Felolvasóink

Találkozás ideje: Minden negyedév harmadik szombatja, 10.00 órakor
Helye: A Bruder-Klaus-templom és Közösségi Ház
Vezető: Huber Ilona

 

Balingen-Frommern: Böhm Tímea, Hermann Annamária
Biberach an der Riss: Schrepler Judit, Fleisz József, Kozán Pál
Böblingen: Schultheis Éva, Kollmann Gyula, Scheck Ágnes
Eislingen: Szegi Oszkár & Hajnalka, Kinzel László & Moni
Friedrichshafen: Krajcsie Erzsébet, Stefánia Simon-Schmidt
Heidenheim: Megyeri Andrea és Major András, Csákány Éva, Konkoly Jutka, Ertsey Gábor, Buza Ákos
Heilbronn: Borbély Endre, Kobia Tünde
Ludwigsburg: Geiger Erika, Geiger Georg, Csinos Annamária
Munderkingen: Krutz Róbert
Reutlingen: Tömösváry Emese és László, Horber Veronika
Schwäbisch- Gmünd: Mutter Katalin, Korn Johann, Pados István, Jakab Tünde
Stuttgart: lásd alább: Lektorok Stuttgartban
Ulm: Schäffer András, Kottsipper Mária, Székely-Andrási Enikő, Kolozsvári Emese
Weingarten: Napholz Elmar, Lieb Csaba, Lieb Enikő, Merk Csaba, Giesswein Ildikó

Lektorok Stuttgartban:

1. Benedek Annikó
2. Benedikt Ildikó
3. Brune Györgyi Marietta
4. Dávid Melinda
5. Frick Erzsébet
6. Huber Ilona
7. Józsa Levente
8. Kertész Márton
9. Kind Angéla
10. Kováts Miklós
11. Mezei Éva
12. Schiroky Margit
13. Schrepler Hajnal
14. Schultheis Éva
15. Sebescen Eszter
16. Szegi Hajnalka
17. Szegi Oszkár
18. Tömösváry Emese
19. Zeitler Barbara
20. Zumbühl Csilla
21. Zumbühl Vilmos

 

A FELOLVASÓK RENDJÉNEK KIALAKULÁSA

1.1.             Kik a lektorok, illetve felolvasók?

Ha lexikonokban a „lektor”, „lektor” szó után kutatunk, a következő szómagyarázatokra találunk. A könyvkiadás területén: „A lektor egy kiadó alkalmazottja vagy szabad bedolgozója, akinek az a feladata, hogy kéziratokat megítéljen, szerkesszen és feldolgozzon. Legtöbbször szellemtudományi végzettsége van angol-, német-, magyar vagy más nyelvtudományból.” Az egyetemeken: „Az egyetemi lektor megnevezés alatt egy docentet ért az ember, aki saját anyanyelvét taníthatja az egyetem filológiai részlegén. Ugyanígy nevezik a modern nyelvek gyakorlati tanítására alkalmazott tanerőket is.”

Ha egyházi berkekben találkozunk a szóval, akkor annak jelentése itt is – felekezetek szerint – más és más, noha a tisztség lényege ugyanaz: „A bizánci szertartásban ’anagnosztesz’ a neve, az egyházi rend legalacsonyabb fokán áll, és az a feladata, hogy a templomban – az evangélium kivételével – felolvassa a szent olvasmányokat és ellássa a sekrestyési teendőket.” A protestáns egyházaknál: „A lektor egy laikus, akinek teológiai alapképzése van és az igehirdetésben részt vesz.” A Katolikus Egyházban ezt a meghatározást találjuk róla: „A lektor a II. Vatikáni Zsinat után az első szolgálati fokozat. Feladata a liturgiában az evangélium kivételével az olvasmányok olvasása. Avatással emelik ki a hívők közül.”

