótól, a diktatúra visszaállításától. Menekülésük nem csak Magyarországnak jelentett komoly demográfiai veszteséget, hanem őket, magukat is komoly kihívás elé állította. Idegen országban kellett exisztenciát teremteniük, ami nem egy esetben szinte lehetetlennek bizonyult. A kivándorlók azonban bizonyítottak. Közben pedig őrizték a tüzet – és tartották a kapcsolatot a szovjet iga alatt nyögő hazájukkal…

 

Az egyik menekült Tűz Tamás költő, Győrött született 1916. április 18-án. 1939-ben szentelték pappá. Első verseskötete 1941-ben jelent meg Tiszta arannyal címmel. A háborúban tábori lelkészi szolgálatot teljesített, majd orosz hadifogságba esett. Hazatérése után különböző plébániákon szolgált. Az 1956-os forradalom után Nyugatra távozott. Számos kötete jelent meg az emigrációban. 1966-ban kezdeményezésére jött létre az Amerikai Magyar Írók csoportja. A kanadai Hamiltonban hunyt el 1992. április 7-én; Győrben helyezték örök nyugalomra.

 

Hallgassuk meg most „Vonjátok be a zászlót” című versét, amelyet 1957 márciusában írt. Elmondja Leibinger Ágnes.

 

TŰZ TAMÁS: Vonjátok be a zászlót

 

Vonjátok be a zászlót feketével!

Nem volt még március ilyen fanyar,

mert vérszagot sodor a szél is

s az ünneplés ajkunkra hal.

Mert vérszagot sodor a szél is

és meghasad a kő

s a mélyből sápadt árnyak

tűnnek elő.

 

Vonjátok be a zászlókat lilával,

mert szívünket mély bánat ülte meg.

Dalra nem ébred, nem gyújt senki,

inkább csak könnyezik, temet.

Dalra nem ébred, nem gyújt senki,

a dal mit érne ott,

hol megölték a vágyat

s a kedv halott.

 

Vonjátok be a zászlót szürke színnel:

köröttünk álmos, dermesztő közöny.

Hogy él egy nép valahol messze,

kit fojtogat a rőt özön,

hogy él egy nép valahol messze,

ugyan kit érdekel,

hogy köztünk annyi ezren

pusztulnak el.

 

Vonjátok be a zászlót kékkel, zölddel,

mert bízunk még az égben s van remény!

Ha elbuktunk is annyiszor már

a századok vak éjjelén,

ha elbuktunk is annyiszor már,

egyszer majd fölkelünk,

mert nélküled, Szabadság,

nem élhetünk!

 

Konferansz:

  1. AZ OTTHONI MEGTORLÁS

Elsősorban a munkástanácsok, de más forradalmi szervek is december elejéig folytatták a politikai sztrájkot. Tárgyalóasztalhoz kényszerítették a Kádár-kormányt, szívósan képviselték a forradalmi célkitűzéseket. A forradalom egy hónapos fordulóján, november 23-án egy órára elnéptelenedtek Budapest utcái. December 4-én gyászruhás asszonyok sokezres menete vonult végig a városon. December elején több városban került sor tüntetésekre és a tüntetőkre leadott sortüzekre. Az ellenállásra a szovjetek nyílt támadással válaszoltak. Az MSZMP december elején ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket. Bevezették a rögtönítélő bíráskodást, letartóztatták a munkástanácsok vezetőit, hamarosan statáriumot hirdettek és megkezdődött a magyar történelem egyik legsúlyosabb politikai leszámolása.

A következő három évben mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21 668 személyt börtönöztek be, 16-18 ezer főt internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, és úgy hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, mintegy 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak. 1958. június 9-15. között zajlott le az úgynevezett Nagy Imre-per. Nagy Imre volt miniszterelnököt, Gimes Miklóst és Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst pedig 5 évi börtönre ítélték.

 

Hallgassuk meg most ennek emlékére Bartók Béla egyik zeneművét. Szuhafői Bartók Béla Nagyszentmiklóson született 1881. március 25-én. A 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű. 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált és a Harvard Egyetemen tartott előadásokat a magyar zene kérdéseiről. 1945. szeptember 26-án halt meg leukémia következtében New Yorkban.

 

Következzen hát Bartók Béla Este a székelyeknél – klarinétra és zongorára című darabja Kocsis Judit és Horváth Ottó előadásában.

 

Konferansz:

  1. A FORRADALOM EMLÉKEZETE

A forradalom leverését követő évtizedekben tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1988. június 5-én a volt 1956-os elítéltek által alapított Történelmi Igazságtétel Bizottsága felhívást tett közzé, amelyben egyebek mellett a Nagy Imre-perben kivégzettek tisztességes eltemetését és rehabilitációjukat követelték. Budapesten az Új Köztemető 301-es parcellájában, majd a Belvárosban megemlékezést tartottak Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján. A belvárosi megemlékezést a rendőrség erőszakkal oszlatta fel. 1989. március 29-én megkezdődött Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József jeltelenül eltemetett holttestének kihantolása. 1989. június 16-án Nagy Imrét és mártírtársait ünnepélyesen újratemették Budapesten. A Hősök terén több százezren hallgatták a szónokokat. 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, és bűncselekmény hiányában felmentette őket.

 

A forradalomra azóta szabadon és büszkén emlékezhetünk. Otthon és idekint egyaránt. A mi emlékezésünk elsősorban főhajtás azok előtt, akik a forradalomban elestek, azután fáklyagyújtás, hogy szabadságszeretetüket mi is tovább visszük, végül: felelősségvállalás az előttünk járókért és az utánunk jövőkért. Amint azt a forradalomban résztvevő Wittner Mária is megénekelte egyik versében.

 

Wittner Máriáról tudjuk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik neves hőse. 1957. július 16-án letartóztatták és egy évre rá, 21 éves korában első fokon halálra ítélték. 1959. február 24-én azonban életfogytiglanra változtatták az ítéletet. 1970. március 25-én szabadult nemzetközi nyomásra. A börtönben töltött időszakról szóló emlékeit többek között a „Szabadság vihara” és a „Hóhér, vigyázz!” című filmben mondta el.

 

Hallgassuk meg most „1989. október 23-a” című versét Bóna Áron előadásában.

 

WITTNER MÁRIA: 1989. október 23.

 

Ma értetek szól a harang, a lélek harangja,

ma értetek szól a fohász egy nem zet ajakán,

ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses,

ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése,

ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk.

Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket,

ma lélekben Veletek emlékezünk.

A felnövekvő lelkes ifjúság

méltón he1yetekre áll.

És jön, jön az eleven áradat, kezükben apró kis gyertya ég,

mintha tenyerén tartaná égő szívét.

Könnytől csillogó ezernyi szempár,

emelt fő és hatalmas méltóság,

ez hát a Nép,

a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke

Magyar.

 

Konferansz: Most pedig hallgassuk meg vendégszónokunk, Paragi László, a Zürichi Magyar Iskola igazgatójának előadását.

 

  1. PARAGI LÁSZLÓ ELŐADÁSA

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy bevezetőmben szóljak néhány történelmi jelentőségű eseményről, amelyek az 1956. október 23-i magyar forradalom előtt, Magyarország határain kívül zajlottak le.

 

  1. szeptember 9-én, amikor Japán aláírta a kapitulációt a Louisiana anyahajón, Douglas Mcarthur, öt csillagos amerikai tábornok, a békekötés hopmestere arról szónokolt, hogy mindezek után örökre béke lesz. Örökre! “Hivatalosan” befejeződött tehát a Második Világháború. Valóban béke követte a nagy világégést? Aligha. A 2. Világháború globális hidegháborúval folytatódott. Európa, benne Németország is kettészakadt politikailag. A boldogabbik nyugati rész lett a demokratikus, a keleti viszont, az ún. „népi demokratikus” Európa. Nyugodtan kijelenthetem, hogy, a béke nem más, mint a háború folytatása más eszközökkel. Igen: a béke a háború folytatása más eszközökkel.

 

A hidegháború véres valósággá vált már 1946-ban Indokínában/Vietnamban. Az imént nevezett, örökké tartó békét prédikáló tábornok pedig 1950-től már javában harcolt egységeivel Koreában. 1953 júniusában Kelet-Berlinben felkelés tört ki, de a szovjet tankok eltaposták. 1956 júniusában pedig Lengyelországban, Poznańban tört ki felkelés.

 

Felkelés, 1956. Helyben vagyunk. Mi történt Magyarországon a múlt század közepén?

  1. február 10-e a Második Világháborút lezáró európai békeszerződések aláírásának napja. Magyarországra nézve különösen kedvezőtlen. Többek között azért is, mert Magyarország lemondani kényszerült a két háború között visszaszerzett területeiről. Ezt tetézte, hogy az amúgy is igazságtalan trianoni határokat megváltoztatták Magyarország kárára. Három falut; Dunacsúnt, Oroszvárt és Horvátjárfalut elvesztítettük Csehszlovákia követelésére. De Prága erőszakoskodása ellenére két falu, Rajka és Bezenye magyar maradt. Bizony, a tárgyalóasztal is alkalmas területszerző- és honvédő háborúra! Téves az a hiedelem tehát, hogy a trianoni határok érvényesek ma Magyarországra, hisz még azt sem sikerült megvédeni, mert Trianonhoz képest 65 km2-rel csökkent az ország területe. Igaz, Csehszlovákia sem létezik már, de az minket nem vígasztal.

A Moszkvából Magyarországra visszatért Rákosi–Gerő klikk 1948-ban szovjet segédlettel magához ragadta a hatalmat. Óriási lendülettel indultak a „békeharc”-ba. Hosszan sorolhatnám Rákosiék „széncsatázó-békeharcos haditetteit”, vagyis a magyar nép ellen elkövetett bűneit. Kezdve a mezőgazdaságon, folytatva az ipar, kereskedelem, kultúra, oktatás, egyházak ellen elkövetett súlyos bűncselekményekkel. Az ötvenes évek első felében az ÁVO, ill. az ÁVH és a rendőrség 1 millió 300 ezer embert tartott nyilván. A lakhelyüről „kitelepítettek”, vagyis deportáltak 22 ezer, bírói ítélet nélkül internáltak 6 ezer személyt. A bíróságok 387 ezer embert ítéltek el. 1953-ig csaknem félezer embert végeztek ki politikai okokból. Ezt a nemzetközi jog „emberiség ellenes bűncsekelkmény”-nek minősíti, amely a háborús bűnösséggel egy tőről fakad. Nem sok tartotta, hogy beváljék a Rákosiékat gúnyoló mondás: „úgy megvívják a békehercot, hogy kő kövön nem marad”. De mégis maradt kő kövön, mert a terror-rezsimet 1956. október 23-án elsöpörte a forradalom!

1956-ban kiszabadultak az ártatlanul bebörtönzöttek ezrei. A forradalmat és a honvédő háborút a kádári megtorlás követte. 25 ezer embert deportáltak a Szovjetunióba. Ez olyan, mintha egy magyar kisvárost töröltek volna el a föld színéről. Tízezrek kerültek börtönbe. ENSZ adatok szerint Kádárék 453 halálos ítéletet hoztak annak ellenére, hogy bűntetlenséget ígértek. Ez a népirtás hasonló nagyságrendű, mit Rákosié. Kádár János hóhér-rendszerének soha le nem mosható szégyenfoltja, hogy fiatalkorúakat is halálra ítélt. Ezek a fiúk és lányok siralomházban várták a 18. születés – és haláluk napját.

 

A leszámolás elől Nyugatra menekült 183.667 honfitársunk. Közülük 14.289 itt, Németországban  telepedett le. Büszkén állapíthatjuk meg, hogy a nyugati országokban a magyarok túlnyomó többsége jól megállta a helyét. A befogadó országok megbecsült polgárai lettek, jelentősen hozzájárultak szerte a nagyvilágban a magyarság jó hírének öregbítéséhez. Ezért, tisztelt Hölgyeim és Uraim, Önöknek, németországi magyaroknak is köszönet jár!

 

Két témakört érintek ma. Az egyik, hogy melyek voltak a forradalmárok főbb követelései. Sikerült valamit kiharcolni belőlük? Igaz-e a szóbeszéd, hogy Kádár János csendben megvalósította az ötvenhatosok követeléseit, vagy talán csak az ún. rendszerváltásnak sikerült? A másik pedig, hogy mi az a lelki örökség, az a szellemi kihívás, amelyre nekünk, a forradalom kései utódainak vigyáznunk kell, illetve amit nekünk kell megvalósítanunk?

 

A forradalmárok főbb követelései a következők voltak:

 

Magyarország politikai és gazdasági függetlensége, önállósága.

A megszálló szovjet csapatok kivonulása.

Szabad választások.

Sajtószabadság.

Új gazdaságpolitika.

A törvénytelenségek orvoslása.

A Kossuth-címer, nemzeti ünnepek visszaállítása.

 

Lássuk a követeléseket egyenként!

 

Magyarország politikai és gazdasági függetlensége, önállósága.

Sikerült ezt Kádár János ellenforradalmár kományának elérni? A válasz egyértelmű: nem. Magyarország továbbra is szovjet vazallus-állam, a Varsói Szerződés, a KGST tagja maradt. A függőség valamelyest lazult, de a szovjet uralmat nem lehetett megkérdőjelezni. Csak a világtörténelem kedvező alakulása, vagyis a szovjet birodalom széthullása következtében (1991) értük el 1956 egyik célkitűzését, a politikai és gazdasági függetlenséget a SZU-tól. 1991-ben a KGST és a VSZ feloszlásával megszabadult Magyarország a sztálini korból fennmaradt szövetségektől is.

A megszálló szovjet csapatok kivonulása. A forradalomnak ez a követelése sem valósult meg Kádár János uralma idején. Ellenkezőleg! Még több szovjet megszálló állomásozott Magyarországon, mint 1956 előtt. Végül 1991. június 19-ére vonult ki Magyarországról a megszálló Vörös Hadsereg.

Szabad választások. Szó sem lehetett szabad választásokról a Kádár-rezsimben sem. 1956 után a választásokat az egyetlen uralkodó párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt nyerte 99% körüli eredménnyel. Hogy a választásnak mennyire nem volt köze a valósághoz, jól érzékelteti, hogy a „választás” szó fölösleges lett. Helyette azt mondták: „szavazás”. A népi lelemény nem tudott szó nélkül elmenni a politikai bohózat számba menő „szavazás” mellett. Terjedt is a vicc: Kádár elvtársat zaklatottan hívja a belügyminisztere: Kádár elvtárs, Kádár elvtárs nagy baj van! Mi a baj, kérdi Kádár. Ellopták a szavazócédulákat! Nem gond, úgy is tudja már az egész világ, hogy az MSZMP győzött 99,6%-kal. Igen, Kádár elvtárs, csakhogy nem az mostani, hanem a jövő évi szavazócédulákat lopták el!

Sokáig, egészen 1990-ig kellett várni az első szabad választásokra. A választások után polgári demokratikus koalíciós kormány alakult. De a demokratikus válaszások eredménye nem mindenkinek tetszett. Az új kormány alig volt fél éve hivatalban, máris a „taxisblokád”-nak elkeresztelt puccskísérlettel akarták megdönteni. Megállapíthatjuk tehát, hogy 1990-re megvalósult az 56-os forradalmárok kívánsága: szabad választások által legális kormány került hatalomra, sőt sikeresen kiállta az államcsíny-kísérlet próbáját is.

A sajtószabadság is a forradalmárok fontos követelése volt. Kádárék kezdeti kultúrterrorja után lassan-lassan levegősebb lett a szellemi élet, mint amilyen a forradalom előtt volt. A hetvenes évekre már az ún. „3 T” jellemezte a szellemi termékeket: tiltott, tűrt és támogatott. Illegális szamizdat-kiadványok is kezdtek megjelenni.

Az első szabadon választott komány alatt kezdett érvényesülni Magyarországon a szólás-, gyülekezési- és sajtószabadság joga. Új kiadókat alapítottak, végre megjelenhettek a kommunisták által tiltott könyvek is. Újságok, folyóiratok tucatjai születtek. Az egyházi sajtó is igyekezett behozni a több évtizedes kényszerű hallgatást. Eleinte ígéretesnek látszott a cenzúrázatlan sajtó kibontakozása, mígnem bebizonyosodott, hogy nemcsak élni lehet a sajtószabadsággal, de -tisztelet a kivételnek- vannak, akik nagyon durván visszaélnek vele. Évről évre süllyedt az újságírás színvonala Magyarországon. Sok szempontból rosszabb a helyzet ma az újságírás terén, mint a kádári időben, vagy akár Rákosiék uralma alatt. Dívik az antizsurnalizmus. A nyomtatott formájú trágárkodás szinte kötelező. Az újságokban hemzsegnek a magyar olvasók kollektív tudatát romboló szavak, kifejezések, gondolatok. Az elektronikus médiában úgyszintén. Könnyű kitalálni, hogy az ilyen szövegek miként befolyásolják az olvasók tudatát, lelki világát. Azokét a fizikai és szellemi dolgozókét, akikre az új társadalom építése hárul.

A sajtószabadság 56-os követelésére elmondhatjuk, hogy a rendkívül aggasztó jelenségek ellenére is megvalósult a sajtószabadság Magyarországon. A magyarországi igazságszolgáltatás  -nem tudni milyen okból- sajnos eddig még nem lépett fel megfelelő szigorral a szólás- és sajtószabadsággal visszaélő törvényszegőkkel szemben.

 

Új gazdaságpolitikát is követeltek a forradalmárok. A mezőgazdaságban ez azt jelentette, hogy oszlassák fel a termelő szövetkezteket, kerüljön vissza a termőföld az egyéni gazdálkodókhoz. Ezzel szemben a Kádár János Rákosi Mátyást is megszégyenítve véghezvitte a TSZ-esítést a 60-as években. A szovjet mintájú kolhozok csődjét bizonyította, hogy Kádárék idővel kénytelenek voltak a háztáji gazdálkodást engedélyezni. Mi történt 1989 után? A kádári TSZ-ek helyett újra magángazdálkodás kezdődött. A magyar mezőgazdaság rendkívül súlyos megpróbáltatásain az elmúlt 20 év változtatott ugyan, de még mindig komoly gondokkal küzd. Ma ott tartunk, hogy a hajdani mezőgazdasági exportőr Magyarország fizet, -mert kényszerül importálni- olyan terményekért, élelmiszerekért, amelyeket maga is bőségesen és nagyon jó minőségben elő tud állítani.

 

Kádárék kísérleteztek új gazdaságpolitikával is, de belebuktak. Az Új Gazdasági Mechanizmust 1968. január 1-én vezették be, de 1972-re már hivatalosan is leállították. Valamilyen kiutat mégis kerestek. Megengedték, hogy másod-, harmadállásokat vállaljanak a dolgozók, valamint GMK-at (Gazdasági Munkaközösségeket) alkotva munka után az üzemek, gyárak gépein úgymond „fél-maszekben” termelhessenek. De az ilyen fajta önkizsákmányolás előbb-utóbb megbosszulta magát. A túlterheltségért a dolgozók az egészségükkel fizettek. ÚGM ide, rögtönzés-kapkodás oda, nem sikerült új gazdaságpolitikát kialakítani a Kádár-rendszernek. A beteg gazdaságot $-fecskendővel, vagyis kölcsönökkel akarták életre kelteni. Sikertelenül. A nyugati kölcsönöket ugyanis a pénzügyi, gazdasági és politikai felelősök elherdálták Magyarország határain belül és kívül. A hitelek egy részét, a hírhedt „guruló dollárok”-at bőröndszámra szállította Horn Gyula, Magyarország későbbi miniszterelnöke tettestársaival tovább, Moszkvába.