De honnan származhat a szó eredeti jelentése? Az ókorban latinul „lector” (görögül: anagnost) volt annak a rabszolgának a neve, aki étkezéseknél az asztalnál felolvasott. Innen került be a lector és tisztsége a nevelésbe. Az ún. székesegyházi majd káptalani iskolákat vezető kanonokot ugyanis olvasókanonoknak (lat.: canonicus scholasticus vagy canonicus lector) nevezték. Ő vette fel a tanulókat, ő  alkalmazta a tanárokat, ő állította össze a tantervet, és ő ügyelt fel a tanításra. A tanítást egyébként a segédolvasó, az olvasókanonok helyettese (lat.: sublector) végezte.

De ugyancsak az ókori elnevezés miatt nevezték lektornak azt is, aki a liturgia keretében az olvasmányok egy részét felolvasta. Lássuk, mióta létezett a felolvasók tisztsége a liturgiában?

1.2.             Felolvasók az Ószövetségben

Az ószövetségi zsidó nép legfontosabb vallási cselekedete a templomban történő  áldozatbemutatás volt. Hét évenként azonban – a Szentírás parancsára (Dt 31,10) – rendszeresen olvasták Mózes öt könyvét (Tóra) is. A Sátoros ünnepkor történő nép előtti felolvasást egyedül a pap vagy a király végezhette. Mivel azonban a Tóra kincseinek tanulmányozásához és megértéséhez ez a hét évenként egyszer történő felolvasás nem volt elegendő, a nép bölcsei elrendelték a szombatonkénti felolvasást is. Hogy három évente  befejezhessék az elolvasását, Mózes öt könyvét 156 részre osztották.

A babiloni fogság alatt (Kr.e. 596-539) a Tóra szinte teljesen feledésbe merült. Ezért a száműzetésből visszatérők egyik nagy alakja, Ezdrás pap létrehozta a Nagy Gyülekezetet, amelynek 120 tudósa új imaszövegeket alkotott, új szertartásokat vezetett be, és visszaállította a szombatonkénti Tóra-olvasást.

Miután a rómaiak elfoglalták Palesztinát (Kr.u.70), majd az ún. Bar-Kochba-lázadás  leverése után (Kr.u. 135)a népet a szélrózsa minden irányába szétszórták, a zsidóság egyetlen vallási kötelessége a Tórának rendszeres zsinagógai felolvasása és megtanulása illetve tanulmányozása maradt. Annyira ragaszkodtak  ehhez, hogy amikor Antiochus Epiphanész szeleukida király megtiltotta a Tóra olvasását (Kr.e. 160), bölcseik a Próféták könyveiből és az ún. Írásokból (történelmi könyvek, énekgyűjtemények, bölcsességi irodalom, példabeszédek stb.) kerestek olyan részleteket, amelyek a Tóra megfelelő heti szakaszaira utaltak vagy emlékeztettek.

Azért, hogy a Tóra személy szerint mindenkihez szóljon és mindenki érezze, hogy az ő kincse is, egy-egy rész hangos felolvasásához a gyülekezet egy vagy több – nagyobb ünnepek esetén négytől hétig – hívét kérték fel. Ezt az eseményt nevezték a Tórához történő felhívásnak (áliá). A felkért a Tóra-asztalhoz (bimá) ment, és vagy személyesen vagy pedig a hivatalos olvasón (bál koré) keresztül olvasta fel az Írást.

1.3.             Felolvasók az Ősegyházban

Ez a gyakorlat dívott Jézus idejében is. Az evangéliumokban gyakran olvashatjuk, hogy „Jézus … tanított a zsinagógákban” (vö. Mt 4,23; Mt 9,35; Mt 13,54; Mk 1,21.39; Mk 6,2; Lk 4,15.44; Lk 6,6). Sőt, egy helyen – és ezt külön meg kell említeni! – arról olvashatunk, hogy a názáreti zsinagógában olvasásra jelentkezett. Még azt is megtudjuk, hogy Izajás próféta könyvéből olvasott fel egy részt, és meg is magyarázta (vö. Lk 4,16)! Ennek valóban így kellett lennie, mert tudjuk más forrásokból is, hogy abban az időben a zsinagóga előljárója bárkinek engedélyt adhatott a Prófétákból való felolvasásra, és annak  héberből arámra való fordítása közbeni magyarázatra. Jézus többször is élt ezzel a lehetőséggel.