Mi történt 1989 után? A gazdaságpolitika az elmúlt két évtizedben gyökeresen megváltozott Magyarországon. Eleinte azt sem tudták, hogyan csábítsák a külföldi tőkét az országba. Az bizony meg is jelent! A tisztességes befektetők mellett a rablótőke is. Térült-fordult Magyarországon. Eltartott egy ideig, amíg otthon is megértették, hogy a külföldi pénzeket hideg mérlegelés után fektetik be. Azt is, hogy a pénz nem a magyar, vagy más nemzeteket szereti, hanem önmagát. Oda megy legszívesebben, ahol a lehető legkisebb rizikóval a lehető legjobban szaporodik. De jó példát is találunk szép számmal. A sikeres befektetések új munkahelyeket teremtenek, azáltal növekedik a vásárlárlóerő, előre viszi a népgazdaságot. Aki figyelmesen utazik Magyarország-szerte, örömmel állapíthatja meg, hogy lényeges gazdasági változásoknak lehetünk tanúi. Kezdve az országutak állapotán, az új Duna-, Tisza-hidakon, új üzemeken, magánházakon, egészen a megújult mezőgazdasági gép-,  a teher-, és személyautó-parkig. Bízvást állíthatjuk, hogy minden visszássága ellenére úgy a mezőgazdaságban, mint az iparban szakítottak a szocialista tervgazdálkodással. Erre bizony több, mint 40 évig kellet várni 1956 után.

Méltán követelték a forradamárok a törvénytelenségek orvoslását. Mi történt a súlyos törvénytelenségeket elkövető bűnözőkkel 1956 után? Farkas Mihály, Farkas Vladimír, Péter Gábor főbűnösök például hiába kaptak 12-től 16 évig terjedő börtönbüntetést, három év sem telt el, újra szabadlábon voltak. Az 1963. évi 4. sz. törvényerejű rendelet pedig közkegyelemmel megszűntette a törvénysértések ügyét. Ezek után gyakorlatilag egyetlenegy ávós gyilkost, verőlegényt, fehérgalléros bűnözőt sem lehetett bíróság elé állítani. A Szovjetúnióba menekített főbűnösöket pedig soha, sehol sem vonták felelősségre. Gerő Ernő idővel vissza is térhetett Magyarországra, amit viszont Rákosinak nem engedélyeztek. A legfőbb bűnösnek tartott Rákosi Mátyás nyugodtan élhetett a SZU-ban haláláig anélkül, hogy akár egy haja szála is meggörbült volna.

Az igazsághoz tartozik, hogy a törvénytelenségek orvoslását 1989 óta nem rendezte egyik kormány sem. Megállapíthatjuk, hogy a mai napig nem teljesült a forradalmárok ezen követelése.

A Kossuth-címer, nemzeti ünnepek visszaállítása is a forradalom követeléseihez tartozott. A forradalmárok öntevékenyen megkezdték a kivitelezését. Egyik példája ennek a legendás lyukas zászló. Kivágták belőle a szovjet-típusú címert. Más nemzetek fiai is eltanulták a magyar példát. A magyar ötvenhatos zászló mintájára 1989-ben a keletnémetek és a románok is lyukas zászlóval tüntettek. Kádárék vajmi kevésre voltak képesek: a kommunista ünnepekhez nem mertek nyúlni, a sztálini-rákosista címer helyett rontott Kossuth-címerrel eszkábálták össze a 2. számú kommunista/szocialista címert. 1989 után visszakapta a nemzet eredeti címerét a koronával együtt. A kommunista ünnepeket eltörölték, a nemzeti ünnepeket visszaállították, sőt, a forradalmárok követelését túlteljesítették: október 23-a, a forradalom kitörésének évfordulója is hivatalos nemzeti ünnep lett Magyarországon.

Áttekintettük a forradalom főbb követeléseit. Láttuk, hogy van olyan köztük, amelyik a mai napig sem teljesült, de szerencsére a legtöbbje igen.

 

1956 nemzetközi, történelmi jelentőségéről, valamint a forradalom máig érvényes, a jövőbe mutató üzenetéről még néhány szóban. 1956-ban világtörténelmet írt a Kárpát-medencében a magyar nép hősies forradalmával és szabadságharcával. Kárpát-medencét mondtam, mert az utódállamok magyarságára is hatott a forradalom, amiért aztán ők is elszenvedték a megtorlást. Először tört ki háború kommunista országok között. A Szovjetunió és a kommunista/szocialista világbirodalom 1956-ban a magyaroktól kapta az első súlyos sebet, amely sohasem gyógyult be és hozzásegítette a kimúláshoz. A földkerekségen mindenütt rendkívül nagyot nőtt a magyarság becsülete. 1956 hőseitől sokat tanultak Nyugaton, Keleten egyaránt. A nyugati baloldali és kommunista pártok körében kijózanítóan hatott a magyar forradalom és szabadságharc. A Kelet-európai elnyomott népek egyik legnagyobb személyisége,  a Nobel-békedíjas L. Wałęsa ekként nyilatkozott: „A magyar forradalom meghatározója volt a háború utáni Európa szabadságmozgalmainak. [ … ] rányomta bélyegét testvéri kapcsolatainkra. Annak idején őszinte és spontán rokonszenv övezte az önök harcát. 1980-ban gazdagabbak voltunk ezzel az eseménnyel. Tudatában voltunk, hogy a hatalom képes a legbrutálisabb lépésre is. A magyar ötvenhat tanulságai sok honfitársamat mentették meg a halálos ítélettől. A mi augusztusunk felidézte az önök októberét. Nem véletlen, hogy 1986-ban egy lengyel templomban szentelték föl Közép-Európa első emléktábláját az elesettek és meggyilkoltak emlékére – a magyar forradalom 30. évfordulóján.“

 

Hosszú évtizedek után végre eljött a várva-várt pillanat! Hivatalosan is összeomlott a kommunizmus Magyarországon. Az 1956-os forradalom évfordulóján 1989. október 23-án déli 12 óra 3 perckor, a harangzúgás után Dr. Szűrös Mátyás ideiglenes államelnök bejelentette, hogy megalalkult a szabad, független Magyar Köztársaság. Az Országház előtt a Kossuth téren, ugyanott, ahol 1956-ban sortűz dördült a tüntetőkre, 33 év múlva százezres boldog tömeg ünnepelt. A képernyőn ország-világ láthatta, amint a nemzet megajándékozta önmagát: békés forradalom eredményeként indulhatott a reményteli jövőbe. Örömükben osztoztak a Kárpát medencében élő, valamint a nagyvilágban szétszóródott magyar testvéreink. Megtapasztalhatták, hogy sortüzek nélkül, békésen el lehet venni a hatalmat azokól, akik méltatlanul bánnak vele. A magyar nemzet hatalmas sikerélménye ez!

 

Most pedig lássuk, mi az a lelki örökség, szellemi kihívás, amelyre nekünk, a forradalom kései utódainak vigyáznunk kell, illetve amit nekünk kell megvalósítanunk?

 

Magyarország politikai és gazdasági függetlensége. Komoly kihívás ez a mai, globalizálódónak mondott világban. A szovjet-orosz fennhatóság megszűnte után meg kell találni Magyarországnak is és az elszakított területeken élő magyaroknak is a helyét az átrendeződő világban. Elsősorban az Erópai Unióban. Szakítani kell a múlt rendszer megfelelési reflexeivel, hisz Brüsszel nem Moszkva! Érdemes idézni e helyütt Sólyom László, volt köztársasági elnököt:  „Ne úgy tekintsünk […] az Európai Unióra, mint egy távoli hatalomra, ahol jól-rosszul megértik a problémáinkat, aztán, ha szerencsénk van, javunkra döntenek […] Van beleszólásunk abba, mi történik az unióban, hogy mi történhet az unióban.

 

A megszálló szovjet  csapatok kivonása. Mindenki emlékszik, milyen boldog volt a nemzet, amikor a megszálló Vörös Hadsereg elhagyta Magyarországot. De alighogy kitették a lábukat, megjelentek helyettük az amerikaiak a balkáni háború idején. Nagyon sok honfitársunk új megszállástól rettegett. Szerecsére, máshogy alakult, nem szállta meg az amerikai hadsereg Magyarországot. Tudjuk továbbá azt is, hogy magyar katonák szolgálnak Afganisztánban, Irakban, afrikai országokban és másutt. A magyar hovédség 11,3%-a tartózkodik külföldön. Ez az arány az Egyesült Államok és Nagy Britannia után a 3. legmagasabb a NATO országok között. Valóban szükséges Magyarországnak ilyen nagy arányban külföldre küldeni katonáit? Halljuk a híreket is egyre-másra, hogy a külföldön szolgáló magyar katonák némelyike sajnos nem tér vissza élve hazájába. Erre a kihívásra mi a válasz? Ha korábbi döntését felülvizsgálja az új törvényhozás Budapesten, nem Magyarország lesz az első NATO-tagállam, amelyik katonáit kivonja a háborús övezetekből.

Szabad választások. A szabad választások legfőbb üzenete, hogy mindenki, akinek egy módja van, éljen a demokrácia biztosította választói jogával! Nem alkalmi beszélgetések, viták döntenek az ország sorsáról, hanem az öntudatos választópolgárok. Menjenek el az urnákhoz, ott határozzák meg Magyarország, a magyar nép jövőjének alakulását az általuk válaszott politikai csoportosulásra, személyre adott voksukkal. Tudjuk, le lehet váltani bármelyik rosszul teljesítő kormányt! Ugyanúgy, mint ahogy a nyugati demokráciákban szokás. A demokrácia egyik fantasztikus vívmánya, hogy sortüzek nélkül, békésen el lehet venni a hatalmat attól, aki azzal méltatlanul bánik.

Minket, külföldön élő magyar állampolgárokat ne tekintsen másodosztályú magyaroknak Budapest, adassék meg végre az az elemi jog, hogy mi is választhassunk odahaza vagy a magyar külképviseleteken, ugyanúgy, miként Európa majd mindegyik országában jól bevált.

 

Sajtószabadság. Tudjuk, hogy létezik magyar nyelvű igényes sajtó országhatáron belül és kívül, és ha igényesnek tartjuk magunkat, akkor az alantas minőségű lapokat nem vásároljuk meg, nem fizetjük elő. Vannnak olyan egyházi és világi újságok Magyarország határain belül és kívül, amelyek valóban megérdemlik a jóakaratú emberek  támogatását.

De mi lesz a sorsa azoknak a sajtótermékeknek, amelyek másmilyenek? Ideig-óráig lehet újságot szerkeszteni téves és nyilvánvalóan rosszindulatú, félrevezető cikkekből, de közép- és hosszútávon nem. Addig mi lesz, kérdezhetik sokan. A válasz nagyon egyszerű, bár a kivitelezés kevésbé. Magyarország 2004 óta az EU tagja. Be kell vezetni végre és be is kell tartatni -ha szükséges a törvény szigorával- az EU régebbi tagállamaiban érvényesülő  civilizált sajtószabadságot.

 

Törvénytelenségek orvoslása. Bár a törvénytelenségek elkövetői szép számmal eltávoztak az élők sorából, még mindig sokan élnek köztünk bűntetlenül. Magyarországon is, Nyugaton is. Még a törvénytelenségek megkésett orvoslása is mérhetetlen nagyot javítatna Magyarország lakosságának kollektív tudatán, az emberek hangulatán, közérzetén. Úgy gondolom, hogy a bűnösöknek is segítene. Miért? Nem kell az igazságszolgáltatás alól kibújva bűntudattal élniök és meghalniuk. Az igazság felszabadít. A szellemi-lelki felszabadulást pedig megfelelően működő igazságszolgáltatással lehet elérni.

Nemzeti ünnep visszaállítása. Sokan rosszul ismerik a történelmi tényeket, sőt, akadnak olyanok is, akik szándékosan félremagyarázzák, meghamisítják. 1848. március 15-ét is és 1956. október 23-át is vesztes forradalomnak tüntetik fel. Annak ellére, hogy jól tudják: mindkét forradalom elsöpörte az uralkodó osztály képviselőit. Ugyancsak mindkét alkalommal orosz katonai túlerő nyomta el a forradalmát kivívott magyar népet. A vesztes szabadságharc tehát nem azonos a győztes forradalommal!

Magyarországon az elmúlt években bizonyos körökben divat lett 56 jelentőségét kicsinyíteni. Például a lengyel Szolidaritás magasztalásával, szemben a magyar 56-os forradalom jelentőségének bagatellizálásával.

A történelemkönyvek szabászainak, átíróinak szeretettel üzenjük Stuttgartból: ne fáradjanak, mert hiába minden igyekezetük. Béküljenek meg inkább győztes forradalomunkkal. Béküljenek meg velünk is, akik méltóképpen akarjuk megünepelni 1956. október 23-a évfordulóját. Akkor megnő az esélyük, hogy önmagukkal is megbékülnek.

Mi pedig mindnyájan, akik tisztelegni akarunk a dicsőséges 1956-os forradalom emléke előtt, évről évre megtesszük azt szerte a világban. Kegyelettel gondolunk rájuk, hűen őrizzük emléküket szívünkben. Tovább visszük a forradalom zászlaját!

Isten, áldd meg a magyart! Éljen Magyarország!

  1. Zárószó
  2. Cserkészek: Szózat
  3. Székely Himnusz


AZ 1956-OS ÜNNEPSÉG MŰSORA 2009. október 18.

1. FORDULJ KEDVES LOVAM (népdal)

Fordulj kedves lovam napszentület felé

úgyse jövünk többet soha visszafelé

messze földre megyek elbujdosok innet

szép szülőhazámat nem látom meg többet

 

fúdd el jó szél fúdd el hosszú útnak porát

hosszú útnak porát fakó lovam nyomát

jó ló volt a fakó jó a viselete

áldja meg az Isten aki felnevelte

 

az idegen földön olyan beteg vagyok

szomszédim házáig alig elámbolygok

szomszédim azt mondják talán meg is halok

én is azt gondolom meg sem is maradok

 

idegen országban idegen emberek

járok az utcákon senkit nem ismerek

szólanék hozzájuk de ők nem értenek

ezen az én szívem de nagyon kesereg

 

2. Imre atya: Az ünnepi megemlékezés felvezető „Fordulj kedves lovam…” című népdalt hallották.

Az 1956-os forradalom, a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye, Magyarország népének a sztálinista diktatúra és a szovjet meg­szállás ellen folytatott forradalma és szabadságharca volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tün­te­té­sével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával feje­ződött be Csepelen november 11-én.

A forradalom leverését követő évtizedekben Magyarországon tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1989. október 23-a óta ez a jeles nap kettős eseményre emlékezteti a világ magyarságát: az 1956-os forradalom kitörésének napjára és az 1989-es Magyar Köztársaság kikiáltásának napjára.

Ennek a napnak a tiszteletére hangozzék most el Dsida Jenő verséből, a „Psalmus hungaricus”-ból, egy részlet Árok Ferenc színművész előadásában.

 

3. DSIDA JENŐ: PSALMUS HUNGARICUS (részlet – Jablonkay Péter)

IV.
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
Konferansz: Amikor 1956-ra emlékezünk, a múltra emlékezünk. Tesszük ezt azonban azért, hogy belőle tanulva és erőt merítve cselekedjünk a jelenben és így építsünk egy szebb jövőt. Ebben segít most bennünket Dr. Vencser László professzor, gyulafehérvári egyházmegyés pap, a linzi egyházmegye Idegennyelvű Lelkészségek osztályának igazgatója ünnepi beszédével. Kérem a professzor urat, hogy tartsa meg előadását!

 

4. Ünnepi szónoklat (Dr. Vencser László) “Bizalom a jövőben – október 23 üzenete”.

 

„Ünnepelünk októberben, a múltunkkal nézünk szembe. / Lyukas zászló leng a szélben, megküzdöttünk kéz a kézben. / Legszebb az ősz októberben, feszül a zászló, meg sem lebben. / Benne járunk már az őszben, mégis tavasz van eljövőben” – énekli az erdélyi származású, Svédországban élő Tamás Gábor énekes, Októberi tavasz című dalában.
Tisztelt Egybegyűltek, Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!

 

Mi is ünnepelni gyűltünk össze 2009. október 18-án, itt Stuttgartban, az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének előestéjén, annak 53-ik évfordulóján. Nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy ma itt lehetek és szólhatok. Köszönöm Tempfli Imre barátomnak a meghívást!

 

Ünnepelni és emlékezni jöttünk. Emlékezni szeretnénk a múltra, itt a jelenben, nem feledve azonban, hogy minden cselekedetünknek a jövőre kell irányulnia.

 

Erre az emlékezésre röviddel a gyulafehérvári főegyházmegye (korábbi nevén Erdélyi egyházmegye) millenniumi évének ünnepségsorozata után kerül sor, amikor katolikusok, de protestáns testvéreink is – hiszen az alapításkor még egy egyháznak voltunk mindnyájan tagjai – hálát adtunk ezer évért, amely tele volt megpróbáltatásokkal, küzdelmekkel. Gondoljunk csak az egyházszakadásra, Trianonra, a második világháború idején az egyházmegye kettéosztottságára, amikor a dél-erdélyi rész Gyulafehérvár központtal Romániához, az észak-erdélyi pedig Kolozsvár helytartósággal Magyarországhoz tartozott, és gondoljunk a kommunista diktatúra nehéz évtizedeire, melynek embertelensége még sokunkban elevenen él.

 

A keresztek mellett azonban voltak ennek az ezer évnek sikeres, gyümölcsöző, szép korszakai is.

 

Ebben  az ezer évben benne van Márton Áronnak, Erdély nagy püspökének kora, akit hetven évvel ezelőtt szenteltek püspökké, és benne van a száz éve született dr. Jakab Antal püspök kora is, aki Márton Áron méltó utódaként a kommunizmus utolsó évtizedében kormányozta az egyházmegyét és vezette át azt a diktatúrából a szabadságba. E két püspökről olvasható Varga Gabriella – Vencser László: Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című életrajzi könyvben dr. Czirják Árpád pápai prelátus, volt kolozsvári főesperes- plébános, érseki helynök megállapítása: „Márton Áron Csíkszentdomokos, Jakab Antal Kilyénfalva szülötte. A két helység szomszédos, csak a hegy választja el őket. Ha a hegytetőről délre nézünk, Márton Áront, ha északra, Jakab Antalt látjuk. Kell-e ennél nagyszerűbb látvány?”