Ugyanez lehetett a gyakorlat Jézus halála és feltámadása után is, mert hasonlót olvasunk Szent Pál apostolról is. Első első missziós útja alkalmával a pizidiai Antióchiában – felkérésre – magyarázta „a Törvényt és a Prófétákat” a zsinagógában egybegyűlteknek (vö. ApCsel 13,14-16).

Ezt a gyakorlatot vehette át – annyi más zsidó vallási gyakorlattal együtt – a korai kereszténység is. Még akkor is így lehetett ez, ha az első írásos tanú, Antióchiai Szent Ignác (Kr.u. +107), az I-II. század fordulóján nem említi kifejezetten a keresztény vallás tisztségei között a lektort, csak a diákónust, a papot (prezsbiter) és a püspököt, azaz az ún. „nagyobb rendeket”.

1.4.             A felolvasók kisebb  rendjének létrejötte

A felolvasókkal majd csak a III. század közepén találkozunk. De akkor olyan nagy számban, hogy ez azt bizonyítja: már előbb is létezniük kellett. Szent Jusztin vértanú (Kr.u. +165) épp úgy említi apológiájában, mint Tertullián (Kr.u. +230) latin író az eretnekekről szóló művében, vagy Szent Ciprián (Kr.u. +258) kartágói püspök illetve Szent Kornéliusz pápa (Kr.u. +253) a leveleikben. Ekkorra már az előbb említett három nagyobb rend mellett kialakultak az ún. „kisebb rendek” is, először valamilyen gyakorlati feladat betöltésére, később pedig, mint a nagyobb rendekhez vezető lépcsőfokok.

Ezeket Kornéliusz pápa (Kr.u. 251-253) leveléből tudjuk, amelyet Fábiusz antiochiai püspökhöz (Kr.u. 253-256) küldött. A levél szerint akkor a római közösségnek 7 szubdiákónusa, 42 akolitusa, 52 exorcistája (ördögűző), több lektora (felolvasója) és osztiáriusa (ajtónállója) volt!

A kisebb rendek közül ekkor tájt a leggyakrabban emlegetett tisztségviselő a felolvasó volt, aki az istentisztelet alatt a szent olvasmányokat olvasta fel, és aki – épp e széles kultúrát és nagy olvasottságot igénylő megbizatása miatt – nagy tekintélynek örvendett.

Kezdetben tehát a Szentírásból való felolvasás volt a tiszte, későbben azonban ő énekelte az olvasmányok közötti zsoltárokat is. Míg keleten e két feladatot igénylő tisztséget (felolvasó – kántor) lassan szétválasztották, addig Rómában a kettő továbbra is egy személyben egyesült, olyannyira, hogy a római kórus kimondottan csak lektorokból állott.

Mivel a lektorátust úgy tekintették, mint a klérusba való lépés első fokát, miután Nagy Konstantin császár Kr.u. 313-ban felszabadította a kereszténységet, már olyan fiatal fiúknak is feladták, akiket a papságra alkalmasnak gondoltak.

A VI. században a nyugati egyházban a püspökök arra ösztönözték papjaikat, hogy fiatal lektorokat vegyenek maguk mellé és tanítsák ki őket. Ebben ők maguk jártak elő jó példával: házaikban – külön elöljáró felügyelete alatt – lektorokat képeztek ki. Ezekből alakultak ki később a „plébániai iskolák” illetve az első „papneveldék”.

Szükség is volt a nevelésre, mert nem egy ebből a korból származó forrás panaszkodik arról, hogy milyen alacsony a papság képzettségének a színvonala. Pedig az igények nem voltak alacsonyak. Ezt egy másik forrásból tudjuk, hogy pap csak az lehetett, aki 10 évig lektor, 5 évig szubdiákónus és 15 évig diákónus volt!

A VIII. századtól kezdve találunk írásos nyomokat arra nézve, hogy az olvasmányok felolvasását már nem csak a lektorok, hanem az alszerpapok (subdiacon) kötelessége lesz…

1.5.             Felolvasók a középkor egyházában

Az első századtól kezdve az egyházi rend szentsége is nagy átalakuláson ment keresztül. A kisebb rendek közül eltűnt az ajtónállók (ostiarius) rendje, hisz teendőjük – az istentisztelet idején bebocsátani a híveket a szent helyre – idejét múlta. Ugyancsak veszített jelentőségéből az ördögüzők rendje (exorcisták – ők gondozták az epileptikusokat és szabadították meg az ördöngősöket). Csak az alszerpapság (subdiaconatus), az akolitátus (ők gondoskodtak a világításról és hozták a bort, vizet illetve az illatszereket), valamint a lektorátus maradt. De nem sokáig!

Amikor ugyanis a XII. században a szubdiákonátust egyházjogilag a nagyobb rendek közé sorolták, és tagjait zsolozsma-mondásra valamint nőtlen életre kötelezték, az ő feladatukká tették a szentleckék felolvasását, kivéve azt a felolvasók kisebb rendje tagjainak kezéből. Ettől kezdve a lektorátus az egyházi rend szentségének formális előkészítő lépésévé értékelődött vissza.

Ezen a Tridenti Zsinat (1545-1563) sem változtatott. Olyannyira nem, hogy rendelkezései között hiába keresünk utalást a felolvasókra, nem találunk!

1.6.             A felolvasók a II. Vatikáni Zsinat tanításában

Sőt, az I. Vatikáni Zsinat (1870) és a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) dokumentumaiban sem. Noha ez utóbbi több írásában is érintette a Szentírásnak, mint Isten igéjének a fontosságát, és ezzel érintette az Ige felolvasásának témáját.

Így például kihangsúlyozta, hogy Krisztus a püspökök „kiváló szolgálata által hirdeti Isten igéjét minden népnek” (LG 20; 25). A papokat is – Krisztus mintájára – „az evangélium hirdetésére” szentelik fel (LG 28). A diákónusoknak pedig – többek között – az a feladatuk, hogy „Szentírást olvassanak a népnek” (LG 29). A hivő nép vezetői ezért törekedjenek arra, hogy „a biblia kincseit hozzáférhetőbbekké tegyék, hogy Isten igéjének asztala a hivők számára minél gazdagabban legyen megterítve” (SC 51). „A világi hivőknek (ugyanis), mint minden keresztény hivőnek is, joguk van hozzá, hogy felszentelt pásztoraiktól bőségesen kapjanak az egyház lelki javaiból, legfőbb támaszként az Isten igéjéből” (LG 37). Csak így fogják felfedezni a Szentírás gazdagságát, illetve csak így tesznek szert „Jézus Krisztusnak fönséges ismeretére”. (Vö. SC 24, DV 25)

Végül arra buzdított, hogy a hívek „tevékenyen és áhítattal vegyenek részt a szentmisén; tanuljanak Isten igéjéből” (SC 48).

1.7.             „Ministerium quedam”

Mivel tehát a Vatikáni Zsinat a kisebb rendekkel – és közöttük a lektorátussal – nem foglalkozott, a reform azonban az egyházi rend szentségének ajtaján is erősen kopogott, VI. Pál pápa vette kezébe az ügyet, és 1972. augusztus 15-én kiadta a „Ministerium quedam” kezdetű „saját kezdeményezésből” kiadott intézkedését.

Ebben először is leszögezi, hogy az egyházban olyan speciális tisztségek vannak, melyek az Isten igéjével és az oltár szolgálatával kapcsolatosak: a lektorátus, az akolitátus, a szubdiákonátus. Ezeket ő, a pápa a kor igényeinek megfelelően akarja megreformálni. Ezért eltörli a szubdiákonátust, meghagyja viszont a lektorátust és akolitátust, amelyeket ezen túl nem „kisebb rendeknek”, hanem „szolgálatoknak” fognak hívni. Ezeket a szolgálatokat ezen túl laikusokra is lehet bízni, azaz: nem úgy értendők, mint a papsághoz való felkészülés elengedhetetlen lépcsőfokai, hanem mint minden megkeresztelt ember áltaalános papságából eredő jogok és kötelességek.