 

Majd  dr. Bábel Balázs Kalocsa-kecskeméti érsek ez év május 30-án, Pünkösd szombatján, a csíksomlyói búcsún, amikor arról szólt, hogy Szűz Mária előtt ott állt saját nemzetének sok-sok megpróbált időszaka, utalt e két nagy erdélyi püspökre, így fogalmazva: „Valami hasonlóságot érezhetünk, ha a magunk sorsára és arra az ezeréves történelemre is gondolunk, ami ezen a tájon Szent István király korától az első föltételezett Buldus püspöktől egészen a legutóbbi idők „emberkatedrálisaink” – hogy Ilyés Gyula szavát használjam – Márton Áronig és az ugyancsak hozzá mérhető vértanú lelkületű Jakab Antalig ezen a tájon ennek a népnek, ennek a nemzetnek jutott.”

 

Ebben az ezer évben benne van a szatmári egyházmegyének is a története, hiszen 1802-ig, önálló egyházmegyévé válásáig az erdélyi egyházmegyéhez tartozott. A vértanú dr. Scheffler János (1887–1952) püspököt is szoros szálak fűzték Gyulafehérvárhoz és annak egykori nagy püspökéhez, Márton Áronhoz.

 

És ebben az ezer évben benne van 1956 is, a forradalom és szabadságharc, amelynek Erdélyben is voltak hősei és áldozatai.

 

Ma erre a forradalomra EMLÉKEZÜNK, a MÚLTRA emlékezünk, olyan eseményre, amely  beágyazódik az újkor forradalmai közé és méltó helyet foglal el a francia forradalom, az 1848/49-es forradalmak körében. Mindegyik zászlajára tűzte a „több” szabadságot, a haladás gondolatát. Az ’56-os forradalom és szabadságharc is széleskörű társadalmi bázissal rendelkezett, amikor „magára talált a nemzet, visszanyerte önbecsülését, vizsgát tett magyarságból és demokráciából”, ahogyan Gosztonyi Péter fogalmaz a Feltámadott a tenger… című művében, majd így folytatja: „Ötvenhatban Európa és az egész világ Magyarországra figyelt. (…) Mert 1956-os forradalmunk – joggal – az 1945 utáni világtörténelem egyik legkiemelkedőbb, legnagyszerűbb eseménye volt, amelyre nemcsak mi, de a későbbi magyar generációk is büszkén fognak visszatekinteni”. (ld. Szántó Konrád OFM, A forradalom és az egyház, in: Életünk, 2008. október).

 

Ötvenhat szereplői, tanúi, kortársai, az azt követő évtizedekben született nemzedékek, a Kárpát-medencéből származó, itt Németországban vagy a világ más tájain élők jöttünk ma ide, hogy büszkén visszatekintsünk, a magunk számára levonjuk a tanulságokat, s egyúttal megfogalmazzuk teendőinket is.

 

Emlékezni a saját magunk által átélt eseményekből táplálkozva vagy a mások által elmondottak alapján lehet. Forradalomról, háborús történésekről azok tudnak átszellemülve mesélni, akik személyesen ott voltak, abban tevőlegesen részt vettek, szerepet vállaltak. Nagyapáink, apáink ezek közé tartoztak, s ha élnek, ezek közé tartoznak. 1956-ban, a forradalom idején, harmadikos elemistaként, tízedik életévemben jártam, Erdélyben, a székelyföldi Ditróban. Azon kevesek közé tartoztunk, akiknek volt telepes rádiójuk, így a szomszédok közül többen hozzánk jöttek hallgatni a forradalom híreit. A földön is emberek ültek, olyan sokan gyűltünk össze. Az események komolysága, azok súlyos volta iránt bennem, a gyermekben éppen ez a sokaság keltette fel a figyelmet. A felnőttek érezték, hogy Erdélyben nem veszélytelen a magyarországi forradalomról tájékozódni, arról beszélni. A forradalom leverése utáni romániai megtorlások, különösen Erdély területén, igazolták ezt. A forradalom az embereket titokban mégis reménnyel töltötte el. Különösen az egyetemisták bíztak a változásokban, ami érthető, hiszen a forradalmak előkészítésében és megvalósításában a fiatalok mindig főszerepet vállaltak.
Amikor EMLÉKEZÜNK, a JELENBEN cselekedni is akarunk. Nem fegyverrel, hanem gondolatainkkal, szavainkkal. A Teremtő Isten megáldott minket értelemmel, felruházott szabad akarattal, és számon is kéri tőlünk, hogy mire használtuk ezeket az adományokat, jól sáfárkodtunk-e a kapott kincsekkel, kamatoztattuk-e azokat a magunk, de különösen mások, embertársaink, a közösség javára.

 

Ismét Tamás Gábort idézem, aki segít nekünk egyik legfontosabb teendőnk megfogalmazásában: „Ne széthúzás tartson össze, hisz egy az örömünk s bánatunk. / Aki magyar, fogjon össze, mindegy az, hogy hol vagyunk.” Ez kellene, hogy legyen a mi forradalmunk, ma a XXI. század elején. Nem új, amit mondok, de úgy látom, állandóan ismételnünk kell. Fogjunk össze, mindegy, hogy hol születtünk, honnan jöttünk, hol vagyunk. Az egy nemzet gondolatának valósággá ültetése talán sosem volt ennyire sürgető, mint napjainkban.

 

Anyaország, Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja, Ausztria, Németország, Európa és a világ magyarjai csak akkor leszünk képesek értékeinket megvédeni és a globalizációs folyamatban kultúránkat, nyelvünket megőrizni, ha összefogunk. Ma, bármerre nézünk, ahol magyarok élnek, széthúzásnak vagyunk a tanúi…
„Írjuk, s ne sírjuk a történelmet” – énekli a dalban az énekes. Talán génjeinkben hordozzuk, hogy hajlamosak vagyunk a sírásra, a kesergésre. Néha pesszimizmusunk felülmúlhatatlan, sőt nemritkán bedobjuk önmagunkat az elkeseredettség oly mély szakadékába, ahonnan aztán csak nagyon nehezen tudunk kijönni. Egy forradalom évfordulója arra is jó, hogy a forradalmárok lelkületével, több optimizmussal vértezzük fel magunkat, és ennek erejével tevékenykedjünk tovább.

 

JÖVŐT szeretnénk álmodni, jövőt akarunk építeni. Ismét zenészeinkhez fordulok és segítségül hívom a Kormorán együttest, amely Magyarnak lenni hivatásunk című dalában ezt énekli: „Kereszt áll az út szélén, keskeny ösvény vezeti lábunk, új időkre, dalokra várunk.” A kereszt a keresztény ember számára nemcsak a szenvedést, a megpróbáltatást jelzi, hanem utal az életre, a feltámadásra is. Az ember élete éppen ezért a keresztek ellenére is reménnyel telített, ami utoljára hal el. Az összefogás sikeréről, az egy nemzet eszméjének érvényre juttatásáról még akkor sem mondhatunk le, ha lábunk alatt keskeny az ösvény, mert a keskeny ösvény is célba vezet. Sőt ez vezet el a célba. Csak emberekre van szükség, akik a zsoltárossal együtt imádkozzák: „Utaidat Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem” (Zsoltár 25). Az Isten ma is mutatja az utat. Isten ma is tanít minket, hogy ösvényein járni tudjunk. Csak emberekre van szükség, akik készek haladni a megmutatott ösvényen, a keskeny ösvényen is, és akik hisznek az új időkben és az új dalokban.
Kedves Ünneplő Közösség!

 

Emlékezünk ’56-ra, de egyben emlékezni akarunk ’89-re is, a húsz évvel ezelőtti eseményekre, arra, hogy az akkori változások mit jelentettek Európának, mit üzennek a mának, mit üzennek nekünk, ma élő embereknek.

 

1989 gazdag volt eseményekben, amelyeknek azonban előtörténete is van. Lengyelországban kezdődött. 1979-et írtak, II. János Pál pápa Lengyelországba, szülőföldjére látogatott. Bátorságot sugárzott, és honfitársainak figyelmét ráirányította az elvesztett méltóság tudatára. Látogatását követően, 444 napra rá megalakult a Szolidarnos, az első kelet-európai szabad szakszervezet. Rövid időn belül tízmillió tagot számlált. Betiltották, de a hatalom nem volt képes a szabadság szellemét elfojtani. Három hónappal a berlini fal 1989. november 9-i leomlása előtt megalakult az első nem kommunista, demokratikus lengyel kormány, Tadeus Mazowieczki vezetésével.

 

1989 eseményeiben Magyarország is fontos szerepet játszott. Gondoljunk a páneurópai piknikre, a volt NDK-s menekültek számára a határok megnyitására és az országban uralkodó hangulatra. Az akkori miniszterelnök, Németh Miklós így emlékezik az eseményekre:

 

„Csapatmunka volt, amiben benne volt a civilek, az egyházak, az ellenzék támogató egyetértése is. Isteni szerencsének tartom, hogy én ültem akkor a kormányfői székben, bár szerintem más is meghozta volna a szükséges döntéseket. 1989 márciusában már kész tényként közöltem Gorbacsovval, hogy lebontjuk a vasfüggönyt. Ekkor nagyon fontos mondatot hallottam tőle. Miközben verte a székét, azt mondta, hogy: »Amíg én itt ülök, addig 1956 nem ismétlődhet meg.« Néhány hónappal később azonban olyan információk jutottak el hozzánk, hogy Gorbacsov helyzete nem olyan stabil. Arról kaptunk híreket, hogy kritikus hangon bírálják őt, a politikai és a központi bizottságban is. Ezért, amikor Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter 1989 nyarán jelképesen átvágta a már kétszer újraépített vasfüggönyt, kíváncsi voltam, mi fog történni. Mondtam is Gyulának, menjél, igyekezzetek, mert nincs már időnk. Kíváncsi voltam, hogy kapok-e telefonhívást, a szovjet nagykövet azonban nem jelentkezett be. Ugyanilyen fontos pillanat volt a páneurópai piknik. Akkor is azt hittem, hogy vagy hívni fog a szovjet nagykövet, vagy reggel Moszkvából kapok telefont. Ekkor sem érkezett észrevétel. Ezután biztos voltam a dolgomban, az elemzésünk helyesnek bizonyult. Helmut Kohl akkori német kancellár azonban félt. Amikor augusztus 25-én közöltem vele, hogy kinyitjuk a határt és mehetnek az NDK-s turisták, megijedt. Félt, hogy a németek miatt megint vér folyik Európában. Kohl felhívta Gorbacsovot, és elmondta, hogy mit hallott tőlem. A szovjet vezető a vonal másik végén néhány másodpercig hallgatott, majd azt válaszolta, hogy Németh Miklós és a magyarok jó emberek. Ebből Kohl tudta, hogy vér nélkül végbemehet a határnyitás.” 