A lektor feladata – folytatja a pápa – Isten igéjének (olvasmány, zsoltár, lecke, egyetemes könyörgések) felolvasása, minden olyan liturgikus cselekedet alatt, ahol a Szentírás szava elhangzik. Ha a zsoltáros hiányzik, akkor a zsoltárt is a lektornak kell felolvasni. Ha nincs jelen a diákónus és a kántor, akkor ugyancsak a lektornak kell felolvasnia az egyetemes könyörgéseket, és neki kell vezetnie a közösségi (nép) éneket, illetve neki kell bevezetnie a híveket a szentségek méltó vételének titkaiba. Ugyanakkor rá hárul más, a lektorságra készülő hívek felkészítése, hogy azok is méltóan tudják felolvasni Isten igéjét.

Mivel ilyen fontos feladata van, hogy ezt annál méltóbban és tökéletesebben láthassa el, gyakran kell forgatnia a Szentírást, és elmélkednie róla.

A motu proprio mérföldkőnek számít a lektorok „szolgálatának” további alakulásában. Ettől kezdve a világiak rohamos léptekkel kapcsolódtak bele Isten igéjének felolvasásába. A pápák gyakran hallatták ezzel kapcsolatosan szavukat. A sort II. János Pál pápa (1978-2005) nyitotta meg. Az ő pápasága alatt jelent meg az Istentiszteleti Kongregáció „Redemptionis sacramentum” című rendelkezése, 2004. március 25-én.

Benne dicséretesnek mondja azt, hogy laikusok is vállalnak szolgálatot a közösség javára (RC 43). Felhívja a figyelmet, hogy a „hivatásos” akolitusok és lektorok mellett arra is van lehetőség, hogy valaki csak egy bizonyos ideig lássa el ezt a szolgálatot. A lényeg az, hogy „mind a tisztségviselők, mind pedig a laikusok csak azt tegyék, amit nekik szabad”, mert ekkor lesz a liturgia méltóan és szépen megünnepelve (RS 44-45). Azt a laikust, akit egy ilyen liturgikus szolgálatra kiválasztottak, megfelelően elő kell készíteni. Ugyanakkor neki is arra kell törekednie, hogy kitűntesse magát példás keresztény életével, alapos hitével és a tanítóegyház iránti engedelmességgel. Ellenkező esetben nem vállalhat szolgálatot (RC 46).

Legutóbb – 2008. október 5-e és 26-a között – „Isten Szava az Egyház életében és küldetésében” címmel a XII. Püspöki Szinódus foglalkozott a lektorokkal. Az egyik felszólalót, az Óceániai Püspökkari Konferencia elnökét, Peter William Ingham, Wollongong püspökét idézném, akinek szavai – noha elsősorban saját lektorairól szól – minden lektor számára megszívlelendőek: „Ha a lektorok a liturgia alatt a Szentírást felolvassák, akkor tegyék ezt érthetően, hogy Isten Szava világos legyen és a hívek megbecsüljék. Ezért a lektor igen fontos szolgálatot teljesít. A hallgatóság számára ugyanis üdvös, hogy Isten Szavát úgy közvetítsék, hogy az örömhír szívükben és lelkükben kifejthesse áldásos erejét. Azok életében viszont, akik az igét hirdetik és olvassák, az isteni Szónak már hatásosan jelen kell lennie. Vannak felolvasók, akik olyan gyorsan olvasnak, hogy Isten Szavát a hallgatóság szíve és lelke nem tudja felfogni és magába fogadni. Ezért a szavaknak minden egyes mondatban meg kell adni a maguk jelentését. A mondatjelek figyelembe vételével a hangot úgy lehet és kell hangsúlyozni, hogy a felolvasottak a hallgatóságban felkeltsék az érdeklődést. Vannak olyan felolvasók, akik a hangjukat nem használják szakszerűen, azt nem vetik be céltudatosan, és nem tudják helyesen használni a mikrofont sem. Ha a felolvasó nem a helyes hangsúlyozással olvas, mert a szövegrész tartalmát nem ismeri és nem is érti, akkor egy szentírási olvasmány kulcsmondata eltévesztheti hatását, nem is beszélve arról, hogy veszendőbe mehet. Egy hatástalan prédikáció oka nem egyszer abban is keresendő, hogy a lektor nem olvasta fel érthetően a szentírási szakaszt. Ezért is fontos a felolvasást hangosan gyakorolni. Azt hiszem, hogy Isten Szavának a liturgia keretében történő felolvasása és hirdetése területén mind a klerikusoknak, mind pedig a laikusoknak van még javítanivalójuk. Ellenkező esetben „Isten, aki szól hozzánk” nem művelheti bennünk azt, amit az Egyház kíván, sem azt, amit a hívek megérdemelnek.”

(folyt. köv.)
A lelkipásztori munkában, az egyházközség vezetésében és szolgálatában, nélkülözhetetlen feladatokat láthatnak el ma – a világi hívek. Az általuk végzett munka nagyban hozzájárul az egyházközségek harmonikus életéhez és a papság munkájának eredményességéhez.

Az egyik legfontosabb terület, amelyen a világi híveknek is egyre tevékenyebb szerep jut: a liturgia, a szentmise. Modern szóval: az eukarisztia ünneplése. A szentmise ünneplése ugyanis az egész keresztény élet középpontja, nemcsak az egyetemes Egyház és a plébánia, de az egyes hívők számára is. Keresztségüknél fogva a hívek is arra vannak rendelve, hogy Istent dicsérjék, imádkozzanak, áldozatot mutassanak be és tanúságot tegyenek Jézusról. Tehát a szentmisén való részvételük sem történhet ölbetett kézzel, hanem annak „tevékenynek” kell lennie. A tevékeny részvételhez tartozik a misébe való bekapcsolódás énekkel, válaszokkal, imádsággal, gesztusokkal és oda illő testtartással. De ugyancsak a tevékeny részvételhez tartozik: az olvasmányok kiválasztása és előadása, a hívek könyörgésének összeállítása és felolvasása és a templom díszítése.

A hivatalosan felavatott akolitusok és lektorok mellett vannak alkalomszerűen kijelölt akolitusok és lektorok, ostyakészítők, a liturgikus ruhák tisztítói és kezelői, templomdiszítők és mások. Az Egyház nagyra becsüli a világiakat, és állandóan buzdítja őket feladatik lelkes és lelkiismeretes végzésére. Mindössze arra kéri a feladatok végzőit, hogy mindenki csak azt és egészen azt végezze, amire feladata van. Továbbá hangsúlyozza, hogy a liturgikus szolgálatra hívott keresztények legyenek hitükben, életvitelükben, egyházhűségükben példásak, és a liturgiában képzettek.

Most különösen egy feladatról szeretnék többet szólani. Ez a lektorság, a felolvasók feladata. A lektorok azok a férfiak és nők, fiúk és lányok, akik azt a megtiszteltető feladatot kapták, hogy a liturgia és a szentmise keretében a szentírási szövegeket felolvassák.

A mi szentmiséinken is vannak lektorok, akik alkalomszerűen felolvasnak a szentmisén. Mivel ennek a felolvasásnak a rendje és megjelenése eléggé változatos képet mutat, mi, atyák, azt szeretnénk, hogy a liturgiában szolgáló testvéreket jobban felkészítsük szolgálatuk mélyebb megértésére és méltóbb végzésére. Ennek első lépése lenne az a kis szeminárium, amit a felolvasóknak szeretnénk indítani Stuttgartban vagy ott, ahova a részvevők össze tudnak majd jönni.

Úgy vélem, hogy a templomi felolvasók szerepe igen kiemelt a liturgiában, hisz az általuk felolvasott ige a Szentírásból maga az Isten Szava. Ezt a Szót érthetően és méltóságteljesen közvetíteni – az egyik legfontosabb küldetés.

Ezért várjuk azokat a Testvéreinket, akik eddig is vállaltak ilyen feladatot, és várjuk olyanok jelentkezését is, akik szeretnének ilyen szolgálatot ellátni, és személyes érettséget éreznek. Itt, alább azoknak a neve szerepel, akik eddig felolvasnak.