 

Mindebből kitűnik, hogy II. János Pál pápa mellett milyen óriási volt Gorbacsov szerepvállalása, aki bátorságról tett tanúságot. A fejlődés egyik jelentős mozgatójaként akaratlanul is előidézte a Szovjetunió bukását.

 

A romániai események említése is ide kívánkozik.

 

Tőkés László akkori temesvári református lelkész, volt királyhágómelléki református püspök, jelenleg európai parlamenti képviselő neve fémjelezi a december 16-án kirobbant temesvári eseményeket.

 

Tőkés László évek óta tiltakozott Ceauşescu vallási, kisebbségi és emberjogi politikája ellen, s ezt 1989 júliusában a Magyar Televíziónak adott interjújában is kifejezte. A félelem és az alárendeltség elleni küzdelemre szólította fel az embereket, különös tekintettel a lelkészeket és az értelmiségieket. November 28-án a temesvári bíróság elrendelte kilakoltatását, és a templom, a papi lak, illetve a gyülekezet elhagyására kötelezte. Ez volt a romániai „forradalom” gyújtópontja, ez robbantotta ki a további eseményeket.

 

December 16-án, szombaton délután Temesváron a református lelkészi hivatal előtt több száz ember gyűlt össze, hogy tiltakozzon Tőkés László Szilágymeny (Meniu) községbe való „száműzése” ellen. A tömeg a ház körül élőláncot alkotott, így akadályozva meg lelkészük eltávolítását.

 

Másnap, vasárnap, december 17-én, az állambiztonsági szervek erőszakkal elszállították Temesvárról Tőkés Lászlót és családját. Ekkor történt meg hívei-pártolói és a rendőrség között az első összecsapás. A feldühödött tömeg elindult a Városi Tanács épülete felé, az emberek kirakatokat törtek, a Ceauşescu-könyveket a Bega folyóba dobálták, közben a gyűlölt diktátor elleni szavakat skandáltak. Hétfőn, december 18-án lezárták az ország határait. Kedden, 19-én a világ értesült a temesvári véres eseményekről. Csütörtökön, 21-én megalakult a városban a Romániai Demokratikus Front. Pénteken, 22-én Ceauşescu, nejével, Elenával, helikopterrel elmenekült. Helyi idő szerint 11.50-kor Mircea Dinescu költő a román állami televízióban bejelentette a romániai forradalom győzelmét.

 

Ez a hét nap megváltoztatta az ország történelmének alakulását.

 

Karácsony napján, december 25-én elítélték és kivégezték a közben elfogott Ceauşescu-házaspárt, erről 26-án a televízióban filmrészleteket is közöltek. Megalakult a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa, élén Ion Iliescuval.

 

Emlékeimben felelevenednek személyes decemberi élményeim is, amelyeket Gyulafehérváron éltem át, várva az új idők kiteljesedésére. Akkor is, mint ’56-ban, lyukas zászlók hirdették a szabadságot. Amit ’56-ban gyermekként a felnőttek magatartásából megéreztem, most valóságként éltem át, és magamba szívhattam a szabadság friss levegőjét. Az első órák érzése felejthetetlen marad. Talán így éreztek az 1956-os forradalom és szabadságharc szereplői, tanúi és kortársai,  az anyaországban és a határokon túl, az egész világon.

 

Kedves Testvéreim!

 

’56 nélkül nincs ’89. Ennek igazolására szeretnék feleleveníteni egy ’88-as eseményt, amelyről az osztrák Kathpress tavaly augusztus 19-i száma is írt. 1988-ban II. János Pál pápa második ausztriai látogatására készült. Az osztrák szervezők, értesülvén arról, hogy a hívek a szomszédos országokból is szívesen jönnének, a magyarok, szlovákok, csehek, szlovénok és horvátok meghívását tervezték. Május derekán Budapesten a kommunista párt kongresszusra gyűlt össze. Ennek előestéjére az osztrák és a magyar püspökök a budapesti Központi Szemináriumban sajtóértekezletet hívtak össze, hogy a június 24-i darázsfalvi (Trausdorf, Burgenland) pápai látogatásról szóljanak. Mivel a pártkongresszusra nagyon sok külföldi újságíró érkezett, közülük a sajtókonferencián is többen megjelentek.

 

A sajtókonferencia előtt az osztrák szervezők a magyar katolikusok részvételéről bizalmas tárgyalásokat folytattak, az osztrákok ugyanis nem szerették volna, hogy a Szentatya látogatására csak egy úgynevezett „békepapokból” álló kis csoport érkezzék. Ezen a megbeszélésen a vallásügyi államtitkár és Horn Gyula vettek részt. Utóbbi megígérte, hogy amennyiben a Központi Bizottság beleegyezik a hívek szabad kiutazásának engedélyezésébe, a sajtókonferenciára elküldi névjegykártyáját. Ez kis késéssel meg is érkezett, és Johannes Neuhardt prelátus megkönnyebbülve közölhette az újságírókkal, hogy a hatóságok semmiféle akadályt nem gördítenek a magyarok kiutazása elé. 1988. június 24-én a magyarok tömegesen lépték át a határt Darázsfalva irányába. A Kathpress akkor így írt: „1956 óta még nem volt ilyen népvándorlás a határon át, mint a darázsfalvi pápai misére”.

 

A Kathpress úgy emlékszik az 1988-as eseményekre, mint amelyek kihatása hozzájárult a vasfüggöny leomlásához, a kommunista rendszer bukásához.

 

Akárcsak a mi ’56-os szabadságharcunk.

 

Ma, amikor a világ magyarjai ’56 mellett a húsz évvel ezelőtti eseményekre is emlékeznek, idézni szeretném a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ez évi, 2009. május 21-i Nyilatkozatát:

„Hatvannégy évvel a második világháború befejezése és húsz esztendővel a vasfüggöny leomlása után Európa népei gondok és remények között keresik fennmaradásuk és fejlődésük útját, jövőjüket és boldogulásukat. Bár sokan aggodalommal veszik észre, hogy a keresztény kultúrát, az emberi és evangéliumi értékeket földrészünkön veszélyek fenyegetik, és gyakran elutasítás fogadja olykor még az Európai Unió politikusai részéről is – mégis, vagy éppen ezért – hitünk alapján is felelősséget érzünk hazánkért és Európáért.”

 

Hasonló üzenettel jelentkezett az Európai Evangélikus (Protestáns) Egyházak Közösségének elnöksége, sajtóközleményben, a vasfüggöny megnyitásának húszadik évfordulóján. A Magyarországi Evangélikus Egyház által továbbított dokumentumban többek között ez áll:

„Az 1989-re való emlékezés kötelezettséget jelent arra, hogy a szabadságot újra és újra megbecsüljük és felelősen kezeljük. (…)

Az egyházak 1989-ben fontos szerepet játszottak az áttörésben. Az ellenzéki erők az egyházak tetője alatt gyűltek össze. Békeimádságok a békés ellenállás előmozdítói lettek, és ezekkel az akkori kommunista rezsim nem számolt, így folyamatokat indítottak be.

Az elmúlt húsz év mérlegének egyik oldalán a hála és az öröm áll, hiszen a rendszer elnyomása alól felszabadultak az emberek. Másfelől viszont a másik oldalon egyre nőnek a gondok, hiszen Európában a szociális különbségek is növekvőben vannak és „Nyugat”, valamint „Kelet” mentális különválása sem szűnt meg. A határok nélküli Európa szabadságot és esélyeket nyújt, de ezzel egyidőben az élettérben való bizalom és az értékkrízis is megfigyelhető. Egy újranacionalizálódás terheli az etnikai és vallási kisebbségeket, és ezzel Európa népeit egymás ellen hangolja.

Az ellenállás tapasztalatai arra bíztatnak, hogy a szabadságért és az igazságosságért mindig emeljük fel szavunkat. Az egyházak etikai és szociális kompetenciát hordoznak, amelyeket a társadalmi ellentéteknél kamatoztatni lehetne.”

 

Az emlékezés pillanataiban II. János Pál pápa üzenetét sem feledhetjük, aki így fogalmazott: „Istennek nincs szüksége védelemre, az embernek azonban igen.”

 

Mi is elmondhatjuk, hogy az ember napjainkban, globalizációs korunkban védelemre szorul. A védelem viszont csak akkor valósulhat meg, ha történelmi eseményeinkre emlékezünk, azokból tanulunk, és nem engedjük őket feledésbe menni.

 

Dr. Czirják Árpád pápai prelátus, volt kolozsvári főesperes-plébános is erre figyelmeztet az Erdélyi Magyar Breviárium sorozat nemrég megjelent, harmadik kötetében (350– 351. o.): „Milyen fontos, hogy a nemzet ne felejtsen. Emlékezzék Muhira, Mohácsra, Marosszentimrére, Madéfalvára, a majtényi síkra, az ojtozi szorosra, a Don-kanyarra, 1956-ra. Ne csak a legnagyobbakra, hanem a közkatonákra is, akik nélkül nincs hadsereg, nincs kiállás, nincs Haza, és mi sem vagyunk. Igaz, az emlékek fájdalmasak, de élesítik tisztánlátásunkat és áldozathozatalra serkentenek.”    

 

S végül gondolataimat a Szombathelyen élő költő, tanár, Balogh József 1956 című versének befejező versszakával zárom:

„56, te árva, / hazám árvasága, / az ébredő hitnek / összetiport álma, / szökkenj nekünk szárba, / s légy a történelem / néma zsolozsmája!”

 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

 

Dr. Vencser László, Stuttgart, 2009. október 18.

 

Konferansz: Noha az 1956-os forradalom egyáltalán nem volt vallásos jellegű megmozdulás, benne az Egyházak hívei és vallásos emberek is részt vettek. Idézzük fel most az ő emléküket Giulio Caccini olasz reneszánszkori zeneszerző (1545-1618)  „Ave Maria” című zenedarabjával. Előadja: Rézműves Lajos.

 

5. Giulio Caccini: Ave Maria (Rézműves Lajos)

 

Konferansz: Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer  visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásához vezetett. November első napjaiban Nagy Imre miniszterelnök új kormánya megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott szabadságharca így végül elbukott.

A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2.652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el. A sebesültek száma magyar oldalon 19.226, míg szovjet oldalon 1.540 fő volt. A forradalom és szabadságharc elbukott, maradt azonban a remény…

Hallgassák meg most: Papp-Váry Elemérné „Hitvallás” című versét Vass Éva és Jóhn Philipp előadásában.

 

6. PAPP-VÁRY ELEMÉRNÉ: HITVALLÁS

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában.

 

Ez az én vallásom, ez az én életem,

Ezért a keresztet vállaimra veszem,

Ezért magamat is reá feszíttetem.

 

Szeretném harsogni kétkedő fülébe,

Szeretném égetni reszketők lelkébe,

Lángbetűkkel írni véres magyar égre:

 

Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,

Ezzel porba zúzod minden ellenséged,

Ezzel megválthatod minden szenvedésed.

 

E jelszót ha írod lobogód selymére,

Ezt ha belevésed kardod pengéjébe,

Halottak országát feltámasztod véle.

 

Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,

Munkás, ki ezt vallod, boldog jövőd veted,

Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.

 

Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vittél,

Polgár, ki ezzel kelsz, új hazát szereztél,

Magyar – e szent hittel mindent visszanyertél!

 

Mert a hit az erő! Mert aki hisz, győzött,

Mert az minden halál és kárhozat fölött

Az élet urával szövetséget kötött.

 

Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,

Annak vas a szíve minden vésszel szemben,

Minden pokol ellen, mert véle az Isten!

 

Annak lábanyomán zöldül a temető,

Virágdíszbe borul az eltiport mező,

Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.

 

Napsugártól fényes lesz a háza tája,

Mézes a kenyér, boldogság tanyája,

Minden nemzetségén az Isten áldása.

 

Magyar! Te most árva, elhagyott, veszendő,

Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,

Magyar, legyen hited s tiéd a jövendő.

 

Magyar, legyen hited, s tiéd az országod,

Minden nemzetek közt az első, az áldott,

Isten amit néked címeredbe vágott.

 

Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,

Ajkad azt rebegje reggel, délben, estve,

Véreddé, hogy váljon az ige, az eszme:

 

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában

 

Konferansz: a forradalom és szabadságharc egyik himnuszát játsza most Önöknek zongorán Zink Michael.

 

7. Liszt Ferenc: Consolation Nr. 3 (Zink Michael)

 

8. Jablonkay Lydia

SULIMÉDIA

Játszódik: (osztály) terem, asztalnál ülve megbeszélés. Készül az iskolatv-be és újságba a műsor. Mindenki izgatottan javasol, beszél… – Kellék: asztal, székek, tábla, papírok, könyvek

                                                          

Első jelenet

Tanár                Azért jöttünk most össze, hogy megbeszéljük a következő iskolaújságunk  és tévénk témáját.Beszéljük meg, hogy mely témakör, gondolat köré építsük  fel a cikket vagy a műsort.

SAMU              Arra gondolttunk, hogy megkérdezzük iskolatársainkat, hogy mit  tudnak 56-ról?

Tanár                Jó. És a sulitv?

IVÓ                  Mi pedig pár járókelővel készítenénk riportot. Arra vagyunk kíváncsiak,  hogy számukra mit jelent 1956?

Tanár                Mit szóltok hozzá?

Iskolások:         Szerintem jó. – Jó. – Szerintem is jó. Jó ötlet

Tanár                Akkor hát munkára fel!

 

Második jelenet

Iskola folyosója vagy előtti tér. Kint ácsorognak a 12-16 év körüli fiatalok

IVÒ:                 Állj, állj! Legyetek szívesek, álljatok meg egy pillanatra. A sulilap részére készítünk riportot.

FLÒRI   Hagyj békén! Nincs jobb dolgod?

IVÓ                  Kérdésem a következő: Mit tudtok 1956-ról?

ALÉNA 1956-ban? Forradalom volt.

IVÓ                  Mi volt 1956-ban?

LACI                 Ne haragudj, nekem sietnem kell, mert indul a buszom.

IVÓ                  Mi történt Magyarországon akkor?

EVELYN           Forradalom volt, de sokáig ellenforradalomnak mondták, mert akkoriban nem lehetett nevén nevezni a dolgokat.

DÓRI                Tüntettek, aztán baj lett, mert jöttek az oroszok tankokkal.

SAMU  Azt akarták, hogy az oroszok hagyják el az országot.

DANI.K A szüleim azt mondták, hogy 56-ról sokáig nem lehetett beszélni sem.

DANI    kicsi    Nem tudom, akkor én még nem is éltem! Hiiiiiiihiiiihii

DANI.K.            Akkor született az édesapám.

EVELYN           Kivágták a zászlók közepét. Ja, a címert, az orosz címert.

CONY   Aztán sokan meghaltak, de már a forradalmak csak ilyenek.

KRISTÓF          Leverték a forradalmat.

DANI:K:            És ezt most tényleg leírod? Amit mondunk?

IVÒ                  Hát persze.

KRISTÓF          Akkor azt is írd bele, hogy minden évben megünnepeljük. Olyankor elénekeljük a Himnuszt. Ès azt is, hogy akkor sokan meghaltak és én azt nagyon szégyellem. A munkatáborokat, a sortüzeket és azt, hogy a nagybátyámat is akkor vitték ki külföldre.Ez a család baja volt, de mindenki sajnálta és aggódott érte és miatta. Tudom, hogy nem mindenki gondolja így, de nekem ez a véleményem. Ezt is leírod?

IVÓ:                 Igen. Ha akarod. Köszönöm a nyilatkozatot:

Harmadik jelenet

Iskolatvsek. Kamerával, mikorofonnal két iskolás szólít meg öltönyös , nyakkendős férfit, majd egy  (nőt).

SAMU              Jó napot kívánok! Lenne szíves megállni? Az xy gimnázium  tanuló vagyunk, és  az iskolatv-be készítünk riportot. Válaszolna a kérdésünkre?

Férfi                 Igen. Természetesen. Mi a kérdés?

SAMU  Mit jelent az ön számára 1956?

Férfi                 Erre nem lehet egy-két szóval válaszolni. Felelhetek hosszabban is?

SAMU: Természetsen. Köszönjük szépen. Tehát: mit jelent Önnek 1956?

Férfi„Bocsássatok már meg végre, hogy nekem soha nem fogja azt jelenteni 56, amit nektek…Még nem jutottunk el az iskolában a 7×8-ig, amikor megtiltották nekem, hogy egy kis avas csokoládét fogadjak el Pék bácsitól, mert…. nyilas volt, aztán ávós lett, és 56-ban majdnem agyonverték, alig úszta meg a szemét. Aztán ott voltak a karácsonyi vacsorák. Nagyanyám behozta a bejglit… mi, kisunokák, kisasztalnál hokedlin ülve belefeledkeztünk az édes tésztába és a család akolmelegébe. Akkor is mindíg szóba került 56. Egy rémes éjszaka, amelyen nagyapám a határig vitte apámat, de ott az én apám, sírva azt mondta, nem tud a mama nélkül élni. Így történt, hogy itthon maradt, „ebbe a szemét, rohadt kommunizmusba“… Évek múltán aztán idegenek jöttek a házhoz, akikröl kiderült, hogy nem idegenek, hanem apám volt osztálytársai, sőt, barátai. Mind 56-os. Fantasztikus autókkal, és a Mátyás pincébe vitték a családot vacsorázni. Kaptam igazi farmert… és azt álmodtam, hogy ebben a vadiúj Levis-ben király leszek, a lányok belémesnek, és csókolózhatok velük a suli mögött. Újabb évek múltával azt mondta Balog Imre bácsi, hogy 56 ellenforradalom volt, de szerencsére a szovjetek mindent megtettek, hogy a nép ellenségeit legyőzzék.A szovjeteknek köszönhetjük, hogy itt élhetünk ebben a szép országban. Azt is mondta, hogy a „szakemberek“ 56 után elmenekültek az országból és ez tiszta szerencse. Balog Imre bácsi az ünnepélyeken piros nyakkendöben, sárga sípzsinórral tisztelgett a csapatzászlónak, meg azt üvöltötte, hogy 233-as Ságvári Endre úttörőcsapat, vigyázz! És akkor baromira kellett röhögni. Vagyis Balog Imre bácsi azt mondott amit akart, hülye volt és kész.Különben is, az én apám barátai nem lehetnek „szakemberek“, otthon forradalom volt az ellenforradalom, de ez így van. Mindenki tudja, hogy mindíg az ellenkezője igaz annak, amit mondanak. És most nincs több időm, mert megyek az egyetemre, vár rám egy csinibaba, vár a világ! Innen már úgy is ismerős a történet. Egyszer csak fontos lett, hogy a dolgok azt jelentség, amit jelentenek.Ki kellett mondani,, amit mindenki tudott. Forradalom és kész. Kimondtuk, s ettől megbukott a rendszer. Kész. A legenda oda. A megalázottak rémülten látják, hogy az az ifjúság, amely évekkel ezelött verést, börtönt vállalva vonult az utcára október 23-án, ma mintha kissé közömbösen viseltetne az ügy iránt. Hogy a társadalom nem kíván tömegesen megemlékezni. Én pedig, aki akkor még nem is éltem… Bocsássatok meg, de levonulok az ünnepen valahová messzire, talán egészen Egerig, nehéz borokat fogok inni, vadat fogok enni, aztán, –  ki tudja… De ha egyszer megint betiltják október 23.át, ismét fontos lesz… Mindennél fontosabb….“

SAMU: Köszönjük a beszélgetést.

Hölgyem, megállna egy percre? Az iskolatv riporterei vagyunk. Elmondaná           nekünk, hogy mit jelent az ön számara 1956?

NÖ:                  Hogy mit jelent 1956? Hosszú évekig tartó halllgatást, némaságot, titkot… Valamit, amit agyonhallgattak évtizedeken át, amit nem volt szabad tudnom egészen 1989-ig. Azóta van tudomásom a megelőző időszakról, amelyet tudatlanul és gyanútlanul, de főleg másként éltem át, mint ahogyan megélhettem volna. 1956 nekem a zsarnokság elleni harcot, a kopjafákat, a 311-es parcellát, virágokat, gyertyákat jelent és tiszteletet az elesett, a megkínzott, megölt és elmenekült fiatal hősöknek.

SAMU  Megkérdezhetjük a nevét?

NŐ:                  Nagy ….

SAMU  Köszönjük szépen a válaszát.

 

Negyedik jelenet

TANÁR             Nagyszerű munkát végeztetek! Azt hiszem, hogy nagyon jó műsort és újságot fogunk csinálni.

IVÓ                  Még most is foglalkoztat ez a téma. – Nagyon élveztem a munkát,stb.

DANI:K             Azt hiszem, hogy most értettem meg, miért kell 56-ot megünnepelni. Méltósággal, tisztelettel.

TANÁR             Gondolkodjunk és emlékezzünk, de nézzünk előre! A békés, vesztett csatáknak nem lehetnek hősi halottai? A túlerő ellen elbukottnak nem jár elismerés? Aki csak egy vödör meszet kap szemfedőnek az már nem a mi halottunk? Dehogy nem! Ideálokra, követendő példákra, hősi életszemléletre ma is nagy szükségünk van. Hiszen ma nincsenek példák elöttetek, ma az a jelszó, hogy valósítsd meg magad, adj meg magadnak mindent, vásárolj, fogyassz! És a közösség, az egymás segítése? Nézzetek körül és látjátok, hogy milyen siralmasan élnek az embertömegek  mindennel felszerelt lakásaikban. Micsoda embertelen világot sikerült létrehoznunk! S a hösök, áldozatok, a múlt ma nem fontos, nincs rá idö, hogy emlékezünk, és tiszteljük azokat,     akik vérüket, szabadságukat adták. Vagy azt gondoljátok, hogy már olyan biztonságban élünk, hogy nem kerülhet sor hősi küzdelmekre, erőfeszítésre? A világ nem változik. A rossznak is törvényei vannak. Ezért hát: Emlékezzünk! Emlékezzünk mindíg!

 

Tanár és diákok összeszedik az anyagot. Mindenki lázasan pakol, majd csoportba állnak és gyertyákat gyújtanak.

Szereposztás:

Tanár: Várady András

Férfi:  Kovács Laci

Nő: Tömösváry Emese

Riporter: IVÓ

Filmes diák: SAMU

Diákok: Evelyn, Dóri, Cony, Aléna, Kemény Dani, Kristóf és a többiek.

 

Konferansz: Következzék a Csöbörcsök táncegyüttes.

 

9. Csöbörcsök

 

Konferansz: A következő három évben mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21.668 személyt börtönöztek be, 16-18 ezer főt internáltak, ebből 860-at a Szovjetunióba. Mindezt az amnesztia ígérete után, és úgy hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A börtönökben sokakat brutálisan vallattak, megkínoztak, köztük számos nőt és kiskorút is. 1958. június 9-15-e között zajlott le az úgynevezett Nagy Imre-per. Nagy Imre volt miniszterelnököt, Gimes Miklóst és Maléter Pált halálra ítélték, majd 16-án hajnalban a budapesti Gyűjtőfogház udvarán kivégezték. Holttestüket a legnagyobb titokban bebetonozták. Rehabilitációjukra majd csak 1989. március 29-én került sor. 1989. június 16-án Nagy Imrét és mártírtársait ünnepélyesen újratemették Budapesten. A Hősök terén több százezren hallgatták a szónokokat.

Szóljon mindannyiuknak Wass Albert „Intelem” című verse Molnár Csilla előadásában.

 

10. WASS ALBERT: INTELEM (Molnár Csilla)

Percre se feledd, hogy testvéred

minden magyar, bárhol is éljen.

Összetartásban rejlik csak erő.

Más ember földjén nincs számodra hely.

 

Félvilágot is befuthatod,

más ember földjén testvértelen leszel,

s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,

ha nemzetedről megfeledkezel!

 

Te bús magyar, kit száműzött hazád,

s idegen zsarnok lakja otthonod:

bús sorsodért ne vádold nemzeted,

kit úgy tűnik, Isten is elhagyott.

 

A látszat csal. Isten ma is a régi.

Te hagytad őt el, te s a többiek,

s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá,

s a múlt hibáit le nem törlitek:

 

magyar földön nem lesz új Magyarország,

Gaz és szemét nem terem nemzetet!

S a gyűlöletet nem mossa le semmi,

csak az összetartó igaz szeretet!

 

Konferansz: A II. világháború alatt az egyik gyüjtőtáborban volt egy rab, aki – bár halálra ítélték, mégis – derűs és szabad maradt. Egyik napon a udvar közepén leült a földre és elkezdett hegedülni. Rengeteg rabtársa gyűlt köréje, mert érezték, hogy miközben zenéjét hallgatják, maguk is derűsek lesznek és minden félelemtől megszabadulnak. Amikor az őrök ezt észrevették, a rabot összeverték és megtiltották neki a zenélést. Másnap azonban ismét oda ült az udvar közepére. A rabok még nagyobb számban gyűltek köréje, mint azelőtt. Erre a dühös őrök összeverték az ujjait. De harmadnap ismét ott volt és játszott úgy, ahogyan összetört ujjaitól kitellett. A még nagyobb rabtömeg ujjongott az örömtől. Erre a kápók elvették a hegedüjét. A következő nap ismét ott volt. Énekelt. Teljes szívéből. Istenem, micsoda gyönyörű ének volt az! Tiszta és boldogító! És miközben rabtársai is vele dúdolták a csodálatos éneket, az ő szívük is tiszta és boldog lett! Az őröknek habzott a szája a dühtől. Gonoszságukban kivágták a rab nyelvét. A táborra halálos csend borult. A következő nap, azonban ismét megjelent a rab, kiállt az udvar közepére, de mivel már se énekelni, se játszani nem tudott, elkezdett táncolni. És rabtársai megfogták egymás kezét és vele táncoltak. Táncolt a rabtömeg, középen magasra emelt kézzel a csonka, véreskezű rab, miközben az őrök földbe gyökerezett lábbal nézték őket…

A magyar nép számára a forradalom egy bátor, derűs, gyönyörű ének volt, egy megtisztulást és szabadságot hozó szimfónia, és mégha bukás is, de egy dicsőséges bukás, amely egyrészt hozzájárult az elnyomás enyhítéséhez, másrészt erőt és reményt adott a kommunista diktatúra alatt szenvedőknek, végül olyan nemzetközi elismerést szerzett a nemzet számára, amilyenben az 1848-as forradalom és szabadságharc óta nem volt része.

Isten adjon a magyarságnak odahaza és az idegenben egyaránt lelkes embereket, akik a szabadság énekét dalolják, és akik annak táncát lejtik… Akik lelkesítenek és másokat is szabadságra nevelnek.

Befejezésül szeretnék köszönetet mondani a műsor rendezőinek és szereplőinek, külön a cserkészeknek a szépe előadásért.

Külön köszönet jár az ünnepséget előkészítő egyháztanácsosoknak, a legátusoknak, cserkészszülőnek és valamennyi önkéntesnek.

Köszönöm, hogy eljöttek és helyük nem maradt üres – így is kifejezve értékelésüket, hovatartozásukat, így is erősítve a közösséget.

Adja Isten, még sokáig legyen Stuttgartnak ünneplő magyar közössége!

Mivel pedig minden ilyen rendezvény anyagi kiadással is jár, mindenki szíves adományát köszönettel elfogadjuk! Most pedig énekeljük el a Szózatot és a Székely himnuszt.

 

11. SZÓZAT

 

12. Székely himnusz